KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Kovács András Bálint: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Szilágyi Ákos: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Balassa Péter: Zöngétlen tombolás Werckmeister harmóniák
• Hirsch Tibor: Prufrock úr szerelmes éneke Utolsó vacsora az Arabs Szürkéhez
• Bori Erzsébet: A gólya hozta Beszélgetés Gyarmathy Líviával
CYBERVILÁG
• Herpai Gergely: Interaktív hullámok A digitális kultúra két arca
• Zachar Balázs: Fordulat-szám Beszélgetés a digitális forradalomról
• Kriston László: A sz@b@dság pill@n@t@ Paradigmaváltás Hollywoodban – 1. rész
• N. N.: Internet-oldalak

• Szilágyi Ákos: Happykalipszis Brazil és más végtörténetek
SOROZATGYILKOSOK
• Hungler Tímea: Szép a rút Sorozatgyilkos-filmek
• Varró Attila: Amerikai pszeudo Amerikai psycho
KRITIKA
• Galambos Attila: Dalolva a vérpadra Táncos a sötétben
• Varga Balázs: Lelki szemek Vakvagányok
• Békés Pál: Arany országút csillogó gyémántporán Meseautó
KÖNYV
• Kelecsényi László: Úrilány identitást keres Perczel Zita: A Meseautó magányos utasa
LÁTTUK MÉG
• Csont András: Sade márki játékai
• Takács Ferenc: Titus
• Köves Gábor: A sebezhetetlen
• Pápai Zsolt: A vörös bolygó
• Mátyás Péter: Számkivetett
• Vidovszky György: Ősz New Yorkban
• Strausz László: A harc mestere
• Kézai Krisztina: Hullahegyek, fenegyerek
• Hungler Tímea: Hangyák a gatyában
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Bridget Jones tévéje

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Gyarmathy Líviával

A gólya hozta

Bori Erzsébet

Európa-díjat kapott A mi gólyánk című rövidfilm.

 

– Váratlanul érte a siker?

– A díj elnyerésének több stációja van; a legelső ért váratlanul, amikor júniusban megérkezett a lakásomra az Európai Filmakadémia levele Berlinből, amelyben arról értesítettek, hogy A mi gólyánkat a 2000. évi filmdíjra jelölték. Nem az lepett meg, hogy bekerült az ötvenbe, mert tudom, hogy A mi gólyánk jó film, hanem az, hogy ők számon tartották. Kiderült, hogy nem Magyarországról ajánlották a filmet, hanem valahonnan külföldről, ami lehetséges, hiszen sok fesztiválon vett részt, és több díjat is nyert. Legközelebb ősszel értesítettek: bekerült a nominált filmek közé. Ez kicsit kínos volt, mert ha ott van az öt legjobb között, akkor az ember már nem marad közömbös.

– A történet alapján úgy tűnik, nálunk nincsenek bejáratott utak arra, hogy külföldi fórumokra eljutassuk a filmjeinket, amelyek szélesebb érdeklődésre tarthatnak számot, vagy egyszerűen csak jók.

– Szerintem ez nem igaz, csak azt nem tudom, hogy pontosan hol és kik foglalkoznak ezzel. Azt tudom, hogy amikor '88-ban Böszörményi Gézával közösen Európa-díjat kaptunk, akkor azt a filmet Magyarország ajánlotta.

– Nem érzi-e azt, most már több díj után, hogy oldódik az a közöny és érdektelenség, ami a magyar filmet itthon és külföldön az utóbbi évtizedben fogadta?

– Csak a rossz film volt válságban, és a helyzetünk volt kivételesen nehéz. Minden gyakorló filmes pontosan tudja, mennyire nyomasztó, amikor a filmesnek a mindennapok sűrű szövetéből kell olyan filmet csinálnia, ami öt vagy tíz év múlva is élményt nyújt. Azt azonban nem hiszem el, hogy ha valami igazán jó és nagyszerű létrejön, akkor az teljesen el tud sikkadni. Az embereket nagyon megviselték a változások, azelőtt pontosan tudtam, hol állok, hol a kerítés, ameddig elmehetek, feszegethetem-e a léceket, és ha feszegetem, mire számíthatok. Most sokkal bonyolultabb a helyzet, megváltoztak az értékek: amiket eddig simfeltek, azok fontosak lettek, a szent értékek pedig szégyellnivalókká váltak. Annyi minden felborult, összedőlt, hogy ember legyen a talpán, aki ebben a káoszban tisztán tud látni. S ezt csak tetézi az a hihetetlen nyomás, az az élethalálharc, ami filmért folyik. A mindennapi küzdelem szinte lehetetlenné teszi a munkához szükséges elmélyülést.

