Magyar film

Tanítványok Szőllősy Éváról

Főiskolai legenda

Ozsda Erika

Operatőrök és rendezők nemzedékeinek tanított „képlátást” Szőllősy Éva, a Film- és Színházművészeti Főiskola művészettörténet-tanára. Munkásságáért idén Balázs Béla-díjat kapott.

„Jó kép, nekem tetszik.”

Sára Sándor

Szőllősy Évának köszönhetem, hogy belőlem filmkészítő ember lett. 1952-ben, amikor először jelentkeztem a főiskolára, nem vettek fel, ezért elmentem geodétának. A következő évben megint megpróbáltam, de hiába vártam, nem kaptam értesítést. Beballagtam az iskolába, ahol a folyosón Évával találkoztam. „Mi van magával?” – kérdezte. „Várom, hogy behívjanak felvételizni.” Nagyon meglepődtem, hogy megismert és emlékezett az előző évi fotóimra. Elintézte, hogy másnapra – az utolsó napra – behívjanak. Lerohantam a szülőfalumba, egész éjszaka fényképeket nagyítottam, melyeket másnap egy nagy befőttesüvegben hoztam fel Pestre. Ez később bekerült a Feldobott kő című filmembe is.

Akkor még nagyon szegény volt a főiskola, úgyhogy mi két évig csak fényképeztünk, filmeket nem forgathattunk. Ösztönösen éreztük, ha egy kép sikerült, de hogy mitől volt jó, azt tőle tudtuk meg. Pontos kép-analízist adott. A könyvtár gyenge volt, Évához jártunk fel képzőművészeti könyveket olvasni. Nagy gyűjteménye van otthon. Aki akart, bármikor fölmehetett hozzá tanulni. Kapott egy kávét és addig lapozgathatott, míg jól esett. Hosszú időn keresztül én készítettem diapozitív reprodukciókat a könyveiből az iskola számára.

A forgatókönyveinkkel és az etűdökkel is őt kerestük fel, mert kiváló dramaturg is. Kivesézte műveinket, úgyhogy sokszor már írás közben az járt az eszünkben, mit fog hozzá szólni. Biztos ítéletet, biztos kontrollt jelentett. Soha nem udvariaskodott, ha valami nem tetszett, rögtön megmondta. Később is. Én majd tíz évig dokumentumfilmeket készítettem. Éva pontosan tudja, érzi ezeknek a filmeknek a fontosságát, de nem tartotta igazán sokra őket. Azt is mondhatom, hogy ezt a tíz évet ő kitérőnek tekinti, ami az én életemből kiesett. Minden filmemet látta, de úgy gondolom, a játékfilmjeimet jobban kedveli.

Annak ellenére, hogy nagyon szigorú volt, nem rettegtünk tőle. Vizsgákon nem lehetett mellébeszélni. Még ha nagyon rosszul rajzoltunk is, tudnunk kellett skiccelni. A harmadéves vizsgán Velazquez A szövőnők című képét adta fel. Fejből kellett elemeznem, beszélnem a formájáról, színeiről, kompozíciójáról és minősítenem. Egy darabig töprengtem, majd csak annyit mondtam, hogy ez jó kép, nekem tetszik. Slussz. Jelest kaptam. Ilyen is volt. De olyan is volt, amikor 1961-ben első olaszországi utamról hazajöttem, hogy mindenről be kellett számolnom, annak ellenére, hogy már régen nem voltam főiskolás. Tudni kellett, mi hol található, egészen odáig, hogy hol van az a rejtett kapcsoló, amit meg kell gyújtani, ha az ember egy oltárképet tisztán és élvezhetően szeretne látni. Egész Olaszországot, a múzeumokat egy jegyzetfüzettel jártam végig és skicceltem. Talán azzal kellett volna kezdenem, nagyon örülök, hogy Éva ezt a kitüntetést megkapta. Olyan díjat kapott, melyet filmeseknek szoktak adni, ami azt jelenti, hogy Évát mindenki közülünk valónak, hozzánk tartozónak érzi.

