KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Kovács András Bálint: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Szilágyi Ákos: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Balassa Péter: Zöngétlen tombolás Werckmeister harmóniák
• Hirsch Tibor: Prufrock úr szerelmes éneke Utolsó vacsora az Arabs Szürkéhez
• Bori Erzsébet: A gólya hozta Beszélgetés Gyarmathy Líviával
CYBERVILÁG
• Herpai Gergely: Interaktív hullámok A digitális kultúra két arca
• Zachar Balázs: Fordulat-szám Beszélgetés a digitális forradalomról
• Kriston László: A sz@b@dság pill@n@t@ Paradigmaváltás Hollywoodban – 1. rész
• N. N.: Internet-oldalak

• Szilágyi Ákos: Happykalipszis Brazil és más végtörténetek
SOROZATGYILKOSOK
• Hungler Tímea: Szép a rút Sorozatgyilkos-filmek
• Varró Attila: Amerikai pszeudo Amerikai psycho
KRITIKA
• Galambos Attila: Dalolva a vérpadra Táncos a sötétben
• Varga Balázs: Lelki szemek Vakvagányok
• Békés Pál: Arany országút csillogó gyémántporán Meseautó
KÖNYV
• Kelecsényi László: Úrilány identitást keres Perczel Zita: A Meseautó magányos utasa
LÁTTUK MÉG
• Csont András: Sade márki játékai
• Takács Ferenc: Titus
• Köves Gábor: A sebezhetetlen
• Pápai Zsolt: A vörös bolygó
• Mátyás Péter: Számkivetett
• Vidovszky György: Ősz New Yorkban
• Strausz László: A harc mestere
• Kézai Krisztina: Hullahegyek, fenegyerek
• Hungler Tímea: Hangyák a gatyában
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Bridget Jones tévéje

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cybervilág

A digitális kultúra két arca

Interaktív hullámok

Herpai Gergely

Technológiai forradalom vagy újabb ízlésdiktatúra? A digitális film klimatizált levegője szabaddá avagy rabbá tesz?

 

A multiplex mozik nézője számára a „digitális”, a „dolby”, a „surround” olyan bűvös „hívószavak”, amelyek szinte a tudatuk alatt működve hatnak. Laikusként a legtöbben nem igazán törődünk vele, hogy melyik kifejezés pontosan mit is takar – megelégszünk azzal, ha annyit tudunk, hogy amikor a Gladiátorban a ló valahol a hátunk mögött nyihog, vagy az arénában őrjöngő közönség a fejünk felett ordibál, akkor éppen az egyik csoda-technológia jótékony mágiájából részesedünk. Éppen ezért nem is kapjuk fel különösebben fejünket a „digitális film” kifejezés hallatán. Pedig úgy tűnik, most sokkal többről van szó: az új technológiának köszönhetően a filmforgatás lényegesen olcsóbbá, könnyebbé válhat, az eddig ismeretlen technikai trükköknek, szokatlan nézőpontoknak köszönhetően a látványra éhes néző ingerküszöbét még magasabb szintre lehet tornázni.

A digitális film olyan „télapó”, aki mindegyik gyermeke számára mást és mást tartogat zsákjában – akár a Lucas és Spielberg-féle tömegmozik gigantikus szuperprodukcióról, akár a művész–, sőt underground filmek rendezőinek kis költségvetésű alkotásairól legyen is szó.

 

 

A Nagy Testvér újabb csodás játékszerei

 

Mit képes nyújtani a digitális film az átlag mozinéző számára? Mivel az információt számítógépes merevlemezen tárolják, végre nem fogják megkeseríteni a moziélményt az összekarcolt vagy egyéb módon sérült filmszalag hibái. (Ezután legfeljebb az operációs rendszer „kifagyása” okozhat fennakadásokat – de ez már egy másik történet.) Az új technológia hívei mindezen túl természetesen jobb képminőséget ígérnek. Hogy ez az ígéret mennyire képezi majd részét a filmes technológiák – eddig sikeres – misztifikálásának (mint ahogy azt a digitális hangrendszerek közti „differenciálódásánál” már megfigyelhettük), vagy mennyire fogja ténylegesen észlelni a néző a különbséget, az persze megint más kérdés. (Valószínűleg a mozitól és a nézőktől is függ majd.) A már említett mágikus szavak mellé egész biztosan fel fog zárkózni egy újabb kifejezés (DV?, DF?), amely ott virít majd büszkén a mozik ajánlórovatában. Nyilván előbb a leggazdagabb filmszínházak engedhetik meg maguknak az új technológia költségeit, aztán előbb-utóbb mindegyik multiplex mozi „érdemrendjei” között szerepel majd, az erre fogékony néző nagy örömére.

