KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/november
KRÓNIKA
• Székely Gabriella: Könnyű-e filmrendezőnek lenni? Juris Podnieks halálára

• Reményi József Tamás: Ali én vagyok Fassbinder és más hazaárulók
• Bikácsy Gergely: Az utolsó ember Németorszag kilenc (új) nulla
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Orlando féltestvérei Velence
• N. N.: A 49. Velencei Fesztivál díjai
TELEVÍZÓ
• Turcsányi Sándor: Bohdalová térde Evald Schorm

• Gelencsér Gábor: A történelmi film vége Markéta Lazarová
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Videópalack Beszélgetés Hanák Gáborral
• Sipos Júlia: Kié a csőd? Beszélgetés stúdióvezetőkkel

• Timár Péter: Katarzis vasalás közben Mondino, a klipkirály
KRITIKA
• Báron György: Másnap Goldberg-variációk
• Zoltai Dénes: Zeneórák haladóknak Minden reggel
• Almási Miklós: Hollywoodi kövületek A játékos
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Apám dicsősége; anyám kastélya
• Turcsányi Sándor: Egyedülálló nő megosztaná...
• Bíró Péter: Mint a tűz
• Székely Gabriella: Paris Trout
• Sneé Péter: Fiúk (Boys)
• Schubert Gusztáv: Medicine Man
• Argejó Éva: Jöttem, láttam, beköltöztem
• Tamás Amaryllis: Isten veled, király

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Markéta Lazarová

A történelmi film vége

Gelencsér Gábor

Az idei Karlovy Vary–i Filmfesztivál versenyprogramjának díszbemutatóján szerepelt Frantiąek Vláčil 1965-66-ban készült két óra negyven perces történelmi tablója, a Markéta Lazarová. Újabb betiltott film került elő a páncélszekrény mélyéből? Nem, hiszen a filmet forgalmazták Csehszlovákiában, s kicsit megkésve ugyan, de az 1969-es cannes-i bemutató után az európai közönség is megismerhette. Vláčil munkája azonban visszhangtalan maradt. A Markéta Lazarová nyers naturalizmusa és látomásos költői világa felrúgta a történelmi film kliséit: nem informált egy elmúlt időszak eseményeiről, hanem részesített benne: nem historikus pontossága, hanem tárgyi-természeti-emberi hitelessége adta az erejét.

A hatvanas évek közönsége kevésbé lehetett fogékony erre a történelemszemléletre. A felvilágosodás trendjének utolsó éveiben, a haladás, a fejlődés lázában égve, a világűrt hódító emberiség a múltjában is a jövőjét kutatta, az okokat kereste az elkövetkezendő okozatokra. Eszeveszett racionalizmusával és önhitt meggyőződésével – miszerint ez a világ a világok legjobbika, de a holnapi még ennél is jobb lesz – mindenben, ami régi, csak előzményt látott, vizsgálandó, értelmezendő, feldolgozandó leletet – a tárgyi emlékeket, a kulturális hagyományokat és a történelem szellemét tekintve egyaránt. A felvilágosodás végjátékát jelentő két évtized, az 1968 és 1989 közötti periódust követően az „után”, a „poszt” korszakába léptünk. Megrendül a haladás eszméjének mindenhatósága. Előre?! De hová? Vagy vissza? Szétesőben van a tér- és időképzetünk. Médiagalaxisunkban egyszerre vagyunk mindenütt és minden pillanatban – ugyanakkor „sehol és semmikor”. A tér mintha elvesztené kiterjedését, az idő tartamát: egyszerűen csak létezik. Nem a mérhető valóságban, hanem bennünk, ahol másképp járnak az órák.

Úgy tűnik, a Markéta Lazarová most, a kilencvenes években, a modernség alkonyával lesz fontos számunkra. 12. századi története nem e korról való tudásunk, vagyis a jelenig eltelt 800 év tapasztalatának története, hanem egy nyolcszáz évvel ezelőtti történet. Önmagáért, és nem miattunk olyan, amilyen.

Vláčil persze nem tehet fantasztikus időutazást, nem térhet vissza kamerájával a 12. századi Csehországba, hogy megörökítse a hajdani emberek életét. A múltat történet és történelem sajátos, a történelmi film hagyományaitól eltérő viszonyával idézi meg.

A film irodalmi alapját képező Vladislav Vančura-regény adaptációja során (a könyv magyarul Rablólovagok címmel jelent meg 1960-ban az Európa Kiadónál) Vláčil csak a történet főbb elemeit tartja meg. Ráadásul már Vančura műve sem hagyományos értelemben vett történelmi regény: alig 200 oldal, hiányoznak belőle a korszakot értelmező históriai fejtegetések: romantikus tantörténet inkább, némi iróniával fűszerezve. A rendezőnek azonban ennyi is elég ahhoz, hogy felidézze a koraközépkori Csehországot. Őt ugyanis nem a történet történelmisége, sokkal inkább a történelem történetisége érdekli.