„Morális béklyó volt rajtunk”

Gaál István

Olyan szerencsés személyiség, akinek fölényes szakmai tudása van, és imád tanítani. Sosem bifláztatta be az anyagot, hanem mindig szemléltető párhuzamokat állított fel, így más szemszögből is láthattuk azt, amiről beszéltünk. Ha bármi problémája volt, megbetegedett, akkor is bejött az iskolába. Órákat sosem hagyott el. Karizmatikus egyéniség, nem is emlékszem, hogy valaki lógott volna az ő óráiról a főiskolán, ami egy tanár–diák viszonyban nem megszokott. Ha bármi bajunk volt – a Babkávé kávéházban találkoztunk. Ott fogadott, ott olvasta el az írásainkat, és ott nézte meg és elemezte a fotóinkat.

– Úgy tudom, nagyon szép nő volt fiatalkorában...

– Igen, vonzerejében ez is lényeges volt, természetesen. Abban az időben nem volt sikk jól öltözni, prűd elképzelés uralta a divatot. A mi osztályunkba pedig belépett egy ragyogó fiatalasszony, mintás blúzban, tűkeskeny derékkal, és egyszerűen áradt belőle, hogy jól érzi magát, biztos önmagában, biztos a női tudatában, és ezt nem is rejti véka alá. Szerintem az osztály kilencven százaléka szerelmes volt belé.

– Készültek az óráira?

– Ez nem készülés volt, egyszerűen örömmel vártuk, mint egy szeánszot, ahol egy beavatott ember segít minket, hogy látásunk tisztuljon. Akkor még nem nagyon fordítottak képzőművészeti irodalmat magyarra, de ő olyan lobogó tüzet gyújtott fel bennünk, hogy Huszárik Zolival összekapartunk valamennyi pénzt, és az Idegennyelvű Könyvesboltba jártunk könyveket venni. Egyfajta morális béklyó volt rajtunk. Nem az ösztöndíjért tanultunk, vagy annak emeléséért, vagy hogy bennmaradjunk a főiskolán – nem akartunk olyan helyzetbe kerülni, hogy ne tudjunk válaszolni Éva kérdéseire. Nekem óriási szerencsém volt, az olasz kormány ösztöndíjával Rómában járhattam iskolába. Erre az utamra külön kurzust kaptam tőle. Éva és a férje, Szőllősy András zeneszerző – akinek szintén hálás vagyok, mert minden filmem zenéjét ő szerezte –, olyan szakmai és erkölcsi útravalóval láttak el, amit soha nem tudok elfelejteni. András zenei útmutatói összekapcsolódtak az Éva által tanított szemléleti és látásmódbeli intelmekkel. Ha bármilyen munkával elindulok, először hozzájuk fordulok.

– A mai napig is?

– Igen. Kapcsolatunk mára baráti viszonnyá fejlődött, ami feljogosít arra, hogy felkeressem őket. Mindketten nagyon szigorúak, Éva különösen. Koncepciójában az a lényeges, hogy a technika önmagában a művészetben nem perdöntő. Egy barlangfestmény, mert nem Delacroix festette, nem kevesebb, nem értéktelenebb. A szemlélet a fontos. Egy látképnél, mondjuk, a Hortobágynál, ahol csak ég és föld van, meghatározó, hogy a horizont-vonalat hova teszem a képmezőben, hogy vertikálisan hol fog átcsúszni. Ennek elosztása – attól függően, milyen hangulatot akarok kifejezni – más és más. Egészen kicsi földet hagyok és óriási eget – abban van lélegzés –, vagy ennek a fordítottját láttatom, amely nyomasztó. Befolyásolhatom a néző lelkiállapotát.

– A tanárnőnek milyen írásai jelentek meg?

– Jó lenne, ha közkinccsé válna sok tanulmánya, jegyzete, de sajnálatos módon csak egyetlen egy monográfia áll rendelkezésünkre az id. Brueghelről. Mint idősebb kolléga javasolnám a főiskolásoknak, hogy ha Éva beleegyezik, fel kellene venni videóra az óráit. Ha ezt nem engedné, legalább a hangját. Jegyzeteket, kompendiumokat kellene készíteni a könyvtár számára.