Az amerikai mozikban a világ első digitálisan (számítógéppel) vetített filmje a Baljós árnyak volt. Mivel Lucas szuperprodukciója par excellence technikai mozi, nehezen is lehetett volna alkalmasabb kísérleti nyulat találni. Körülbelül fél évet kellett várni, míg az új technológia Nyugat-Európába is szép lassan beszivárgott. Franciaországban 2000. február 2-án vetítették le a digitális Toy Story 2-t – a Cahiers du Cinéma ennek örömére külön foglalkozott a témával. Bár az újságírók alapvetően pozitív élményekkel távoztak a sajtóvetítésről, a Cahiers-ban kissé szkeptikusan írtak a változások jelentőségéről. Persze a karcmentességet leszámítva nehéz anélkül igazi különbségeket felfedezni, hogy a néző az új film mellett párhuzamosan nem látja a régit. Mindenesetre az archiválás megfelelő technológiája után kutató filmintézetek kétségkívül újabb alternatívát találhatnak: a digitális film egész biztosan nem sárgul, nem karcolódik, az pedig már csak pénzkérdés, hogy merevlemezt, CD-t vagy DVD-t érdemes-e adathordozónak használni.

Az amerikai filmstúdiók a költségmegtakarításon túl páratlan lehetőséget nyerhetnek a digitális mozitól: mivel lényegében számítógépes adatról van szó, miért is ne közvetítenék az erre alkalmas mozikba a filmeket az Internet segítségével műholdról? Így nemcsak a szállítási költségek redukálódnának nullára, de a forgalmazás nehézségei is megoldódnának. Más kérdés, hogy a filmstúdiók így jóval erősebb hatalmi pozícióba kerülnének. Az amerikai befolyástól (hol jogosan, hol kevésbé) tartó franciák természetesen mindjárt az „ízlésdiktatúra” megerősödéséről beszélnek: a Cahiers-ben Elisabeth Lequeret a „Big Brothert” emlegeti, aki kénye-kedve szerint nyitja-zárja majd a „képek és hangok csapját”…

 

 

Választható valóságok

 

Amilyen nyomasztóvá válhat a ténylegesen erőszakos amerikai filmipar még erőteljesebb nyomulása, olyannyira reményt keltőek a digitális film lehetőségei a másik oldalon, az innovatív, „független” filmesekén.

A legfőbb ok meglehetősen prózai: az új technológia sokkal olcsóbb, mint a régi. Mivel a rögzítés közvetlenül szoftveres úton történik, ezért nem kell fizetni a különféle drága adathordozókért (jelen esetben a filmszalagért): elegendő a filmet a megfelelő fáljformátumba elmenteni, hogy aztán azonnal szoftveresen – az új adathordozónak köszönhetően sokkal könnyebben – manipulálhassák.

Mindennek jótékony hatásáról Melvin Van Peebles, A teli has meséje című, digitális kamerával forgatott francia film alkotója számolt be a Cahiers-nek: „A DV-vel olyan dolgokra voltam képes, ami klasszikus filmtekercses kamerával elképzelhetetlen: forgatás közben bármikor vissza tudtam nézni a munkámat! Eddig ezt csak úgy tehettem meg, ha egyfolytában küldözgettem az éppen elkészült filmet a laborba, és az idő a velük folytatott állandó egyezkedéssel ment el”.

Az alkotó így sokkal „intimebb” viszonyba kerülhet (ha akar) saját művével: a kisméretű és könnyen kezelhető, olcsó kézikamerát (bár Peebles-ék végül is egy félprofesszionális, középméretű, állványon nyugvó digitális kamera mellett döntöttek) akár maga a rendező is kezelheti – operatőr nélkül.

