Fesztivál

Titanic: Amerikai függetlenek/Sötét oldal

Túlélési technikák

Huber Zoltán

Ismerős témák eredeti továbbgondolása jellemezte a független és az ázsiai szekciót.

Széthulló családok, személyes válságok, zűrös szerelmek, egymásra találó különcök. Az amerikai független film a hazai nézők többsége számára még mindig a szomorkás indie-drámákat jelenti, holott a mezőny mostanság jóval sokszínűbb és szélesebb. A rögzült sztereotípiával sajnos az idei Titanic sem ment szembe, sőt, a vonatkozó szekció még rá is erősített a fenti asszociációra. Bár az elmúlt években az indie-szcéna valósággal szárnyal, a legizgalmasabb tengerentúli darabokkal rendre más kategóriákban találkozhattunk (Csadoros vérszívó, Citizenfour). Az Amerikai függetlenek hat filmből álló válogatása átfogó keresztmetszetként ugyan nem állta meg a helyét, a bemutatott alkotások többsége azonban a közhelyes stílusjegyeket kerülve, hatásosan nyúlt az ismerős témákhoz és motívumokhoz.

A Megmaradt Alice-nek Julianne Moore aranyszobrokkal elhalmozott alakításának köszönhetően az idei díjszezon egyik nagy favoritja volt, de a film a színésznő teljesítményétől függetlenül is megérdemli a figyelmet. Az Alzheimer-kórral diagnosztizált nő fokozatos mentális leépülése szinte tálcán kínálná magát az unalmas indie-maníroknak, ám az alkotók ügyesen kikerülik a csapdákat. Hamis pózok nélkül, pátosz- és giccsmentesen mutatják be a tragédiát, a személyiség szétesésének ábrázolása szívbe markoló. Bár a történet a sikeres nyelvészprofesszorként dolgozó családanya küzdelme köré épül, a férj és a felnőtt gyerekek érzelmi reakciói is nagy hangsúlyt kapnak, így sikerül szélesebb összefüggésbe helyezni a szörnyű betegség következményeit. A két rendező okosan a háttérbe húzódik és a színészekre összpontosít, ami remek döntésnek bizonyul. Erős párbeszédek, súlyos döntések, meghitt pillanatok, Julianne Moore mellett Alec Baldwin is remekel, a dráma célba talál.

Hasonlóan erős film a Camp X-Ray is, a már sokszor körbejárt probléma újabb feldolgozása ebben az esetben sem hiábavaló. Peter Sattler debütfilmje 9/11 tovagyűrűző hatásait, a növekvő paranoia és bizalmatlanság ellentmondásait a guantánamói fogolytábor embertelenségén keresztül, egészen sajátos nézőpontból vizsgálja. A terror elleni háború őrült logikája egy fiatal amerikai őr és egy különös arab fogoly kapcsolatán keresztül rajzolódik ki. A rendező két szereplő személyiségére, a formálódó viszonyukra fókuszál, a felbukkanó dilemmák így univerzálissá válnak, az adott konfliktus akár zárójelbe tehető. Hősnőnk azért állt katonának, hogy valami nemes célt adjon az életének, ám végül monoton műszakokban a rabokat kémleli, apró ablakokon kukucskálva a cellákba. A szigorú parancsok, merev szabályok és a kölcsönös gyűlölet ellenére lassanként megérti a fogvatartott férfi viselkedését. A barátságuk végül lehetőséget teremt számára, hogy valami valóban fontosat cselekedjen. A rendező remek arányérzékkel bontja ki a zárt alaphelyzetet és végig képes fenntartani a feszültséget. A kiragadott életképekből és elharapott dialógokból árnyalt karaktertanulmányok születnek, a film erősen optimista végkicsengése nem hat erőltetetten. A vastag falakat és súlyos vasrácsokat áttörő barátság, a sötét félelmeket és gyilkos ideológiákat legyőző emberség példameséje most sem okoz csalódást.

