Szász Péter haláláraCsupa nagybetűvelBacsó Péter
Figyeld magadat – mondtam neki a kórteremben azon az estén, mikor kiderült, hogy másnap Hamburgba kell szállítani, hogy megműtsék a szívét. – Figyelni fogom – hunyorított rám fáradt mosollyal. – Állandóan figyelek. – Barátságunk harminc éve alatt alakult ki köztünk ez a cinkos egymást biztatás, valahányszor válságos helyzetbe kerültünk. Emlékszem, mikor a fia születésére várt, és krétafehér arccal sétált az Üllői úti klinika előtt, akkor is azt mondtam neki: – Ne izgulj, figyeld magadat, egyszer még mindent fel fogsz használni. – És ő valóban fel is használt mindent. Semmit sem bízott az emlékezetére, kis, fényes fehér papírlapokra feljegyezte minden benyomását, minden szorongását, minden adatát, képes volt kívülről nézni saját szenvedését, mert egyszer még mindent fel lehet használni. Hogy mire lehet felhasználni? Egy poénra, egy atmoszférára, egy hiteles másodpercre.
– Trükközzünk, öreg? – szegeztem neki azon az utolsó pesti estén. – Ki akarod szimatolni a halál leheletét? – Ő megint csak elmosolyodott és rám hagyta. Biztos vagyok benne, hogy az utolsó percig figyelt. Figyelte, hogyan foszlik el egy ember. Egy kicsit irigyeltem; ha ebből visszatér, ebből a kéthónapos heroikus tusából micsoda sztorik lesznek, micsoda halálos nevetések. De nem lesznek többé sztorik, a poénok elapadtak.
*
Most, hogy írnom kell róla, magamon érzem kajánul csillogó szemüvegét. – Na, barátom, most jól kiszúrtam veled. Izzadhatsz a nekrológomon. Én már megúsztam, hogy rólad írjak.
Mit írjak róla, hogy ki ne nevessen? Sziporkázóan tehetséges, művelt és humánus szellem volt, aki egész életében műfaját kereste. Még kamasz volt szinte, amikor elkezdett rádiózni, és pillanatokon belül ő lett a magyar rádiójáték legprofesszionistább szakembere, Igen, szerette azt a szót használni, hogy profi. G. B. Shaw-t idézte: Forradalmár ma az, aki valamilyen szakmában igazán járatos. Ő megpróbált néhány szakmában igazán járatos lenni, tehát a szó valóságos értelmében forradalmár maradni. Minden dilettáns ellenforradalmár, ezt is ő mondta. És ebben is igaza volt.
*
Az én bűnöm, hogy a filmgyárba csábult. Hősi idők jártak akkor mifelénk. Amolyan mindenki egyért, egy mindenkiért idők, és ez a Pál utcai fiús szellem nagyon is passzolt az ő romantikus lelkületéhez. Nem volt könyv, amibe bele ne segített volna, nem volt film, amibe bele ne hullajtotta volna ötleteit, nem volt nappal és nem volt éjszaka, nem volt dicsőség és nem volt fizetség, csak egy volt a fontos, az édes grund: a magyar filmgyártás. És senki ne vegye zokon tőlem, hogy most ünnepélyesen kijelentem: Szász Péter a születő magyar filmgyártás egyik hálája volt, olyan rendezők pályájánál edzősködött, mint Keleti Márton, Fábri Zoltán, Makk Károly, Máriássy Félix. De mindenkihez, mindenhez köze volt, mindenért felelősséget érzett.
*
Részlet egy levélből, amelyet ő írt, 1982. május 3-án: „Ez a film, ha elkészül, hitet tesz a Hit mellett, ami nélkül nem lehet élni. Szocialista, tisztességes (sajnos), ezért nem jósolok nagy jövőt neki, de ha nem készül el, akkor polgári pert indítok az egész magyar filmgyártás ellen, és új foglalkozásomnál fogva, annak minden lehetőségét felhasználva kidoboltatom, hogy volt ember a Lumumba utcában, aki vette magának a fáradságot, hogy megkérdőjelezze e film létezését... Amennyiben a tisztelt grémium úgy dönt, hogy ez a film leforgatásra alkalmas, mint kívülálló, csak egyet javaslok: ne vitatkozzanak, csinálják! Ha nem csinálják, nincs létezési lehetősége ennek a stúdiónak. Ha elfektetik és »majd meglátjuk« alapon javítgatjuk az idők végezetéig, akkor égessük el. De akkor minek filmet csinálni? Ez a film, higgyék el nekem, praxisból mondom, az emberről szól, akiben minden megalázás és teméntelen féldeci után is ott a lehetőség. Mert a lehetőségről szól a film. A legrosszabb körülmények között is lehet újrakezdeni. Sőt, esetleg még jut néhány falat a tisztességre is.” A fenti idézet abból a levélből való, amit Szurdi Miklós Vidékiek, azóta Hatásvadászok című filmjének stúdió-vitájára küldött. De a fenti idézetet ars poeticájának is lehetne tekinteni. És ezt talán ő is elfogadná, ha élne.
