KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/április
POSTA
• Lalík Sándor: Talpra Győző! Olvasói levél
• Molnár Klára: Talpra Győző! Olvasói levél
• A szerkesztőség : Hibaigazítás
FESZTIVÁL
• Hermann István: Nemzeti erkölcstörténet Válaszok és kérdőjelek
FILMSZEMLE
• N. N.: A XV. Magyar Játékfilmszemle díjai
• Hankiss Elemér: Sötét tükör? Jegyzetek a mai magyar filmek társadalomképéről

• Bikácsy Gergely: Póker és guillotine Hatásvadászok
• Szilágyi Ákos: A parasztpolgár Ne sápadj!
• Létay Vera: Szókereskedők Elveszett illúziók
• Gambetti Giacomo: És a hajó megy Fellini beszél új filmjéről
• Báron György: Repülés Kis kiruccanások
• Barna Imre: Hölgyek, opera, ópium, erő Ária egy atlétáért
• Bacsó Péter: Csupa nagybetűvel Szász Péter halálára
• N. N.: Szász Péter (1927–1983) filmjei
LÁTTUK MÉG
• Gáti Péter: Bombanő
• Jakubovits Anna: Minden fordítva
• Kulcsár Mária: Husszein vére
• Jakubovits Anna: Morfium
• Simándi Júlia: Elefánt-sztori
• Greskovits Béla: Fokhagyma és ananász
• Jakubovits Anna: Talpig olajban
• Gáti Péter: Gary Cooper, ki vagy a mennyekben
• Greskovits Béla: A hét merész kaszkadőr
• Ardai Zoltán: A vadászat
TELEVÍZÓ
• Hajdú János: A planetáris kommunikáció
• Reményi József Tamás: A Himnusz tetszési indexe A februári tévéműsorokról
• Szilágyi János: Mindennapi szignálunk Beszélgetés Ipper Pállal, Matúz Józsefnéval és Elek Jánossal a TV-Híradóról
VITA
• Bernáth László: Televízió, magánvallás nélkül
• Csepeli György: Egy csodalény evilágisága
KÖNYV
• Lajta Gábor: Esztétizálás nélkül Beszélgetések a dokumentumfilmről
KRÓNIKA
• Pánczél György: Bodrossy Félix (1920–1983)

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A februári tévéműsorokról

A Himnusz tetszési indexe

Reményi József Tamás

 

Mit tehet a tévé, ha közönségének nagy része nem olvas? Nem olvas egyetlen könyvet sem, legföljebb évente egyet, esetleg havonta egyet-kettőt, mint az az olvasásszociológus, akitől ezeket az adatokat megtudhattuk a Stúdió ‘83 február 15-i adásában, s aki – úgy látszik – oly elmélyülten tanulmányozza az olvasást, hogy magamagának sem jut ideje rá. Tehát: mit tehet a tévé?

A kérdést persze elébb meg kell indokolnunk. Hiszen az a feltételezés rejlik benne, hogy a tévé eleve másodlagos képességű és fontosságú eszköz, amely csupán kiegészítheti a másutt beszerzett és beépített értékeket, információkat. Azt a közhelyet, miszerint a tévé, a videó halálra ítéli az írott szót, mára fölváltotta egy másik közhely: a gépi kép nem helyettesítheti a szöveg varázsát (továbbá a színház személyességét, az élő zene delejét stb.). E bölcselmekkel semmire sem jutunk, ha aggodalmunk valóban egy nép szellemi felemelkedésének útját keresteti velünk. Azt sugallják ugyanis, mintha az emberek milliói tudatosan választanának a művelődés-tájékoztatás kétfajta terepe között, mintha mérlegelnék, vajon engedjenek-e a gép csábításának, vagy merüljenek el az írott szó varázsában (a színház személyességében stb.), mintha tétként jelentkezne számukra annak megítélése, mit nyerhetnek az egyikkel, s mit a másikkal. Becsapjuk magunkat, ha attól való félelmünkben, hogy netán arisztokratikus gőggel s a „tömegek lebecsülésével” vádolhatnak, elsüppedünk a gazdagodó kínálat önfeledt szemlélésében, s nem igyekszünk tudomást szerezni arról, mi történik a házi polcokra került könyvekkel, mi zajlik a Zeneakadémia székein ülők fejében, mit lát az, aki a tévét nézi... (Spiró György – sajnos hevenyészve megírt – drámájának, amelyet mostanában a Nemzeti játszik, éppen ez a kérdés a dramaturgiai szervezőereje; a darab hősei nem más, rajtuk kívül létező programok helyett, hanem pusztán azokkal egy időben ülnek-állnak-esznek a tévé előtt. Mondhatni, az „életükkel egy időben”, s korántsem annak részeként.)