Az „igaz ügy”, a fanatizmus és az elszigeteltség összefüggéseit boncolgatja a Sötét húzások is, eltérő előjelű eredményekkel. Kelly Reichardt lassan hömpölygő, minimalista filmje az elidegenedés kiábrándult látlelete, egy súlyos, szándékoltan rideg mozi. A több szinten is értelmezhető szűkszavú történet a bűn és bűnhődés, a magány témaköreit az ökoterrorizmus ellentmondásos világába helyezi. A közvélemény által üdvösnek tartott zöld gondolkodás szektás hitté torzul, hőseink az állítólagos nagyobb jóért törvényt szegnek, de az akció nem várt következményekkel jár. Egzisztencializmus és környezetvédelem hibátlanul egészítik ki egymást a történetben, a „cél szentesíti az eszközt” dilemmája több szinten is kísért. A látszólagos eseménytelenség, a nyugodt felszín mögött minden szétmállik, a borongós képek, a visszafogott, finoman kibomló jelenetek a főhős érzelmeit tükrözik. A civilizáció elől menekülő férfi jellemvonásai és motivációi lassan rajzolódnak ki, a főszerepben Jesse Eisenberg remekel. Bár a rendezőnő előző munkája, a Meek’s Cutoff sokkal erősebb sodrású, líraibb mozi, a Sötét húzások az üresjáratai ellenére is működik, különösen vásznon.

A minőségi drámák mellett a szekcióban szerencsére akadt olyan darab is, mely a látványosan bővülő szcéna növekvő zsánertudatosságát példázta. A hollywoodi üzleti modell átalakulásával a stúdiók már egyre ritkábban gyártanak közepes költségvetésű, kísérletezőbb, okosabb műfaji darabokat. A megapic és a hype korában a független alkotók a klasszikus zsánerek továbbgondolásával, meghökkentő keresztezésével próbálnak kitűnni a tömegből, többnyire sikerrel. A versenyprogramban bemutatott Csadoros vérszívó vámpír-westernje mellett az Újjászületést is megelőzte a híre, rávilágítva a bevett képleteket variáló, friss kombinációkban gondolkodó stratégia sikerére. A film nagy ötlete, hogy Linklater ikonikus Mielőtt-trilógiáját a patinás rémtörténetek és klasszikus szörnyfilmek hatáselemeivel ötvözi. A festői olasz városkában bolyongó amerikai fiú és a helyi lány egymásra találását nem a kulturális vagy személyes különbségek, hanem a hölgy különleges biológiai adottságai gátolják. A románc és a horror között egyensúlyozó sztori ugyan sokszor szétesik, a Pompeii romjai közé álmodott finálé hibátlan.

x

A nagyfokú műfaji érzékenység nemcsak az amerikai függetlenek mezőnyére, de a jól működő, kiugróan sikeres nemzeti filmgyártásokra is jellemző. A zsánerek öntőformáival nemcsak a markáns szerzői látomások csomagolhatók vonzóbb, áramvonalasabb külsőbe, de a helyi ízek és az univerzálisan is érvényes motívumok kívánatos aránya is könnyebben belőhető. Az Álomgyár által elhanyagolt piaci szegmensekben öldöklő verseny zajlik a túlélést jelentő nézői figyelemért. Ebben a kiélezett helyzetben a vonatkozó műfaji szabályok keverésével, markáns áthangolásával vagy tudatos áthágásával létrejövő mutációk egyértelmű szelekciós előnybe kerülnek. A különleges zsánerdarabokat felvonultató Sötét oldal mezőnyéhez tehát volt miből válogatniuk a szervezőknek. A kanadai, dán, kínai, spanyol, angol és dél-koreai mozikból összeálló szekció a fesztivál legizgalmasabb, legváltozatosabb programja lett. Az sem véletlen, hogy az idei Titanic legjobban várt alkotásai közül több itt szerepelt.

