KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/június
POSTA
• Ács Miklós: Kedves Filmvilág!

• Dániel Ferenc: Mister Úriember A Hitchcock-kennel
SOROZATGYILKOSOK
• Varga Zoltán: Rémület-kommersz A pszichológus szemével

• Bikácsy Gergely: Zazie, a kívülálló Louis Malle lidércfényei
• Ardai Zoltán: Sweet Movie Niagara kanális
• Fábry Sándor: Ödi-papi A hús
1895–1995
• Schubert Gusztáv: Lassított lónézés Székely Bertalan, az ősfilmes
• Beke László: 16 kocka igazság
• Székely Bertalan: A mozgás hogyan látszik?

• Lajta Gábor: A film újra meg újra A moziról beszél: El Kazovszkij
MAGYAR FILM
• Ozsda Erika: Főiskolai legenda Tanítványok Szőllősy Éváról
ANIMÁCIÓ
• Antal István: Donald kacsa magyar hangja Beszélgetés Michael Alexander Mehlmann-nal
KRITIKA
• Marton László Távolodó: Rock-bizarr David Bowie és a marsbéli pókok
• Hegyi Gyula: Magyar mártírium Lefegyverzett ellenséges erők I–II.; Magyar nők a Gulágon I.
• Békés Pál: A pinty hallgat A csalás gyönyöre
KÖNYV
• Ardai Zoltán: Hirsch Tibor: Bosun! Greenaway-jegyzetek
• Kelemen Sándor: Berkes Ildikó: Kurosawa Akira
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: My Girl (Az első szerelem)
• Hegyi Gyula: Grand Canyon
• Koltai Ágnes: Az Oroszország Ház
• Mattesz Mónika: Őrült szafari
• Turcsányi Sándor: Coming out
• Sárközi Dezső: Tini nindzsa teknőcök II.
• Asbóth Emil: A prosti

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Louis Malle lidércfényei

Zazie, a kívülálló

Bikácsy Gergely

1959–1963: A háború utáni francia történelem leghisztériásabb, legidegesebb évei. Évente puccs, vagy puccsfélelem. 1961 áprilisának egy éjszakáján egész Párizs virraszt: az Algériában állomásozó francia hadsereg ejtőernyőseinek támadásától tartva páncélosok őrzik a kormányépületeket. Aztán de Gaulle elfojtja az eleinte benne bízó, majd ellene forduló, Francia-Algéria megtartásáért küzdő tábornokok mozgalmát. Békét köt, Algéria függetlenné válik. Francia-Algéria híveinek titkos fegyveres szervezete, az OAS még jó ideig merényletekkel tartja bizonytalanságban a társadalmat. Az ilyen évek kedveznek a művészeteknek. Harci zajban hallgatnak a múzsák, de a polgárháború előérzete olykor remekműveket, vagy legalább érdekes, újszerű, friss alkotásokat teremt. Ebben a néhány évben az új hullám, a nouvelle vague magasra csapja tajtékját. Az ismeretlenek kis csoportjaként induló társaság minden tagja csúcsformában. Néhány évig a francia film a legérdekesebb Európában. Kellenek hozzá e válságos, majd mégis békében oldódó hisztérikus évek.

Jóideje persze minden év válságos, mondhatnánk józanabbul.

Louis Malle egyik filmje, a Szívzörej például 1955-ben játszódik, nyitóképén vöröskeresztesek pénzt perselyeznek a Vietnamban harcoló francia katonák, hősi halottak hozzátartozóinak. Dien Bien Phu, a francia nagyhatalmi ábrándok összeomlásának éve ez. De 1958-ban már egy másik gyarmati háború, az algériai válság kétségbeesett zűrzavarában jut hatalomra a megváltónak hitt De Gaulle. Az egzisztencialista filozófia gondolatai most nemesedhetnek át fájdalmas, öngyötrő „életérzéssé”: ettől kezdve jó ideig minden igényes mű, minden felelős gondolat hátterében ott feszül az algériai dráma szégyene.