Aligha akad olyan néző, aki az újságok helyett meríti információit a tévé külpolitikai kommentárjaiból. Vannak, akik a többé-kevésbé rendszeres újságolvasás mellett ezeket is megszemlélik, s még többen vannak, akik eddig is, ezután is sajtó nélkül találkoznak Ipper Pál szavaival. Vajon kellő háttér nélkül mivé lesznek ezek a szavak, amelyek pedig amúgy is didaktikusan alacsony szinten fogalmazódnak. Más példa. Csak őszintétlen sznobtól hallhatnánk, hogy ő bizony nem megy el a városi színház Shakespeare-előadására, inkább a BBC-sorozatra hagyatkozik. Ellenben létezik egy réteg, amely mindkettőre kíváncsi, s egy jóval nagyobb közönség, amely – esetleg – megismerkedik a tévé-változattal. Előzmények nélkül.

No és a következmények? A könyvszakma egyre fürgébben követi új kiadásokkal a tévé-adaptációkat, s minthogy az így időzített kötetek nagy példányszámban kelnek el, bizonyítva látjuk a tévé kultúrára szoktató hatását. Bizonyítva, mert szeretnénk úgy látni, s ezért hajlamosak vagyunk számos körülményről megfeledkezni. A Shakespeare-drámák esetében például arról, hogy évek óta hiánycikk egy Shakespeare-összes, s így a szóló-köteteket a tanuló ifjak stúdiumai meg a legutóbbi kiadás óta felnőtt olvasónemzedék házi könyvtárai egyenként nyelik el. Hasonló volt a helyzet Karácsony Benő. Napos oldalával, amelynek új kiadásaiban nem az volt a legfontosabb sajátosság, hogy egy igen jól sikerült tévé-feldolgozás látott napvilágot, hanem az, hogy évtizedek óta csupán az olvasó apák és nagyapák legendájaként létezett. És szólnunk kell itt a Jókai-sorozatokról, Balzac, Hugo zanzásításairól, amelyeket romantikus krimiként fogyaszt a nézők nagy része, nem irodalomként. És ne feledjük – visszakanyarodva az olvasásszociológus tájékoztatójához – a könyvgyűjtés vitrinszépítő szenvedélyét, amely éppen a képernyőn forgalmazott művekre koncentrál, részint mert a tévé az egyetlen kulturális tájékozódási pontként használtatik, részint mert a másokkal való lépéstartás egyetlen közös mércéje is ez.

Persze a formális divatokból hasznos szokások válhatnak, ha nem az első, hát a következő nemzedékekben; türelmesnek kell lennünk – így nyugtatjuk magunkat időről időre. Más nemzeteknél sem jobb a helyzet – teszik hozzá néhányan, akik a rendszer presztízsét érzik megtámadva, ha a mennyiségi mutatók hitelét ennyire megrendítik „mindenféle spekulatív érvek”. Pedig a – szerintem egyszerűen – józan számításokat nem a gúnyos beletörődés, nem a heccelődő szkepszis termi, hanem a jelenleginél sokkal reálisabb helyzetmegítélés igénye, amelynek szószólói rosszul tűrik, ha éppen a magasztos elvek fedezékében bukkannak rá legyintgető, beletörődő továbbszolgálókra.

Tehát: mit tehet a tévé?