Két ősidőktől fogva ellenséges rablóportyázó család, a Kozlíkok és a Lazarok harcát követhetjük nyomon, majd a királyi sereg küzdelmét a Lazarokat leverő Kozlíkok ellen. Lazar lányát, az apácának szánt Markétát elrabolja és magáévá teszi Kozlík legidősebb fia, Mikuláą. Markéta – gyötrő lelkiimeretfurdalás közepette – szenvedélyes szerelemre lobban elrablója iránt. Alexandra, Kozlík gyönyörű lánya, a harcok során beleszeret a fogságba esett Kristiánba, egy szász gróf fiába. A vonzalom itt is kölcsönös, noha egymás nyelvét sem értik. Szembenáll továbbá egymással két törvény: az ősi, törzsi szerveződésű, önállóságát megtartani kívánó patriarchális nagycsalád és a központosított államhatalomra törekvő király törvénye. A vallásosság különböző útjait látjuk a közös sorsú lányokban: Markéta hite az egyházhű, legitim kereszténység, ő zárdába készül; míg Alexandra katolicizmusa pogány elemekkel totemtárgyakkal, az életfával, véres állatáldozatokkal elegyedik. Megjelenésükben is kétféle ikonológiát közvetítenek: Markéta finom arcú, szőke hajú, Alexandra érzéki, diabolikus személyiség. Mindezeket az ellentéteket a film anyagában, formájában, ritmusában is követi. A jelenetek télen és nyáron játszódnak; a fekete-fehér képek éles kontrasztja választja el egymástól a különböző helyszíneket (Kozlíkék birodalma sötét, komor udvarok és szobák sora. Markétához a nyári, fényes mező és a zárda vakítóan fehér falai tartoznak); a levegős nagytotálokra szűk közelik válaszolnak; a mozgalmas csatajeleneteket csendes szemlélődések, hosszas monológok ellenpontozzák.

A számtalan látomásos betét, emlék és esemény a hősök belső világát, historikus történetük helyett személyes sorsukat tárja fel. Az elvalótlanított, átszellemiesített történelmi filmből tudatosan távol tartatik a historikum. De mi köze van akkor mindennek a 12. századi Csehországhoz? Van-e hozzá egyáltalán valamiféle köze?

Ha nincs, úgy történelmi parabolával állnánk szemben (nem politikai; hanem egy – Kelet-Európában szokatlan – morális parabolával), ez esetben a kor díszlet csupán, a rejtőzködés kulisszája. De ha a Markéta Lazarová parabola volna, nem kéne ma újrafelfedezni, hiszen a hatvanas évek közönsége nagyon is érzékeny volt a történelmi parabolára, szívesen „olvasott a sorok között”, s örült egy-egy megvilágosító erejű anakronizmusnak. Csakhogy Vláčil filmje nem parabola. Történelmisége valóságos, földszagú, földízű realizmus.

Vláčil semmi jelentőséget nem tulajdonít filmjében a historikus adatoknak. Nem tudhatjuk, melyik évet írjuk és hol vagyunk. Biztosan nem a cseh történelem valamely behatárolható pontján, de nem is a balladák örök idejében. Inkább valahol a cseh középkorban, valamiféle jelenidejű múltban. Az egybemosódó idők káprázatát Vláčil a kamera lélegző jelenlétével éri el (operatőre Bedřich Ba»ka): mindig belül vagyunk a képben, az események sűrűjében, a felvevőgép folyton a szereplők nyomában jár, rájuk fordul; követi őket, bejárja a teret, tapintható közelségbe hozva a tárgyakat, megfosztja a környezetet a történelmi filmeket belengő színpadiasságtól. A kellék, a jelmez, a díszlet hitelessége itt nem a történészi szándék, a korhűség eszköze, a történelmi múlt a lélektani hitelesség miatt nélkülözhetetlen. Vláčil a forgatás előtt a modern civilizációtól érintetlen törzseket tanulmányozott, a szerszámhasználat és a viselkedési szokások analógiáit keresve. A jelmezeket, a kellékeket korabeli technológiákkal készíttette el. Ez nem ismeretterjesztés, hanem mágia: annak hite, hogy a hajdanvolt tárgyakból felidézhető a hajdanvolt élet. A holt anyagból az eleven lélek.

Ha a „kor szellemét” igyekezett volna megragadni, Vláčil nem juthatott volna el a történelmi múlt ilyen intenzitású, ennyire reflektálatlan, együttlélegző ábrázolásáig.

