Amerikai dokumentarizmusKampányok és ügynökökBékés Pál
Ha amerikai filmről hallunk, játékfilmekre gondolunk. Pedig Amerika a dokumentarizmus történetében is meghatározó; kiemelkedő az 1969-es Salesman és az 1992-es Főhadiszállás. Nem hiszek a dokumentumfilmben. Pontosabban a dokumentumfilm tárgyilagosságának mítoszában, a műfaj (ha az) igazság iránti feltétlen elkötelezettségében. A dokumentumok önmagukban semmitmondók, bizonyító erővel nem rendelkeznek. A kamera mögött álló alkotó beavatkozása teszi őket ilyenné vagy olyanná. Állítsuk egymás mellé Leni Riefenstahl Az akarat diadala és Mihail Romm Hétköznapi fasizmus című filmjét. A téma lényegében azonos – a hitlerizmus. Az építőanyag is – javarészt híradófilmek. A két alkotó elkötelezettsége teszi az egyiket a nácizmus apoteózisává, a másikat szatirikus kommentárokkal ellátott pokol-elemzéssé. Ha egyedüli információforrásunk e két film volna, csakis Riefenstahltól, illetve Rommtól függne, hogy az ENDE és a KONYEC FILMA felirat után mit vélünk tudni a hitlerizmusról. (Az csupán színes adalék, hogy Romm egyebek közt Riefenstahl felvételeit is felhasználta, hiszen valóban páratlan dokumentumok. Csakhogy mit dokumentálnak? Az apoteózist, aminek érdekében Riefenstahl fölvette, vagy annak szöges ellenkezőjét, aminek érdekében Romm felhasználta?)
Amúgy persze sokáig lehet vitatkozni azon – mind műfaji, mind technikai értelemben –, hogy tulajdonképpen mi a dokumentumfilm. Majd megmondják a szakértők.
Azt is, hogy hol a helye a huszonnégy órás hírcsatornák, a pillesúlyú, ám profi tudású amatőr videokamerák, a családi élet „dokumentálására” (reklámszöveg) szolgáló eldobható papírfényképezőgép korában.
Az pedig a fölkent médialátnokok profiljába vág, hogy kifejtsék, milyenek a dokumentumfilm esélyei Amerikában, a föntebb említett technológiák szülőhelyén, mely pillanatnyilag az épülőfélben lévő világfalu legújabb infrastrukturális beruházásának, az úgynevezett info-highwaynek a lázában ég. Az információs szupersztráda kábelekből és műholdakból épül, valamennyi eddig ismert adatátviteli technika összegzésére, tehát meghaladására és kiterjesztésére szolgál. Minden televíziós készülékhez ötszáz kábelcsatornát juttat el. Ezek egy része – tervezik a lehetőségtől megittasult televizionárisok – dokumentumcsatorna lesz. Huszonnégy órás egyenes adás a körzeti rendőrőrszobáról; kiket miért visznek be, miként folyik a szervek élete. Huszonnégy órás egyenes adás egy ideálisnak tekintett család otthonából; hogyan kelnek-esznek-fekszenek a mintapolgárok. Ennek ellentéteként huszonnégy órás egyenes adás egy börtönből: miként folydogál a rabok élete. És így tovább. Mindez – állítólag – dokumentum.
A fentiek a Filmművészeti Főiskolán rendezett amerikai dokumentumfilm-napok kapcsán merültek föl bennem. A vendégtanárként itt oktató Kálmán Gábor válogatásában megtekinthető „minta” csupán ízelítő volt a Magyarországon jobbára ismeretlen és gyakorlatilag hozzáférhetetlen anyagból. Az amerikai dokumentumfilm – mint kiderült – számunkra terra incognita. Felfedezésre vár. Hadd essék szó most csupán két filmről, keletkezési idejüket tekintve egymástól a legmesszebb, gondolatilag talán a legközelebb álló Salesmanről és a The War Roomról.