Beláthatja végre, hogy elmélyültebb szellemiségű műsoraival ma is úgy bánik, mint az okos lány Mátyás királynak szánt ajándékával (hoztam is, meg nem is). Valaha írt tévékritikáimban én is meg-megmorogtam a nagyközönség elől éjszakára eldugott rétegműsorokat, de azóta beláttam, hogy itt nem a sorrend kérdéses. A maguk módján a műsorszerkesztők is erre a következtetésre jutottak, s így ma már gondolkodás nélkül takarják az I. csatornás népszerű adásokat a II. csatornás tudománnyal (például az Onedin családot, a Gólyavári estékkel, a Sam és Sallyt a Szemlével), olyannyira, hogy egy Maupassant-filmet is Az impresszionizmus szép sorozatával párosítottak valamelyik vasárnap. Ebben már nem az az őszinte lemondás munkál, hogy az onedines családok úgysem kíváncsiak a társadalomtudományokra, hanem az a kínálatot mímelő meggyőződés, hogy az utóbbira biztosan kevésbé kíváncsiak. És belefér ebbe az a képtelen feltételezés is, miszerint a tudományokra nyitott emberek teljességgel megvetik a (hátha jól sikerült) limonádét, sőt Maupassant sem érdekli őket, ha ugyanakkor Monet-ről láthatnak előadást. A műsorszerkezet választási komédiája mesterkélt és meglehetősen képmutató, ezért megfontolandó lenne a szerteszét dugdosott adások gyakorlata helyett minden második hét egy napjának műsoridejét egészében a szórakoztató és az elvontabb jellegű ismeretterjesztésnek, művelődéstörténetnek, tudománynak szentelni. Műfajilag sokszínű, többtémájú, megfelelően rétegezett és tagolt műsornapra gondolok (semmiképpen sem „mindenki iskolájára”!), amelyben egy gazdagabb Delta éppúgy helyét lelné, mint a Tudósklub. A megsebzett bolygó éppúgy, mint A nyelv világa. Ezek között valóban választhatna a néző, illetve választhatná azt is, hogy be sem kapcsolja készülékét: nem „kell” az előbbiek helyett Sam és Sallyt néznie...

Ugyanakkor lemondhatna a tévé olyan funkció nélküli műsorokról, amelyeket csupán az illendőség tart fönn. Egyesek úgy vélik például, hogy egy ekkora intézménynek illik fönntartania önálló irodalmi folyóiratot. Fölösleges. A Szép szó például semmi újat nem adott a nyomtatott folyóiratokban járatos nézőknek, és semmi vonzóerőt nem gyakorolt a járatlanokra. Ha nagyobb invencióval készítik, akkor sincs esélye egy effajta műsornak: irodalmias formában nem lehet irodalmat „terjeszteni” a képernyőn. Ugyanezért volt átgondolatlan kísérlet a Nyitott könyv kentaur-megoldásait újraeleveníteni a Kortársunk eddigi darabjaiban.

Irodalmat – meggyőződésem szerint – kétféleképpen közvetíthet a tévé. Közvetlenül úgy, ha végre nekilát sorra megszervezni több tucatnyi kitűnő színészünk önálló tévéestjét. Tévészerű mozgalmassággal (ez nem varietét jelent!), sajátos pódiumon. Gondoljuk el, micsoda esték lennének azok Garas Dezsővel, Haumann Péterrel Őze Lajossal...

De irodalmi, egyáltalán: esztétikum-éhséget váltana ki közvetett módon az is, ha jóval több filmet vetítenének. Aránytalannak tetszik, hogy a reprezentatív életmű-sorozatok darabjai, valamint a kaland- és krimifilmek mellett nagyon kevés „normál” film kerül elénk. A teljesen szétforgácsolt műsoridő öt-tízpercei, szűk félórái amúgy sem szoktatnak ahhoz, hogy a néző elmerüljön valamely „esztétikailag megformált időegység” élvezetében. Magyarul: alig kapunk képi világot a képernyőn. Pedig még egy jól sikerült utcai plakátról is elismerjük, hogy észrevétlenül fogékonyabbá teszi a lelket. A Nyolc és fél meg A maláj tigris között több ezer alkotása van a filmtörténetnek, amely e fogékonyságot szórakoztatva növelhetné. (Ha már a megszervezett látványnál tartank, nem hagyható említetlenül az utóbbi idők legkitűnőbb oktató munkája – talán csak Jeles András egykori Csokonai-játéka mérhető hozzá –: a Játék a GYIK-műhelyben. Szabados Árpád még a fölszabadító stúdiumoknál is nagyobb dolgot művelt azzal, hogy a stúdióban szemléltető életet teremtett.)