A film ideája helyett először tárgyakat, eszközöket, ruhákat teremtett; megvárta a telet, majd a sáros olvadást; színészeit emberpróbáló feladatoknak vetette alá, művészettörténeti előképzettségének megfelelő alapossággal tanulmányozta a gótika kultúráját és emberképét. Újjáteremtette a nyolcszáz év előtti történelmet, amiben a Vančura-regény igen elnagyolt, balladisztikusan formált cselekménye egésszé, műegészszé már mintegy magától vált, s kezdett el „szólni”, miként a harang az Andrej Rubljov emlékezetes jelenetében. (A Markéta Lazarová egyidőben készült Tarkovszkij művével. Érdekes lenne tudni, Vláčil ismerte-e a Rubljovot.)

Ennek megfelelően a film poétikája is roppant egyszerű, kristálytiszta szerkezetű, ellenpontozó struktúrára épül. Összeütközteti egymással a realisztikusan, már-már naturálisan ábrázolt történelem képét az egyének belső világának vizionált, költői képével. Valóságos és valóságon túli, megtörtént és képzeletbeli, látható és láthatóvá tett összefonódása szerelem és halál tragikus egységét hivatott jelképezni. Szerelem és halál egy – sugallja a film poétikája –, ám egységük összebékíthetetlen. Valóság és látomás megjelenítésének poétikai szembeállítása ugyanis nem pusztán formai szükségszerűség. Vláčil jóval túlmegy e tekintetben azon a konvención, amely az ébrenlét világát nyersen anyagszerűnek, az álomét légiesen könnyűnek képzeli. Nála a valóság nem áll másból, mint gyilkolásból, pusztításból: merényletek, csaták követik egymást, lenyilazott, szíven szúrt harcosok zuhannak a földre, üszök borítja a tájat. Mindaz viszont az álmok képeibe kerül, ami kultúrával, tradícióval, transzcendenciával kapcsolatos: a biblikus jelképek, a pogány és katolikus rítusok, a testi szerelem. Nincs átjárás a két világ között, nemcsak stilisztikailag, tartalmilag sem. A kettő nem érhet egymásba, mégis ugyanannak az egésznek a része. Amint véget ér a valóság (halál), jön az álom (szerelem), aztán megint a való, és így tovább. De sohasem együtt...

Markétától fényben úszó tavaszi mezőn virágok és bárányok között, egy bölcs bolond, a filmben többször felbukkanó vándorszerzetes társaságában búcsúzunk. Tekintete tiszta, üdvözült; arcát fátyol keretezi. Sorsával a 12. század történelméből az örök, egyedi sorsok történetének sorába lép: szerelem és halál, szentség és bűn, égi és földi benne és általa él tovább. Markéta Lazarová fiúgyermeket hoz világra.

Fukujama állításának szellemében vajon a történelmi filmeknek is „végük van”?

Amennyiben az ember másképp tekint múltjára, jelenére, jövőjére, azaz saját idejére, a történelmi filmeknek is másról és másképp kell beszélniük. Ha az időélményünk elveszíti linearitását, s az időtartam egyre inkább az időbeliség magában való élményévé zárul, a történelmi film nem lehet időutazás, romantikus kalandok vagy parabolikus megfelelések keresése. Az ideológiák történelem végét jelentő hanyatlása sem teheti az egykori eszméket – a történelmi film által – a jelen példaképévé, nem erősítheti a nemzettudatot (mint a lengyel történelmi filmek), nem hosszabbíthatja meg a szellemi-kulturális tradíciót (ahogy ezt Tarkovszkij említett műve tette). A történelmi filmnek ma nem a múltról (vagy a jelenről) kell szólnia, hanem múlttá, az időbeliség múltban megragadható részévé kell válnia. E filmek hagyományos tétje, a múlt egy lezárt darabjának reflektált rögzítése, ma már „időszerűtlen”.

Mindennek eszköze a kép, a múltat idéző képek hitele, eredetisége, „röghöz kötöttsége”, továbbá a reflexiótól való tartózkodás: az időről szólni időtlenül, az egykori kulturális, szellemi, anyagi valóságról a hozzájuk való viszony emlegetése nélkül.

Csak ebben az értelemben nevezhető „történelmi filmnek” ma, huszonöt évvel elkészülte után, „kortársi pozícióból” a Markéta Lazarová. Nem tárja fel a cseh történelem sötét korszakát, nem ideologizálja államiság és törzsi szerveződés, kereszténység és pogányság szembenállását, hőseiben nem teremt modelleket. Vláčil filmje őskép, leletteremtés; a múlt idő helyett a múló idő nyomában jár.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/11 21-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=593