*
Mert miről szóltak a filmjei, ha nem erről? A Hitről, a pislákoló és fellobogó Hitről, amely tartást ad az embernek ebben a megaláztatásokkal és gyötrelmekkel teli életben. Emlékeznek Kállai Ferenc alias Ivicz István üdvözülten boldog arcára, amikor a robogó vonatban titokban előveszi az ezüst futballbírói sípot és belefúj? És mikor az infarktustól fojtogatva, az őszi avarban ülve a Népsport kis hírére gondol: „Vezette Ivicz I. Jól.”
Most újra megnéztem a Szépek és bolondokat. Szívbemarkoló, egyszerű, gyönyörű film. Ha van tíz legjobb magyar film, köztük van ez is. És belehasít az emlékezetembe, hogy a tévének volt egy Filmszem nevű rovata, ebben egy állítólagos futballszakértő magyar író akkorát rúgott bele a filmbe és szerzőjébe, még a film megjelenése előtt, hogy szegény Sz. P. hetekig, hónapokig sem tudott magához térni. Nem annyira a fájdalomtól, mint a csodálkozástól. Miből táplálkozik ez az irracionális gyűlölet, amely mindenáron földbe akarja taposni?
*
„Emelt fővel várom a pofonokat!...” – mondja egyik hőse első filmjében, a Fiúk a térrőlben. Hát ő aztán kapta dosztig. Alig volt magyar kritikus, aki ne törölte volna belé a cipőjét, de olyan aztán egy se volt, aki vette magának a fáradságot, hogy kibogozza, mit is akart Sz. P. a Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét? című utolsó filmjével. Pedig megért volna egy misét. Mert minden gyarlóságával együtt ez az utolsó filmje egy nemzedék szétesésének fájdalmasan őszinte, érzelmes és ironikus siratása volt. Az ÉS széplelkű költőkritikusa, ma is emlékszem erre, nem átallott még a film címével is humorizálni. Olcsó kis élc volt, nem tudta kihagyni. Sz. P. magyar filmrendezőnek talán ekkor ment el a kedve az egésztől.
*
Volt bátorsága újrakezdeni. Akkor már nagyon beteg volt. De barlangszerű, könyvekkel, kéziratokkal megrakott kis szobájába mint a mágnes vonzotta az egész világot. Újságírók, színészek, futballisták, kezdő és öreg filmesek, rádiósok tolongtak nála, ő pedig mint egy mai Don Quijote, a tollával kezdett el hadakozni. Dühösen, haragos, túlcsavart indulattal védett mindent, amit értéknek, tehetségnek vélt, és gyilkos gúnnyal, imponáló intelligenciával lőtte szitává a dilettantizmust, félműveltséget, bárki állt is mögötte. – Már nem engedhetem meg magamnak, hogy gyáva legyek! – mondta egy-egy ilyen szuronyroham után. És csak úgy fél kézzel visszaadta a hírlapi „tárcaműfaj” igazi rangját. „Négyszáz sorai” pedig szikráztak az eredeti írói villamosságtól, nem volt olvasó, aki ne az ő írására lapozott volna rá elsőnek.
*
A Pál utcai fiúk hitével küzdött az édes grundért, azért a grundért, amely lehet, hogy holnap már nem is létezik. – Én úgyis csak a Nemecsek vagyok köztetek – mondta ő is gyakorta magáról. – Nemecsek Ernő közlegény – és valóban az is volt. Mindig őt fürösztötték meg a jéghideg vízben, mindig őt einstandolták a kegyetlen Pásztorok és még mi, pályatársak is nem egyszer, csupa kisbetűvel írtuk a nevét. De halálos betegen is fújta a trombitát, és csonttá fogyott testével, sokdioptriás szemüvegével nekirohant az édes grund támadóinak. És most itt állunk halálos ágyánál megkésve és összeszorult torokkal, felmutatva a Gitt-egylet nagy fekete könyvét, amelyben SZÁSZ PÉTER közlegényt kapitánnyá léptetik elő, és újrateleírjuk a nevét csupa nagybetűvel.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1034 átlag: 5.63 |
 |
|