Kimondottan tanulságos, hogy a hat film közül éppen azok okoztak csalódást, melyek megelégedtek a hivatkozott elődök, választott filmtípusok jellemzőinek szimpla újrafogalmazásával. A 88 minden erejével a Memento és az Azonosság elbeszélői trükkjeit próbálta túlszárnyalni, de a sok flashback és párhuzamosan vezetett szál mögül hiányzott egy valóban erős sztori. Hasonló hibát követtek el az Automata alkotói is, akik a Szárnyas fejvadász előtti tisztelgés közben elfelejtették átgondolni az elmesélni kívánt történetüket. A legpontosabban azonban a dán Megváltás mutatta meg, hogy a lecke tökéletes felmondása önmagában már kevés a dicsőséghez. Az alkotók tankönyvi alapossággal, kifinomult stílusérzékkel összegzik a bosszúwesternek legfontosabb hozzávalóit, a vágyott hatás mégis elmarad. Vad tájak, deszkavárosok, magányos hős, bosszú és kapzsiság. A figurák, a párbeszédek, az összecsapások, a filmnyelvi megoldások hibátlanok, a tempó rendben, a végkicsengés kellőképp tragikus, de hiányoznak a helyi ízek, a választott minták egyedi átértelmezése nélkül a meglepetés elmarad.

Ami nem jött össze a dánoknak, az maximálisan sikerül a kínai Senkiföldje alkotóinak. Ning Hao filmje igazi különlegesség, az egyetemes megváltástörténetet a rendező a mai, modern Kína nagyon is valóságos viszonyai közé helyezi, majd az egészet egy fantasztikus műfaji koktélban tálalja. Rozsdás bódétanyák, rongyokba csavart, elvadult figurák, ütött-kopott autószörnyek, végtelenbe kacskaringózó aszfaltcsíkok. A napégette, poros képeken nem az ausztrál vagy amerikai hátország, hanem a lepukkant kínai vidék bukkan fel úgy, ahogyan korábban még nem láthattuk. A Góbi-sivatagba érkező nagyvárosi ügyvéd a bíróságon felmenteti nyilvánvalóan bűnös ügyfelét és e tettével az események olyan láncolatát indítja be, mely végül őt is magával rántja. A vadonba tévedő hősről lehull a civilizáció álarca és a paragrafusok helyett végül kénytelen ököllel megküzdeni a puszta túlélésért. A rendező a populáris mozi rajongó ismerője, a felbukkanó filmtörténeti előképek skálája A máltai sólyomtól a rural horrorokon és benzin-apokalipsziseken át egészen a Párbajig terjed. Mad Max piszkossárga neo-noirban üldözi a gonoszt, a Coen-fivérek morbid fordulatait Morricone trombitái kísérik. Széles a spektrum, de Ning irónia és idézőjelezés nélkül, rendkívül következetesen nyúl a forrásaihoz, a végeredmény így egyszerre egységes és izgalmasan rétegzett. A lehengerlő képi világ, az ügyes zsánerváltások és a főhajtások mögött az emberi természet sötét oldala kísért, a társadalomkritika egyszerre egyetemes és nagyon is célzott. A kínai cenzúra sokáig dobozba parancsolta, majd jó néhányszor újravágatta a művet, mégsem érte el a célját. A Senkiföldje rendkívül kiábrándult, nagyon is realisztikus képet fest a szocialista Kína nagyon is kapitalista viszonyairól, miközben pokolian szórakoztató.

Bong filmjéhez hasonlóan az idei Titanic talán legjobban várt alkotása, az Ex Machina sem került magyar forgalmazásba. Alex Garland rendezői bemutatkozásával moziban a jelen állás szerint csak a fesztiválon találkozhattunk, így aki végül nem fért be a teltházas vetítések egyikére sem, az bizony sajnálhatja. A film nemcsak beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de az elmúlt évek egyik legjobb tudományos-fantasztikus mozija. A filmben bemutatott mesterséges intelligencia önnön létére ébredve felismeri, majd gondosan elemzi a rendelkezésére álló lehetőségeket, melyeket a fennmaradása érdekében kénytelen optimálisan kiaknázni. Némileg hasonló a helyzet a filmiparban is, az óriási kínálatból, a mindent elárasztó információdömpingből csak valami különlegessel lehet kitűnni. A szelekció durvább, mint valaha, ezért a filmek véget nem érő evolúciós folyamata mostanában ismét különösen látványos. Az aktuális mezőnyt tanulmányozva úgy tűnik, a nézői érdeklődést és rajongást biztosító túlélési stratégiák egyike a kedvelt zsánerek és minták újszerű elrendezése lehet.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/06 43-46. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12262

Cikk értékelése:

szavazat: 261 átlag: 5.54