A vetítéssorozat első és föltételezhetően legmaradandóbb darabját a Maysles-fivérek 1969-es Salesmanjét (Az ügynök) az amerikai direkt-cinema klasszikusaként emlegetik. A történet három bibliaügynök hétköznapjait kíséri végig. A „Bika”, „Róka”, illetve „Borz” fedő-, bece- vagy álnevekkel ellátott, keményített gallért, makulátlan öltönyt és vasalt modort viselő ügynökök testes, színes képekkel illusztrált, bőrkötésű bibliákkal házalnak. Autóval járják a vidéket, motelszobákban laknak, onnan indulnak reggelenként fekete bőrtáskáikkal a potenciális vásárlók meghódítására. Munkájuk lényege, hogy bizalmat ébresszenek maguk, s ennek révén „minden idők legnagyobb bestsellere”, a Biblia iránt, mely harminchat dollárt kóstál (1969-ben tetemes összeg).
Elképzelni sem tudom, hogyan érték el az alkotók, hogy a film szereplői – nem is annyira a három önmagát alakító házaló, mint inkább a bibliavásárlásra noszogatottak – oly természetesen mozogjanak, beszéljenek a kamera előtt. De tulajdonképpen nem is érdekel. Bármilyen megoldást alkalmaztak is, a hatás tökéletes. Az események kóros monotonitással ismétlődnek. Az ügynök megáll a ház előtt, mély lélegzetet vesz, és elkezdi a küzdelmet azért, hogy bejusson a nappaliba. Ha bent van, nekilát a puhításnak, foggal-körömmel harcol, hogy megszabadulhasson a könyv egy példányától (lehet választani: családi Bibliának talán inkább a vörös bőrkötéses változat, ünnepi alkalomra, mennyegzőre, bérmálkodásra, ajándékba talán inkább a fehér ajánlott, örök darab, soha nem avul el, egy életre szól, mindazonáltal részletfizetés, előleg, csekk, készpénz, átutalás egyre megy, én az ön javát akarom.) Mindeközben röpködnek a hit bibliai citátumokkal elegy igéi, ám este a motelben az ügynökök arról beszélgetnek, hogy egy Gyermekenciklopédiával talán jobban jártak volna, garantáltan nagyobb lenne a kereslet. Bibliája így vagy úgy mindenkinek van már, az egész ötlet elhibázott, gyenge a marketing.
A film folyamatában sok tucatnyi amerikai otthonba tekintünk be, színtelenül szegény vidékeken járunk az ügynökök nyomában, ahol a hétdolláros előleg hosszas fontolgatásra készteti az esetleges vásárlókat, s a Hollywood világától olyannyira különböző hétköznapok fekete-fehér kaleidoszkópja villódzik előttünk monotonul s mégis elunhatatlanul.
A Salesman főhőse – ha ilyen film esetében a hős szó egyáltalán helyénvaló – a „Borz” fedőnévre hallgató Paul, akinek nem megy a munka, eladási eredményei mindegyre romlanak, s pillanatok alatt egzisztenciálisan fenyegetett helyzetbe kerül, társainak szánakozásától, tehetetlen szemlélődésétől kísérve. Amikor feladja, kiválik a csapatból, és hazautazik: ez „az ügynök halála”.
A csapatszellem, a „végigharcolni, kibírni, felülkerekedni és győzni” olyannyira amerikainak mondott szellemisége áll a kurta szemle másik gyögyszemének középpontjában. Igaz, itt merőben más gerjeszti a néző érdeklődését. Hiszen a The War Room (Főhadiszállás) a közelmúlt egy fontos politikai eseményéről tudósít szokatlan szemszögből. Kit ne izgatna, ha egy film azzal kecsegtet, hogy elvezet bennünket „a kulisszák mögé”? Chris Hegedűs és Don Pennebaker filmje ezt teszi.
E sorok írójának abban a szerencsében volt része, hogy 1992 őszén az Egyesült Államokban szurkolta végig a Bush–Clinton mérkőzést a vezető amerikai televíziós társaságok feldolgozásában, közel háromszázmillió amerikai társaságában. 1994 tavaszán viszont a Filmművészeti Főiskola ötödik emeleti vetítőjében nézte végig a választási hadjárat kulisszatitkairól készített dokumentumfilmet tizenhárom érdeklődő társaságában. A két élmény közt korántsem a helyszín és a nézők száma a legfontosabb különbség.
