KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág pályázatának nyertesei
• N. N.: Jancsó Miklóst ünneplik barátai
• Gervai András: Jack Lemmon (1925–2001)

• Schubert Gusztáv: A selejt bosszúja Alphaville-től Gattacáig
• N. N.: Utópia-filmográfia
• Takács Ferenc: Szuperimázs, giccsháború Pearl Harbor
• Bakács Tibor Settenkedő: Háború egyenes adásban Doku-front
• Herpai Gergely: Kis képernyők, nagy csaták Hadijátékok
• Dániel Ferenc: Kispiszkos, sósperec A budapesti mozi 100 éve
• Zachar Balázs: Régi és új Beszélgetés a mozikról
• Schauschitz Attila: Fénylő csillagok Magyar filmsztárok Berlinben
HORROR
• Beregi Tamás: A borzalom otthona Horror-mesék
• Pápai Zsolt: Tetemrehívás Az ördögűző – Rendezői változat

• Nevelős Zoltán: Klasszikusok és az olló Fritz Lang–változatok
• Földényi F. László: A film mint csalétek Kettős vakság
• Peternák Miklós: Rejtett paraméterek Erdély Miklós elveszett filmjei
• Erdély Miklós: Egy Herakleitosz-töredék
• Kömlődi Ferenc: A tudomány-művészet felé 2001: tudomány és fikció
FILMZENE
• Bori Erzsébet: Tangóharmónia Beszélgetés Víg Mihállyal
• Szőnyei Tamás: Magyar tangó Víg Mihály: Filmzenék Tarr Béla filmjeihez
ANIMÁCIÓ
• Dizseri Eszter: Klösz bácsi kamerája Beszélgetés Szoboszlay Péterrel
• Kemény György: Animált ezredforduló 100 éve történt
KÖNYV
• Turcsányi Sándor: Ott járt Killroy Tokyo Underground
• Köves Gábor: Hasznos kis igazságok A lyukacsos tehén; A gyufacímkétől az online hirdetésig
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A Buju, a Tettó, a Muszped és az angyal Sohasevolt Glória
• Báron György: Könnyű mámor Fűbenjáró bűn
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Gyorsbüfék, gyors nők
• Reményi József Tamás: Bridget Jones naplója
• Ádám Péter: Reszkess, Amerika!
• Kömlődi Ferenc: Tomb Raider
• Varró Attila: Simpatico
• Köves Gábor: Evolúció
• Hungler Tímea: Érzéki csalódás
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Műsor

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmzene

Víg Mihály: Filmzenék Tarr Béla filmjeihez

Magyar tangó

Szőnyei Tamás

Esőzene, apokaliptikus talpalávaló.

 

Egy október végi nap reggelén, nem sokkal azelőtt, hogy az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak, az ember kénytelen belenyugodni, mert hiszen mást úgysem tehet, hogy ettől fogva minden nap rövidebb az előzőnél és a szobán kívüli világ színskáláját eluralja a szürke; egy ilyen baljós évszak bármely pillanata alkalmasabb körülményeket kínált volna ennek a lemeznek a megjelenéséhez, mint a ragyogó tavasz a rengeteg zölddel, a vakító nappal, amikor az ember ablakot nyit, hogy mindezt megpróbálja behívni a falak közé, és ilyenkor a fénnyel meg a színekkel együtt beröppen a szobába a madarak felhőtlen trillázása is, ami könyörtelenül választásra kényszerít: vagy a természet kínálta vidám csicsergés és a zöld, vagy az emberi kéz alkotta szürke árnyalatai. A kettő együtt nem megy, kizárják egymást. A félhivatásos zenehallgató ebben a kényszerben dönt, bezárja az ablakot, lehúzza a redőnyt, és egyszer csak ott találja magát a Krasznahorkai László szavaiból, Tarr Béla képeiből és Víg Mihály hangjaiból születő világban, ahol a szürke az úr, ahol örökké zuhog vagy eleredni készül az eső, ahol reménytelen alakok népesítenek be füstös kocsmákat, mert ezekben még mindig otthonosabban érzik magukat, mint bárhol máshol. Bő egy óra múlva, amikor elhallgat ennek a nevetést nem ismerő, komor világnak a zenéje, nemigen jut szóhoz az ember, vagy ha mégis, leginkább csak annyit képes kinyögni, hogy milyen szép, milyen szomorú, igen, nagyon szép, nagyon szomorú, pedig félhivatásos zenehallgatóként mondatokba kellene foglalnia, hogy mitől hat, megfejteni, mi a titka, ha van neki. A legkorábbi darab, az Őszi almanach (1983) hangjai – noha mind közül a leghűebben őrzik a kor Trabant-hangulatát, és beszédrészletekkel is idézik a mozit – talán a rossz hangminőség, talán a nem igazán kibontott, inkább vázlatszerű témák miatt kevésbé hatásosak, ám ami utánuk következik (és ekkor jön a lemez hathetede), a Kárhozat (1987), a Sátántangó (1993) és a Werckmeister harmóniák (2001) zenéje, az fenséges, és a hozzá tartozó konkrét képek vagy azok emléke nélkül is működik, legyen szó csille zörgéséről vagy harang zúgásáról, énekelt vagy instrumentális számról, mulatós vagy gyászos, egyedi vagy egyik filmből a másikba vándorló melódiáról. A sorból bizonyos tekintetben kilóg a Kész az egész, amely Víg Mihály együttese, a Balaton repertoárjából került át a Kárhozat Titanic bárjában szereplő (a lemezborítóról hiányzó, s emiatt sajnos ezúttal nevén nem nevezhető) énekesnő műsorába: ez az egyetlen dal itt, amelynek szövege van, akár a himnusza is lehetne ennek a menthetetlenül a vég felé csúszó világnak; egy fantasztikus deprimált sláger lehetősége van benne, de persze pár száz emberen kívül a kutya sem dúdolja. A félhivatásos zenehallgató e ponton kissé bizonytalanul, de Bachot emlegeti és a Wohltemperiertes Klavier zongoraskáláját, amit ezen a dalon kívül a lemez néhány másik darabja is felidéz, és szeretné szavakba foglalni ennek a filmzenének talán legbámulatosabb vonását: éteri tisztaság keveredik a kocsma sűrű levegőjébe, amitől valahogy a kocsmazene megtisztul, megemelődik, de a zene ugyanakkor megmarad annak is, ami eredetileg: talpalávalónak egy talponállóban. És a másik bámulat: attól, ahogyan itt nyomják, a tangóharmonika ősi magyar hangszerré lett. Az, hogy a zenészek vendéglátós stílben játszanak, meg hogy a fúvós szólista népies jellegű cifrázásokkal fut neki a dallamnak, tősgyökeres magyar zenévé változtatja az argentin tangót. Mintha ezen az ugaron született volna száz éve, hogy aztán kitántoroghasson. A filmzeneileg párba állítható Kárhozat és Sátántangó után a Werckmeister harmóniák kamarazenéje: külön világ. Két tétel mindössze, az egyik Valuskáé, a másik az Öregé: a végtelen szomorúság végtelenített melódiái keringenek, akár egy október végi nap reggelén, nem sokkal azelőtt, hogy az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak…

 

Bahia, 2001


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/08 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3408