Ugyancsak meglepően kevéssé használja ki a tévé a dokumentum lehetőségeit. Februárban éppen e lap hasábjain Sylvester András, előbb szkeptikusan nyilatkozván a hazai témájú tévés dokumentumfilmezés állapotáról, a következő megállapításra jutott: „Az óriási lecke előttünk is az, hogy ha a műfaj meg akar újulni, akkor ahhoz a politikai működési mechanizmusnak a mainál mélyebb, átfogóbb analízisére van szükség”. Így igaz. Az oktató jellegű külpolitikai kommentárok „csupán” a jól tájékozottság hamis érzetét keltik a nézőben, de hazai ügyekben a felszínes verbalitás már vészesen pereg le mindannyiunkról, s a hőn óhajtott célt, a cselekvőkészség gyarapodását nem érjük el. Jó lenne annak tudomásulvétele, hogy a közönség nagy része informatíve érintetlen, éppen nem az iskolamesteri óvatosságra, hanem a valóság minél intenzívebb átsugárzására ösztönözne.

Sajnos a dokumentáció kisműfajában, a szapora riportokban ma még eléggé vérszegény sablon uralkodik. Ez a sablon képileg a „legkönnyebben elkapható”, jellegtelen illusztráció-sorból és az ehhez mechanikusan illesztett kísérőszövegből áll. Ha majd eltűnnek a képernyőről az amerikai autószalonok ezerszer ismételt panelképei a panel-szellemességű megjegyzésekkel együtt, ha majd valóban elbeszélgetnek a magyar szociális otthonok sorbaültetett és mindig varrogató öregasszonyaival („Aztán jó-e itt, néni?”), és ha nem elégszik meg többé egyetlen riporter sem akár külföldön, akár itthon partnerének közhelyeivel („Azt hiszem, a színház örök, igen.”) – akkor a tévé nyilván kevésbé lesz jól nevelt, a közönsége viszont annál inkább tájékozott. (Az elmarasztalt pillanatokat azért idéztem éppen A Hét és a Stúdió ‘83 egy-egy februári adásából, mert e két műsor demonstrálja is, próbálgatja is önmaga folyamatos reformját. Gazdáinak önkontrollja ilyen értelemben működjék sokkal szigorúbban.)

Kéretlen népművelői tanácsaimat nem zárhatom annak a tévés funkciónak a fölemlegetése nélkül, amelyet szemmel láthatólag a leginkább vállalnak az illetékesek. A szolgáltatásokról van szó. Ha már ilyen központi szerep hárul a Szabadság tériekre, nyilván egyre inkább be kell rendezkedniük a Kalendárium, az Ablak, a Kertünk-udvarunk műsortípusára, amely a sajtót, a kerületi tanácsot, a KÖJÁL-t, az iskolai oktatást stb., stb. helyettesíti. Be kell rendezkedniük Ötletmeccsekre, amelyekben szellemi energiagazdálkodásunk gyatrasága folytán a tévé a főhatóság barátságos képét ölti magára.

Mit tehet a tévé? Hogyan vállalja aránytalanul nagy feladatait? És hogyan mérje, vajon jó irányba indult-e el egyik-másik kísérletével? A közvélemény-kutatás számai itt kevésbé mérvadóak, mert nemhogy a lassú hatásokat, de magát a „tetszést” sem képesek igazán mérni: csupán egymáshoz viszonyítják a műsorokat. Mi derül ki abból, hogy a Nevezz csak Cucinak! tetszési indexe 83 pont, a Leopárd és társaié viszont 73? Ki tudja, hátha az, ami tényleg tetszett volna, nem is szerepelt a képernyőn?

A szilveszteri műsorban – mint megtudhattuk – a Himnusznak volt a legnagyobb tetszési indexe: 93 pont. Ez a felmérést végzők táblázatán általános sikert jelez. Miközben jóleső érzéssel nyugtázzuk a nézők ragaszkodását e „műsorszámhoz”, be kell látnunk, hogy azért maradt még tennivaló.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/04 57-58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6769