A filmszakmában Jancsótól mostanáig – bárkit megkérdezhet – fantasztikus adósságokkal tartozunk ennek az embernek.

„Az egész osztály beköltözött a Vas utcai könyvtárba”

Gazdag Gyula

Nagyon nehéz megmondani, hogy filmjeinkben egy-egy beállításra hogyan hatott az, amit tőle tanultunk. Azért nehéz, mert nem lexikális tudást adott, hanem látni tanított. Nagy szerepet játszott abban a folyamatban, amelynek során a főiskola négy éve alatt az ember nagyjából megtanulta a szakmát, és közben arra is rájött, hogy ő saját maga kicsoda-micsoda és milyen képességei vannak. Elsősorban arra emlékszem, hogy olyan fantasztikus légkört tudott teremteni, amelyben mindenki úgy érezte, nincs nagyobb szégyen, mint nála megbukni. Nemhogy megbukni, hármast vagy négyest kapni!

– Szigorú volt?

– Nem volt szigorú, mégis rettenetesen féltünk a vizsgáitól. Ennek ellenére főiskolás éveimnek egyik legjobb időszaka az volt, amikor az egész osztály beköltözött a Vas utcai könyvtárba művészettörténetet tanulni. Éjjel-nappal ott ültünk. Volt egy zárható szoba, és mikor este bezárták a könyvtárat, akkor minket is bezártak.

– Ott aludtatok?!

– Igen. Illetve nem aludtunk, tanultunk. Aki nem bírta tovább, az persze elment, de mindenki úgy érezte, hogy alaposan meg kell tanulni mindent, mert különben valami szörnyűséges nagy baj lesz. Ezért aztán tényleg meg is tanultunk mindent. Ezenkívül minden fél évben el kellett mennünk a Szépművészeti Múzeumba megnézni azokat a képeket, amelyek a félév anyagához kapcsolódtak.

Akkor még alig-alig volt reményünk arra, hogy valaha is eljuthatunk külföldi, nagy múzeumokba, mégis tudnunk kellett, hogy a tanult képek hol vannak: melyik múzeumban, hányadik emeleten, melyik folyosón. Negyedévesek voltunk, amikor négyünket kiküldtek Leningrádba, az ő vezetésével. Az a két hét attól lett fantasztikus, hogy vele jártuk végig az Ermitázst. Nekem az az út jóformán másról nem is szólt, csak az ő plusz óráiról a múzeumokban.

Később egyszer Párizsban jártam, és a Louvre-ban nem ott volt egy festmény, mint ahogy mi tanultuk. Mikor hazajöttem, úgy éreztem, ezt el kell neki mondanom, nehogy a többieknek is úgy tanítsa, mint nekünk. Ezzel szerintem nem csak én voltam így, hanem minden tanítványa. Így tehát miközben a lábát ki nem tette a főiskoláról, mindig tudta, melyik múzeumot hogyan rendezték át.

– Mitől voltak különlegesek az órái?

– Egészen másként tanít, mint általában a művészettörténet-tanárok. A mi oktatásunk speciálisan filmeseknek szólt. Egyszer költözködés közben kezembe kerültek a régi jegyzeteim, és megdöbbentem: még akkor ott a sötétben, miközben vetítette a diákat és magyarázott – kis vázlatokat készítettem, melyek alapján azonnal ráismertem a képre, sőt; még ma is felismerem őket. Olyan szuggesztivitás volt benne, amitől egy kép lényegét sikerült néhány vonallal vázlatosan lerajzolni, noha egyébként nem tudok egy egyenes vonalat meghúzni.

– A mostani főiskolások is ugyanúgy készülnek az óráira, mint ti?

– Azt gondolom, igen. Nem tudom elképzelni, hogy ez másként legyen.

„Néhány festő számomra őt jelenti”

Sopsits Árpád

Mi örököltünk egy Szőllősyné-legendát, amely jóval előttünk elkezdődött, már Gaál Pista, Kósa, Sára Sándor osztályában, és ami a legfontosabb; a következő generációk sem csalódtak a legendában.

Mindig az jut eszembe; hogy egy teljesen törékeny nő ott áll cigarettázva Mantegna hatalmas, kivetített Krisztusa előtt és a perspektíváiról beszél.