A Lidércfényben, bármily kevés szó essék benne politikáról, bármily elvontan világfájdalmas és magánlétének börtönében vergődik hőse, haloványan, pislán, de ez a dráma tükröződik. 1963-ban mutatják be: mai szemmel intellektuális, antiromantikus stilizáció, sok félközelivel, az új „antonionis” kameramozgást és beállításokat szívesen s könnyen használó, ám erőtlen alkotás. Erőtlen, nemesen bágyadt, mint hőse. Ez a hős, Alain, az arisztokratikusan finnyás, háború előtti prózaíró, Drieu La Rochelle teremtménye és alteregója (Az író maga is öngyilkos lett 1945-ben, megelőzve perét és várható elítélését: a megszállás alatt kollaborált a németekkel.) Alain öngyilkosságra készül, talán, mert nem tud már szerelmes lenni, talán mert alkoholista, talán mert későromantikusan világfájdalmas. Körülötte, de számára csak a távoli háttérben nagy politikai események – a hatvanas éveké, mert a rendező saját korába helyezte Drieu történetét. Egyik barátja az OAS híve, talán aktivistája is: hősünk szórakozottan, figyelmetlenül hallgatja. Lehet, hogy nem csak őt, magát Louis Malle-t sem érdekli a mai Franciaország?

Malle finom, tétova esztéticizmusával mindig kicsit kortalan marad. Leginkább 1968 májusában érződik ez: Malle igazolatlanul hiányzik a párizsi utcáról.

 

 

Nézz vissza nosztalgiával

 

Az egykori új hullámos ifjak életéről napjainkban nosztalgikus visszapillantó filmek készülnek. Truffaut, Pierre Kast meghalt, s nemrég távozott el Jacques Demy is, aki a nouvelle vague fősodrából kicsit kilógó filmjeivel és törekvéseivel némileg Louis Malle-ra emlékeztet. Demyről felesége és alkotótársa, Agnes Varda készített érzelmesen józan dokumentum-játékfilmet. Malle nem hagyja másra: a korai Szívzörej után most, a pálya végét érezve talán – legalábbis a pálya elejét elfeledve, ezért azt visszaidézendő – maga nyúl önéletrajzához.

Nézz vissza haraggal, hinnénk, így szemléli éretten, idősödve ‘68 emlékét. De tévedünk: Milou májusban – a szelíd öniróniát már címével sem nélkülöző kései filmjében nem haraggal, de fejcsóváló nosztalgiával néz vissza májusra. Amikor nemcsak Godard, de Chabrol, sőt a „hűvös professzor”, Rohmer, s a tömegpolitikától viszolygó Truffaut is, rövid időre, barikádlátogató és barikádpártoló szimpatizáns lesz, legalább ő, Malle kívül marad, maga sem tudja, miért. Milou – Louis Malle akkor májusban még csak nem is vidéken, épp Calcuttában forgatott dokumentumfilmet. Véletlenül került messzire Párizstól? Az életrajz, az életút későbbi fejezetei arra mutatnak: talán önmagának se bevallva, de szándékosan. Szinte örül, hogy mindenről lekésik. Hogy nem a megfelelő helyen, fáziskésésben forgat.

Lidércfény: önmaga egyik oldala ez a fölényesen unatkozó nagypolgár, akit ideggyógyintézetben kúrálnak, s aki állandóan a párizsi forgatagba szökne a szanatóriumból, de aki Párizs értelmiségi vadonjában éppoly idegen mint másutt.