– Ezek szerint nem is készül újabb filmre?

– Van egy ötletem, s ha majd kialakul, szeretném leforgatni, mert ez a helyzet nemcsak egyszerűen rossz, hanem kihívást is jelent – meg aztán a bokszoló olyan, hogy szeret bokszolni. De még túl éhes ez a társadalom, még annyi ember akar jóllakni. Ami a polgárosultabb világban megvan, az nálunk még hiányzik: nincsenek szponzorok, kevés pénzből akarnak sokan filmet csinálni. Ma nem lehet dolgozni, csak kettős-hármas koprodukcióban, ám aki támogat, az előáll az igényeivel is. Ha elfogadod a pénzt, akkor meg kell felelned, méghozzá úgy, hogy utána a tükörbe is bele tudj nézni. Az emberben él a vágy, hogy megmutasson egy világot, amiről azt hiszi, hogy a többi ember nem úgy látja; a másik oldalról is él a vágy, hogy az ember a világot befogadja – mégis borzasztó nehéz ezeknek az igényeknek összetalálkozni. Közben a film ugyanolyan ipari termék, mint a paradicsomkonzerv, aminek be kell hozni a hasznát. Ráadásul az életünk eddig másról szólt…

– Vajon nem könnyebb családi vállalkozásban dolgozni, mint magányos farkasként? Köztudott, hogy kezdettől fogva egymás munkatársaiként készítik a filmjeiket a férjével, Böszörményi Gézával, és újabban a lányukkal, Böszörményi Zsuzsával.

– Régebben valóban így volt, de ma már mindenki teszi a maga dolgát. Megváltozott a helyzet, és Gézának esze ágában sincs ebben az iszapbirkózásban részt venni.

– Arra gondolok, hogy az újabb filmjeiben, a Szökésben és A mi gólyánkban, de azon a nemrégiben megjelent videokazettán is, amely a rövidfilmjeit, köztük A mi gólyánkat tartalmazza, Zsuzsa mint producer szerepel. Ez arra utal, hogy ha nem filmgyártó vállalatként működnek is, van valamilyen családi műhely...

– Kényszervállalkozók vagyunk; a vállalkozás centruma a konyhaasztal. Ott készül a forgatókönyv, ott folynak a tárgyalások, a munkamegbeszélések. Tökéletesen megbízunk egymásban. Ha Zsuzsa a producer, az gyakorlatilag annyit jelent, hogy nincs még egy ember, akiben jobban megbíznék, mint benne. A Szökés nagy és kimerítő munkát jelentett, sok statisztát mozgatott, vidéki helyszíneken forgott, ahol komoly díszletet kellett építeni, jelmezekre, kellékekre volt szükség. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen nagy vállalkozásba fogtunk volna. Mivel Zsuzsa volt a producer, biztos lehettem abban, hogy az a nagyon kevés pénz valóban a filmbe menjen. Ezzel mindent elmondtam.

– A Szökés sok mindenben elüt a korábbi munkáitól, A mi gólyánk is ezt a derűlátóbb, több embert megszólító, ha úgy tetszik populárisabb hangot képviseli a maga műfajában.

