KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/november
• Szilágyi Ákos: Szovjet triptichon Ellenőrzés az utakon
• Zalán Vince: Máglyába rakott fejfák Búcsúzás
• Lengyel László: „Aggyakijamijár” Kovbojok
• Ardai Zoltán: Égszínkékben A rejtőzködő
• Schubert Gusztáv: A brácsaverseny elmaradt Első kétszáz évem
• Kornis Mihály: Szép Európa, hol vagy? Egy faun megkésett délutánja
• Debreczeni Júlia: A kaméleon-szindróma Zelig
• Lukácsy Sándor: Koreohistória A bál
• Báron György: Odüsszeusz nem tér haza Utazás Kithirára
FESZTIVÁL
• Fáber András: Zátony és örvény között Taormina

• Hegyi Gyula: Kettős kötöttségben Egyiptomi filmek
LÁTTUK MÉG
• Farkas Ágnes: Moszkvai csata I–II.
• Kovács Ágnes: Bocsáss meg, Madárijesztő!
• Székely Gabriella: Macskafogó
• Kabai József: A flotta kedvence
• Gáti Péter: Az első lovashadsereg
• Nóvé Béla: Alsino és a kondorkeselyű
• Nóvé Béla: Gyilkosság a nemzeti szenátusban
• Szemadám György: A vörös szív lovagja
• Justyák János: A holtak tanítják az élőket
• Harmat György: A birsalma illata
VIDEÓ
• Kovács András Bálint: Amatőr videósok találkozója Siófokon
KRÓNIKA
• N. N.: Török filmhét
• N. N.: Görög filmhét

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Búcsúzás

Máglyába rakott fejfák

Zalán Vince

 

Egykori iskoláskönyvek gyakori (és gyakran sematikusan illusztrált) jelszava: Az ember átalakítja a természetet. Magam is többször találkoztam vele volt-iskolakönyvem (talán?) fejezetcímeként, s eltűnődhettem az emberi lelemény és jószándék nagyszerűségén. A Tiszaszabályozó Vásárhelyi Pál nevére ma sem tudok másképpen, mint tisztelettel és megbecsüléssel emlékezni. S mélyen belém vésődött Makk Károly hőseinek „megszállottsága”, s a küzdelmesen megteremtett öntözőrendszer vízsugártánca. A Megszállottak csillogó vízsugarai még felidéz-(het)ték a tejszeparátor expresszivikus játékát a Régi és új című Eizenstein-filmből, hiszen az új, a természetátalakítás és a nagyüzemi gazdálkodás egy ideig, ha nem is együtt, de egy úton jártak. Az út frissebb szakaszait azonban környezetvédő hivatalok és különböző pártok helyiségei szegélyezik. Ám ezen officiális intézmények bármennyire is serények, tevékenységük bármennyire is látványos, mégsem tudják elhessegetni, sem feledtetni a mind gyakrabban hallható-olvasható, s az elgondolkodásra késztető mindennapos tapasztalatok alapján egyre határozottabban megfogalmazódó kérdést: vajon az ember, az emberiség nárcizmusa, természettel szembeni önzése – a történelemben először? – nem lépi-e át az önpusztító kritikus pontot? Vajon mérhetetlen önhittsége nem torzítja-e el elméjét, nem teszi-e vakká látását annyira, hogy ne tudná: féktelen arroganciája következtében a természet világában a saját maga által elindított folyamatok bumerángként fognak viselkedni? (Mert végül is nem az atombomba az egyetlen – bár elsősorban az –, mely bennünket fenyeget.) Végtére is miről van szó? Természetátalakítás? Környezetvédelem? Technikai forradalom? Civilizatórikus ugrás? Vagy csak egyszerűen (és stílszerűen) szólva: magunk alatt vágjuk a fát? Ennél azért jóval „többről” van szó. De mi ez a „több”?