Malle zavarban van, bármily oldottan beszéli az akkor oly új, ma kopottan is elegánsnak ható filmnyelvet. Három lépés távolságból figyelné hősét, egyszerre idegenkedve s rokonszenvezve. Öngyilkossági gondokkal, amint revolvert kell rejtegetni szépasszonyok és főorvos urak tolakodóan óvó tekintete elől, nem lehet nevetni, humorérzékünket már nem a halál – ő igazán kedveli a csípős humort –, hanem a halállal való randevú kisebb nagyobb izgalmai, a készülődés miatt nem igazán leljük. Hősére csak azért nem mondjuk, hogy szenveleg, mert libertinus nagypolgárnak kiválóan játssza Maurice Ronet, a Felvonó a vérpadra egyik színésze. Eric Satie zenéje, miként a Felvonóban a Miles Davies-féle modern dzsessz, választékos ínyencség a moziban. Élet helyett választékos percek...

Pedig Malle több. A Szeretőkben stílustörésekkel, stílusparódiákkal is több; mint forma: utálkozni tud hősein. Legjobb filmje ma is, akárhányszor újranézve a Zazie, ahol van utálat és részvét, vad és harsány stílusparódia, alpári grand guignol, ínyenc utalás, böffenő röhej és halk szó, Queneau stílusgyakorlata. 99 stílust nemcsak a szómágiás író, de Malle is könnyedén elénk varázsol. A Zazie-ban egyébként szinte szétneveti saját lidérceit: egyik jelenetében OAS terroristák rohamoznak meg egy kiskocsmát. A szürrealista izgalmú csata egyszerre zazie-s, idétlen diákcsíny és nagyszabású Übü királyos paródia.

Van a Zazie-ban egy másik, rövid, de fontos jelenet: a kislányt a törpe növésű cukrosbácsi, olaszos svádájú, mégis gátlásos és folyton felsülő szatír kagylós ebédre invitálja. Zazie vidoran beszéli ebéd közben, hogyan csapta le fejszével apjának fejét a segítségére siető anyukája, ugyanis a papa fajtalankodni akart vele, Zazie-val. Az amatőr szatír arcán egyre fagyottabb a kéjmosoly. Zazie most igazgyöngyöt harap ki a kagylóból, de szórakozottan köpi ki, mit neki milliós értékű gyöngyszem, ő fecsegni szeretne, meg kitolni a szatírral, meg minden felnőttel, meg főleg a metrót akarja látni. Elhajítja hát a gyöngyöt. Ez legalább oly rejtett önvallomás, mint a spleenesen halni készülő lidércfényes fiatalúr minden világundora. Malle, alighogy valamelyik filmjével megtalálta a neki illő stílus igazgyöngyét, már hajította is el. Unatkozó, finnyás rendező. Hűtlen önmagához, nem épít egységes stílusú életművet.

 

 

A hajók melankóliája

 

„Utazott. Megismerte a nagy hajók melankóliáját”. – Mintha csak Flaubert Érzelmek iskolájának hőse volna sokféle csalódás után, Louis Malle úgy hagyja maga mögött Franciaországot. Amerikában telepszik le, ahol nem követelnek a rendezők életművében semmiféle stílusegységet. Ott nem kínozza a francia közélet egyetlen lidérce sem. Talán az önvád sem, hogy minden elől kitér és kívül marad. Évtizedet tölt az Egyesült Államokban, lassan, több amerikai filmmel a háta mögött amerikai filmrendezőnek számít már, amikor visszatér, s előbb gyerekkoráról forgat filmet (Viszontlátásra, gyerekek), a német megszállásról őszinte gyerekszemmel, aztán 68-ról. 68-ról, igen, melyből kimaradt, s filmjében épp ezért ravasz módon a hatvanéves, idős Piccolit, s nem az akkori fiatal s tán naiv magamagát állítja a. néző elé. Rejtőzik, de rejtőzve is visszatekint életére? Mit mondhatna húsz év távlatából a májusi illúziókról? A francia kritika, érett, okos, sőt bölcs filmként üdvözölte a Milou-t.

Pedig Malle nem mondott egyebet, mint Zazie a regény és a film végén: „J’ai


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/06 16-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=482