A két filmes a kampány központjából, a (jogosan) csakis katonai műszavakkal leírható „vezérkarból” tudósít a politikai értelemben véres küzdelemről, nem egyszer valóban haditudósító-asszociációkat keltve. (A futástól zötykölődő felvevőgép úgy követi a friss adatokkal megiramodó kampány-fullajtárt, mint ahogy a boszniai hadszíntér tudósítóinak kamerája a görnyedten lőállásba szaladó katonákat.) A másfél órás film a Clinton-stáb főnökét állítja a középpontba. Bizonyos értelemben itt is egy értékesítési kampányról van szó, akár a Salesman esetében. A játék nagyban megy, a tét világméretű. A csapásirányok és a megfelelő eszközök kiválasztása, az ellentámadások elhárítása, a reakciósebesség mind-mind döntő lehet. Az információ és dezinformáció, a kiszivárogtatás és a többi, javarészt kémtörténetekből ismert trükk itt magától értetődő harceszköz. Akárcsak az image-alakítás megannyi fogása, melyet a reklámszakmából és a show-businessből ismerhetni. (Némely elemző szerint az első egyenesben adott elnökválasztási vita, a Kennedy–Nixon párviadal kimenetele nem az eszmék horderején és nem a jelöltek meggyőző fellépésén múlott. Csakis azon, hogy Nixon izzadt a kamerák előtt. Márpedig a verejték kellemetlen benyomást kelt, s ezt voksok százezrei igazolják.)
Kilencvenkettő őszén az amerikai sajtó hosszasan csócsálta: vajon ésszerű-e Clinton feleségét, Hillaryt a frontvonalra dobni? Az önálló, anyagilag és szellemileg független partner képe többet hoz-e a konyhára az emancipációt igenlő liberális gondolkodásúak szavazatainak formájában, avagy többet visz el a konzervatív családmodellre és életstílusra fogékony Közép-Nyugat ellenszavazatainak képében?
Heves hírlapi csaták dúltak Clinton hazafiságának és szavahihetőségének kérdésében is. (Az ifjú Bill egy diákcsereprogram révén a hetvenes években néhány napot Moszkvában töltött, s nem kizárt, hogy részt vett valami szovjet-központilag szervezett békedemonstráción a vietnami háború ellen, míg balszerencsésebb kortársai ugyanakkor szorgalmasan napalmozták az indokínai dzsungelt. Nos, hazafiatlannak mondható-e, ha valaki egy ma már igazságtalannak tekintett háború ellen az akkori ellenség fővárosában tüntetett?)
S aki mindezen úrrá lett, aki verejték és Hillary és hazafiatlanság Szküllái és Karübdiszei közt is révbe kormányozta a Clinton-hajót – a kampányfőnök: James Carvelle. A film végén, amikor a győzelmet sejtető első részeredmények hallatán könnyek öntik el a szemét, el kell hinnünk, hogy ő, igen ő csinálta Amerika következő négy évét. Megpróbálta eladni az elnökjelöltet. Amerika pedig beadta a derekát, s megvette. Clinton szerepe a győzelemben nem elhanyagolható, de – ebből a szemszögből nézve – nem is elsődleges.
Tudomásul kell vennünk, hogy mára egy termék előállítása kevesebb anyagi és szellemi energiát, valamint költséget igényel, mint értékesítése. S ez akkor is igaz, ha a „termék” egy ember vagy egy eszme.
Bibliával vagy elnökkel ügynökölni, öröknek vélt szellemi értékekkel vagy a liberalizmus kamasz eszméivel házalni – csak első pillantásra oly különböző tevékenységek. A Salesman ügynökei éppúgy „kampányolnak”, mint ahogyan a The War Room kampányfőnöke „ügynököl”. A tét léptéke nagyságrendekkel különbözik. Lényege viszont azonos: siker vagy bukás. El tudták-e adni a rájuk bízott árut.
Ami pedig azt illeti, hogy dokumentumnak tekintjük-e a látottakat, vagy sem, és e filmek formai-technikai értelemben mely kategóriába sorolhatók, számomra egyre megy. A Filmművészeti Főiskola ötödik emeleti vetítőjében üldögélő maroknyi érdeklődő műalkotásokat látott, melyek a megszokott játékfilmes megoldásoktól eltérő módszerekkel készültek, és – ami ennél sokkal fontosabb – többet mondtak Amerikáról, mint több év hollywoodi termése együttesen.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1468 átlag: 5.51 |
 |
|