 

*

 

Talán nem tévedek, amikor azt gondolom, hogy Elem Klimov 1981-ben befejezett filmje, a Búcsúzás épp erről a „többről” kíván szólni. A történet alapjául Valentyin Raszputyin – magyarul is olvasható – Isten veled, Matyora című regénye szolgál. Szomorú történeti tény, hogy a regény első filmre-álmodója Klimov alkotótársa és felesége, Larisza Sepityko volt, aki e film forgatása közben, 1979. július 2-án, két társával együtt autóbaleset áldozata lett. A Raszputyin-mű megválasztása tehát Sepitykóé, a kész film viszont Klimové. Fontos körülménynek tartom ezt, még akkor is, ha utólagos magyarázatnak tetszhet, annálfogva, hogy Larisza Sepityko művészete a természet, az érzelmek és az élet szoros kapcsolatát valló dovzsenkói hagyományokat követte, s így közelebbi rokonságban áll Raszputyin prózájával, balladisztikus hangvételével, mint Klimov intellektuális, gyakran erőszakos gondolati didaktizmusának expresszivitása. (Magában a filmben ez nem is annyira a helyszínek

– és részben a cselekmény –, hanem a szereplő személyek drámájának megjelenítésmódjában mutatkozik meg.)

De egyelőre maradjunk a helyszínnél, Matyoránál, mely egyszerre neve egy erdőkkel-mezőkkel megáldott kis szigetnek és egy faházakból épült falunak, melyet az Angara folyó ölel körül. Szinte eldugott, „mellékes” helység, melyhez hasonló a világ bármely táján található, talán még a Kis-Alföld környékén is. Matyora napjai azonban meg vannak számlálva. A közelben vízierőmű épül, melyhez víztározó szükségeltetik. Az áldozat Matyoráé, víz alá kell kerülnie. Klimov eléggé nem dicsérhető módon nem disszertál az „ügyről”, közvetlenül nem értelmezi a döntéseket és az intézkedéseket, távoltartja magától a publicisztikai hangvételt. Inkább – a regény nyomán – az utolsó napok eseményeit fogja a kamera látószögébe. Ám mesélésmódja változó: hol a krónikás tárgyilagos egyszerűségével sorjáznak a képsorok, hol meg az elemek (víz, tűz) s az életöröm eksztatikus „táncává” magasztosított freskók szuggesztív látványa tölti be a vásznat.

Furcsa köpönyegekbe bújt, különös figurák érkeznek pöfékelő, rozzant motorcsónakkal a ködszállta folyón Matyora partjához, mintha A dolgok állása című Wim Wenders-film (nem is olyan távoli?) jövőben játszódó, bevezető képsorainak egy másik (korábbi!) változatát látnánk. Megkapaszkodva a szigetben, kirakják szerszámaikat (fűrészt, benzines tankot stb.), s hamarosan a néző is megtudhatja: a Köjál (a jövő?) emberei ők, akiknek a víztározó medrének higiéniai megtisztítása a feladata. A kamera mozgása tempós, leíró; tekintete sejtelmes, de nem rosszalló. Ugyanígy, szinte tárgyilagosnak mondható a „művelet” főfelelősének és főirányítójának, Voroncovnak az ábrázolása is. Nem ordítozik, nem goromba, de kérlelhetetlen és szűkszavú. A „műveletet” végre kell hajtani. Ezért jó. Kételyei nincsenek. Ezért nincs drámája sem. Pontosabban... amikor az utolsó hajó indul a szigetre az utolsó matyoraiakért, vastag köd ereszkedik az Angarára. S hiába a sietség, hiába minden kétségbeesett igyekezet: Matyorát nem találják. Elnyelte a víz? Vagy egyszerűen csak eltűnt? Nem tudni. Hiába emeli magasba a szálfatermetű Voroncov a hajó orránál állva a fáklyát – melyhez hasonlókkal égették föl a matyorai házakat –, fényénél nemhogy a falu, de semmiféle irány nem villan meg.

