KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/november
• Szilágyi Ákos: Szovjet triptichon Ellenőrzés az utakon
• Zalán Vince: Máglyába rakott fejfák Búcsúzás
• Lengyel László: „Aggyakijamijár” Kovbojok
• Ardai Zoltán: Égszínkékben A rejtőzködő
• Schubert Gusztáv: A brácsaverseny elmaradt Első kétszáz évem
• Kornis Mihály: Szép Európa, hol vagy? Egy faun megkésett délutánja
• Debreczeni Júlia: A kaméleon-szindróma Zelig
• Lukácsy Sándor: Koreohistória A bál
• Báron György: Odüsszeusz nem tér haza Utazás Kithirára
FESZTIVÁL
• Fáber András: Zátony és örvény között Taormina

• Hegyi Gyula: Kettős kötöttségben Egyiptomi filmek
LÁTTUK MÉG
• Farkas Ágnes: Moszkvai csata I–II.
• Kovács Ágnes: Bocsáss meg, Madárijesztő!
• Székely Gabriella: Macskafogó
• Kabai József: A flotta kedvence
• Gáti Péter: Az első lovashadsereg
• Nóvé Béla: Alsino és a kondorkeselyű
• Nóvé Béla: Gyilkosság a nemzeti szenátusban
• Szemadám György: A vörös szív lovagja
• Justyák János: A holtak tanítják az élőket
• Harmat György: A birsalma illata
VIDEÓ
• Kovács András Bálint: Amatőr videósok találkozója Siófokon
KRÓNIKA
• N. N.: Török filmhét
• N. N.: Görög filmhét

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Videó

Amatőr videósok találkozója Siófokon

Kovács András Bálint

 

Első ízben rendezett a Nemzetközi Amatőrfilm Szövetség (UNICA) kizárólag videós találkozót. Siófokon gyűltek össze kilenc ország amatőr videósai, hogy három napon át ismerkedjenek meg összesen tizenkét nemzeti programmal.

Az első dolog, ami az anyagok megtekintésekor szembeötlött, tulajdonképpen nem nagy felfedezés; a fórumon többségében nyugati országok művei szerepeltek. Ennek magyarázata nyilvánvaló: az amatőr videózás anyagi és technikai feltételei ezekben az országokban adottak. Igaz, a tizenkét programból öt szocialista országból érkezett, de a bolgár és a csehszlovák program három televíziós dokumentumfilmből állt (a kosárlabdáról, a közúti szállításról és az automatizálásról), a szovjet (észt) programban egy művelődési ház félhivatalos népszerűsítő, turisztikai videóit lehetett látni, és igazából csak a lengyel és a magyar programról volt elmondható, hogy igazi amatőr videós tevékenységet tükröztek.

A másik szembeötlő tény már kicsit többet mond. Az UNICA tagszervezeteinek keretében folyó amatőr videós tevékenység élesen elüt attól a fajta, részben ugyancsak amatőr videózástól, amely például az Infermentál nemzetközi videó-periodika keretében jelenik meg. Kis fellengzősséggel azt is mondhatjuk, hogy itt a videó médiumának alapvetően kétféle felfogásáról van szó. Az UNICA amatőrvideósai – itt a nyugatiakról van szó – egyértelműen kispolgári ízlésvilágot tükröznek, számukra a videó a hagyományos amatőrfilmes tevékenység egy profibb lehetőségét nyújtja, a hagyományos kisjátékfilmes és családi vagy természetrajzi dokumentumfilmes műfajokat nem hagyják el, hanem ugyanezt ismétlik ebben a némiképp megváltozott közegben. Az Infermentálban látható videóművek azonban inkább experimentális jellegűek, tehát magának a médiumnak az új lehetőségeivel játszanak, illetve egyértelműen az avantgard művészeti ízlésvilág megnyilatkozásai. Ez alól a kettősség alól részben kivételt képez a magyar és a lengyel amatőr videózás.

Magyarországon, úgy tűnik, az amatőrfilmezés és az amatőrvideózás funkcionálisan különül el egymástól: a meglehetősen kiterjedt amatőrfilmezésre maradnak a hagyományos szemléletű műfajok (bár az utóbbi időkben ez is kezd megtörni), és a videózás szinte kötelességszerűen valamiféle experimentális jelleget ölt.

Ennek a nyugatitól eltérő helyzetnek az oka valószínűleg az, hogy Magyarországon a hagyományos amatőrfilmezésnek és ízlésnek elég széles és masszív tábora van – akárcsak nyugaton – viszont a videózás által igényelt nagyobb anyagi ráfordítás – ha nincsen igény egy szemléleti változásra is – ennek a rétegnek már nem éri meg, míg nyugaton – bár a résztvevők ugyancsak panaszkodtak a videó drágaságára – összehasonlíthatatlanul kisebb erőfeszítést igényel, pusztán az érdekesség kedvéért videón folytatni ugyanazt a tevékenységet. Nálunk valószínűleg csak az áll át videóra, aki ezzel az új médiummal valami mást akar kezdeni, mint a hagyományos amatőrfilmes tevékenység.

Ennek az érthető szereposztásnak csupán egyetlen hátulütője lehet. Az tudniillik, hogy így nehezebben alakulnak ki a videózásnak azok az – ugyan nem sajátos – funkciói, amelyeket viszont technikája folytán könnyebben tudna ellátni, mint a film, gondolok itt például a helyiérdekű amatőr dokumentumfilmezésre (vagy videózásra), melyet ilymódon a kábeltévéknek kellene fejleszteniük.

Egyetlen mű volt az egész programban – az egyébként sok érdekes darab között – amely tökéletesen egyesíteni tudta a hagyományos amatőrfilmes kisjátékfilm-műfajt a videó adta új technikai lehetőségekkel. Ez a svájci Vincenzo D’Apuzzo II provino című, tizennégy perces etűdje volt. A történet arról szólt, hogy egy cirkuszigazgató felvételt tart, de egyetlen produkcióval sincs megelégedve, oda se figyel a számokra, csak nagy hangon, mérgesen halandzsázik. Egyszer csak bejön valaki, aki nekikezd a legbanálisabb labdamutatványnak. Már majdnem kidobja őt is, amikor amaz leemeli a saját fejét, és azzal kezd el labdázni. Az igazgató tátott szájjal nézi a produkciót, nem hisz a szemének, és amikor a mutatvány véget ér, rohan föl a színpadra, aláírni a szerződést. Gratulálni akar az illuzionistának, megrázza a kezét... de a kéz eltűnik, és a fehérruhás alak semmivé foszlik, nem marad más belőle, mint egy halom ruha, ami ott hever az igazgató lába előtt.

A kitűnően megrendezett jelenet olyan technikai trükkre épül, amit csak elektronikus eljárással, tehát videótechnikával lehet megcsinálni, mégsem kapott ez külön hangsúlyt a filmben, hanem finoman belesimult az egyébként hagyományos dramaturgiába. Ez a mű volt a bizonyíték arra, hogy a hagyományos amatőrfilmezésnek és a videó újfajta képi világának vannak olyan érintkezési pontjai, melyek feloldhatóvá teszik a merev megosztottságot.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/11 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5687