A felvételen Giotto és Goya festészetét kellett elemeznem. Már több festmény ismertetésén túl voltam, amikor hirtelen megkérdezte, hogy a Kivégzés című Goya-képen honnan kapja a megvilágítást a hős. Elég váratlanul ért a kérdés. Beszéltem a szereplő fehér ingéről és lelkének kisugárzásáról – ő csendesen mosolygott. Mondta, hogy gondolkozzak még. Rémlett, hogy a háttérben ég egy szénásszekér és annak fénye világít – ezen jót derült, és természetesen nem árulta el a megoldást, utána kellett néznem. Mindig ez volt a módszere. A pontosság, a pontos megfigyelés. Szigorú volt, és nem tűrte a blöfföt. Nem csak kiadta a vizsgafeladatokat – elsőre mindig úgy tűnt, hogy sose lehet megtanulni – hanem a konzultációkon ő maga készített fel minket. Ami nagyon tetszett a módszerében, hogy a megszerzett tudást értékelte, és a másfajta véleményt is tolerálta. Szerettem benne, hogy szubjektív volt. Mindent és mindenkit tanított, akit ő fontosnak tartott és akik valóban fontosak a képzőművészetben, de kiemelte a kedvenceit. Ilyen volt például Vermeer, akinek A műteremben című festményét megnéztem a Kunsthistorisches Muzeumban. Óriási csalódás volt! A főiskolán nagy diaképen láttuk, gyönyörű színekben, a múzeumban pedig egy szürke, kis kopott kép lógott. Hazajöttem és elmondtam neki. Először nem szólt semmit, csak rámnézett, aztán megkérdezte, milyen idő volt. Rossz. Emlékezett rá, hogy hol van a kép a múzeumban, és mondta, hogy rossz helyre van téve. Vermeer fényfüggő, a festő megszállottja volt a fénynek, akinek a színeit csak derűs időjárásnál, csak természetes fénynél lehet élvezni. Olyan dolgokat mesélt el, ami az embernek nem is jutott hirtelen eszébe, ha ránézett egy festményre. Nekünk, filmeseknek sokat beszélt a képkivágásról, Watteau Bohóca kapcsán a képkivágás merészségéről. Előtte soha senki nem használt ilyen kompozíciót. Talptól fejig ábrázol, és nincs mögötte távlat, a bohóc teste tölti ki a teret. Elemeztük a fényforrásokat, és figyeltük az összeforgatott tereket. Gaugainnél és Lautrecnél beszéltünk erről, ahol nem reális a térkezelés. Bár filmnél nagyon nehéz teret összeforgatni, csak művi úton érhető el. A színeknél és a fényeknél ma is nagyon sokat használunk abból, amit tőle tanultunk, remélem nem direkt módon.

Nagy hatással volt az évfolyamunkra, mindenki fotózott neki. Külföldről fotók nélkül soha nem jöttünk haza. 1977-ben voltam Olaszországban, és az általa tanultak kényszerítettek arra, hogy elmenjek mindenhova. Egy hónap alatt tizennégy várost néztem meg. Elmentem Arezzóba, hogy lássam Piero della Francesca képeit – őtőle hallottam róluk –, sőt Bergamóba is, hogy megnézzem Bellini portréit. Voltak festők, akiket már a felvételi előtt is jól ismertem, de néhány festő számomra őt jelenti, mert ő ismertetett meg velük. Ízlésünkben – főleg az európai festészet terén – iránymeghatározó volt. Ezt onnan is tudom, hogy nemrég Tokióban jártam, ahol nagyon hiányzott, hogy a keleti művészettel nem foglalkoztunk. Megnéztem néhány múzeumot, de nem volt irányvonal, melyet követhettem volna. Nem volt rálátásom, hogy mi mivel, hol és hogyan kapcsolódik. Így viszont megvolt az az örömöm, hogy sok művet én fedeztem fel magamnak, csak nem tudtam rendszerbe rakni őket.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1992/06 38-40. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=489

Cikk értékelése:

szavazat: 1001 átlag: 5.43