E tudatos távolságtartó ábrázolásmódnak azonban nyomát sem leljük a film – már említett részekkel szembeni – dramaturgiai ellenpontján: a szénakaszálás jeleneteiben. Mert mégegyszer, utoljára lekaszálják a szénát a szigeten: a falu apraja-nagyja, a szomszédos, parti szovhoz dolgozói, sőt a Köjál emberei is vidám gyülekezetben látnak munkához. A közös tevékenységben elsimulnak az ellentétek. Kaszák pengésétől, üstök kongásától, énekszótól lesz hangos a táj. Mintha mindenki még egyszer – s talán utoljára – tiszta levegővel szeretné teleszívni tüdejét, mintha még egyszer meg akarnának mártózni az egykorvolt matyorai örömökben, afféle szentivánéji mulatsággal zárva a napot. Klimov szenvedéllyel, mondhatni szertelen szenvedéllyel ábrázolja a közös öröm perceit, ám minden nosztalgia vagy archaizáló folklór nélkül.

E jelenetek, e váltakozó ábrázolásmód – együttesen – a „tégelyét” alkotják, Raszputyin szavaival élve: „az elárasztandó polgártársak” drámájának. A Búcsúzás igazi témája – és egyben művészi „tétje” – ugyanis ez a dráma. Nos, Klimov nem siránkozik a veszendő javak fölött, nem bíbelődik a „lebonyolítás” procedúrájával, s elkerüli az elválás – ez esetben oly természetesen adódó – szentimentalizmusát is. A látszat mögött, a történés belső szálait fölfejtve, megvilágosító egyszerűséggel mondja ki megszívlelendő igazságát: Matyora pusztulása az emlékezet megsemmisülése is. Mert a valódi kár nem a sziget elárasztása, nem a fák kiirtása, s nem a felperzselt házak („Egy jó, száraz, valamire való ház két óra alatt ég le.”), hanem annak elvesztése, ami e házakat, a falut otthonná varázsolja. Vajon ki lehet-e vonni (esetleg konzerválni?) azt a szeretetet e házakból, amellyel építették őket? S vajon létezik-e olyan csodamágnes, amellyel össze lehet gyűjteni azt a megannyi gondoskodást, amellyel az erdőt ápolják, s a földeket művelik? Nem kerül-e ez is mind a víz alá Matyorával együtt? A gerendákat nemcsak az ácsolat tartja, de az egymásbafonódó nemzedékek felelősségérzete is, s a felelősségérzet kovásza az emlékezet. Vajon ez is elég a házak lángjaiban? A szigetre érkező Köjál-emberek mindenesetre azzal kezdik tevékenységüket, hogy feldúlják a temetőt, kihúzkodják és felégetik a fejfákat. Ez lenne a tűz, melynél „melegednének az emberek”? Tettük valósággal sokkolja Matyora lakóit. S mi magunk, nézők is megérezzük: ez már valóban „több”, mint a természet átalakítása. Vannak matyoraiak, akik saját maguk gyújtják fel házaikat; egyikük keserű dühvel, másikuk csak úgy, „véletlenül”. Darja, a film legemlékezetesebb öregasszonya másképpen cselekszik. Amikor eljön a vég órája, remegő lábaival az asztal tetejére áll, s a mennyezettől kezdve az utolsó sarokig tisztára mos minden szegletet. Ragyog a portája, mielőtt szalmával körberaknák a köjálosok. Majd, mint aki megtette dolgát, várja az ítéletet: rezzenéstelenül nézi, miként kapnak lángra a kerítéslécek, az ajtók, a falak. Úgy látszik, mégis van valami e Földön, melyen nem fog sem tűz, sem víz. S ez a valami az emberben van.

 

*

 

A Búcsúzás nem remekmű, s valószínűleg Elem Klimovnak sem a legjobb alkotása. Mégis sokak filmje, azoké, akik úgy vélik, hogy van vesztenivaló e világon.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/11 07-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5667