– Ez bizonyára így van, megváltozott ugyanis ezen a téren a véleményem. Korábban – és most nemcsak a saját filmjeimről beszélek, hanem a magyar film akkori vonulatáról – a filmjeink többsége nem adott megoldást, nem is akart, mondván, nem vagyunk mi orvosok, hogy receptet írjunk. A legtöbb film nyitott volt, szomorú, megrázó, megrendítő élethelyzetet sugallt, ami egyfajta stílust is jelentett. Most, miután az elmúlt tíz évben mi is megtapasztaltuk, micsoda hihetetlen kínkeservet jelent eljutni a film bemutatójáig – ha egyáltalán van mozi, amelyik még hajlandó magyar filmet vetíteni –, az embernek tudomásul kell vennie, hogy a gondolatait, dilemmáit, problémáit nem kell feltétlenül lehangoló módon ábrázolnia, hiszen végül is életben vagyunk, s tudom, hogy van kiút. Ilyen értelemben megváltozott a filmhez való viszonyom, ami nem jelent megalkuvást vagy elvtelenséget. Úgy is lehet igaz filmet csinálni, hogy az nem a teljes reménytelenséget sugallja.

– Köze van mindennek a rendszerváltáshoz?

– Ahhoz van köze, hogy kiürültek a mozik. Nap mint nap azzal találkozunk, hogy filmjeink nem tudnak bejutni a multiplexbe, miközben a kis mozik elsorvadnak. Az ember megkérdezi magától: ebben a helyzetben lehet-e egy film perspektívátlan és kiúttalan. Most, amikor hihetetlenül nehézzé vált minden, felerősödött bennem a mindig megbecsült igény a humánus és érzelmes dolgokra. Meggyőződésem: filmrendezőként az a dolgom, hogy ha lehetőséghez jutok, a munkámban a humánumot, az emberi érzelmeket fejezzem ki, és ne dicsérjem gátlástalanul a cinizmust.

– Ezzel máris A mi gólyánkhoz jutottunk. Hogyan készült a film?

– Mindenkiben léteznek olyan elképzelések, víziók, vágyak, amelyeket szeretne megosztani másokkal. A gólya olyan dimenzióban él, amely messze van tőlünk, ugyanakkor közel áll hozzánk; képes arra, hogy messzire ragadjon minket attól, amit a mindennapjainkban az utcán látunk. Megálmodtam a filmet, aztán keserves módon, hihetetlenül kevés pénzből előteremtettem – elsősorban nem is filmes támogatásból – a forgatás feltételeit. Hosszú idő alatt készült, két nyáron, illetve egy télen át. A gólyához nekem is sok közöm van, ahogy mindannyiunknak: az itt élő emberek szent madara; sok mindent jelképez, az újjászületést, a hűséget, a szárnyalást. Csupa olyasmit, amit szerettem volna kifejezni, mert egyszerűen elegem van az aljasság reklámozásából. Ez inspirált, ugyanakkor az első pillanattól tudtam, hogy nem csinálhatok természetfilmet, mert nincs meg hozzá az apparátusom. Olyan kamerám volt, amelyik már senkinek nem kellett – magyarán szólva gyalázatos technikai körülmények között dolgoztunk.

– Előbb volt az álom, és ahhoz keresett gólyát?

– Élt bennem az igény, hogy valami mást szeretnék, mint a napi cinizmus és brutalitás, amitől már iszonyodnak és menekülnek az emberek. Filmrendező vagyok, a szakmámmal érzelmeket tudok kelteni, amit hihetetlenül fontosnak tartok. Célom volt az is, hogy törekedjek az egyszerűségre, az igazmondásra és arra az emberi bölcsességre, amely tőlem függetlenül is működik az életben, s ekkor elkezdtem az ottani emberekről és a gólyáról filmet csinálni.

– Hogyan találta meg a helyszínt, Mesztegnyőt?

– A 90-es években készült A lépcső című filmem. Hőse a szomszédba, Marcaliba való volt, akkor ismertem meg ezt a csodálatos tájat. A falu is szép, a környék pedig zsombékos, amit a gólyák különösen szeretnek. Engem is meglepett, milyen nagy érdeklődést váltott ki a film a helybeliek körében. Amikor elgondolkodtam mindennek az okán, rájöttem, hogy a válasz teljesen egyszerű: a film a maga ironikus módján méltóságot ad a gólyának, de méltóságot ad az embernek is, s éppen erre van szükség. És ha valami abban az értelemben populáris, hogy el tud jutni az emberekhez, az nem jelent feltétlenül értéktelenséget. Nagy lecke ez egy filmes számára, de szerencse is kell hozzá.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/02 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3200