Jacques Fansten, a Melyik lábon táncoljunk? című film rendezője apró kézikamerával követte Jeanne-t és Jacques-ot, a két főszereplőt. A harmincöt éves nő és a tizennégy éves fiú szerelmi története sokkal intenzívebbé, hitelesebbé vált azzal, ahogy Fansten szinte egyfolytában a nyomukban volt, és a legszokatlanabb – eddig hagyományos forgatáson alkalmazhatatlan – kameraállásokból filmezhette őket.

Az új körülmények a színészek elé is új kihívásokat állítanak. Részben felszabadultabbak lehetnek, hiszen nem feszélyezik őket a hatalmas kamerák, a hagyományos forgatás nehézkes körülményei, vagy egyszerűen csak az a tény, hogy minden egyes hibájuknak a drága filmszalag látja kárát. Itt ez a probléma nem merül fel, hiszen a kamera adattárolójáról bármikor le lehet törölni vagy esetleg el lehet menteni máshova a részben rossznak ítélt felvételeket.

Ugyanakkor a szereplőknek azt is meg kell szokniuk, hogy ez a kis kamera sokkal közelibb és így indiszkrétebb: szinte minden mozdulatukat, arcrezdülésüket figyeli – igazi „cinéma verité”.

 

 

Digital verité

 

Ezek az újszerű megoldások talán forradalmasíthatják a tömegfilmeket is: míg most a Temetetlen múlt című filmben az egyébként igen intim kamerának muszáj eltávolodnia akkor, amikor például Harrison Ford a vízbe ugró Michelle Pfeiffer után rohan, egy kisebb digitális ketyerével talán sokkal közelebbről fel lehetett volna venni ezt a jelenetet – mondjuk végig Ford szemszögéből.

Még érdekesebb a rendezés filozófiájának esetleges változása: míg a régi módszerrel addig kell ismételni egy jelenetet, míg a színészek tökéletesen el nem játsszák az elejétől a végéig, itt a rendező sokkal nagyobb szabadságot kap: ha az egyik felvételben valami rossz, attól még a merevlemezre elmentett jó részeket bármikor fel lehet használni. „Míg egy hagyományos forgatáson rengeteget ismétlünk, itt az ismétléseket vesszük fel – állítja cinkosan mosolyogva Fansten. – A lehetőségeink szinte korlátlanok: bármilyen szemszöget, kameraállást, a legvadabb dolgokat próbálhatjuk ki!”

A digitális technológia másik kiaknázható lehetősége, hogy végre a művészfilmek rendezői is alkalmazhatnak olyan olcsóbbá vált filmes trükköket, effektusokat, amelyek eddig csak a hollywoodi szuperprodukciókat jellemezték. Peebles különösen büszke egy szanatóriumban forgatott jelenetre, ahol egy egyszerű, de mégis hatásos trükkel az ötvenes évek megsárgult színes filmjeit idézték. Ha ezt a hagyományos szalagra vette volna fel, akkor a filmlaboratóriumi munkák egy hónapjába kerültek volna.

A filmes trükkök „leértékelődése” érdekes helyzetet teremthet: vajon mihez kezdene egy alternatív filmrendező, ha olcsón állíthat elő olyasmit, mint amit például a Terminator 2-ben láthatunk? Talán a dolog elsőre kicsit abszurdnak tűnik, de mégis: milyen lenne a T–1000-es robot története mondjuk Jean-Luc Godard elbeszélésben, az eredeti filmtrükkök megtartásával? A szituáció már-már William Gibson regényeit idézi: ahol a Mona Lisa Overdrive-ban megfér egymás mellett a teljesen virtuális, interaktív szappanopera és szexfilm (utóbbi női „sztárjába” lesz szerelmes a történet egyik főszereplője), onnan már csak egy lépés választ el (noha ez nem szerepel a regényben) egy hasonlóan interaktív Bergman-féle műtől…

„Az új technológia mindig arra szolgál, hogy végre meg tudjuk valósítani azt, amit a régi módszerekkel már eddig is kutattunk” – mondta Michelangelo Antonioni. És persze inspirál is – tehetnénk hozzá, egy csomó új lehetőséget kínál, amelyeket megfelelő kezek akár új formanyelvvé is alakíthatnak. Már csak egy igazi digitális új hullámra volna szükség…


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/02 24-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3201