KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/augusztus
KRÓNIKA
• Csala Károly: Christian-Jaque halálára
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Általános vérmérgezés Cannes
TÖMEGFILM
• Király Jenő: Hüllőesztétika King Kong-tanulmányok

• Békés Pál: Kampányok és ügynökök Amerikai dokumentarizmus
• Antal István: Tilos az Áhítat Jack Smith (szelleme) Budapesten
• Bérczes László: Egy másik fickó Budapesti beszélgetés John Lurie-val
• Dániel Ferenc: Legyezőjátékok monszun idején Ozu-életműsorozat
• Schubert Gusztáv: Aranykulcsocska Megszülettem, de…
• Fáber András: Az árnyék tükörképe Beszélgetés Alain Robbe-Grillet-vel
KRITIKA
• Földényi F. László: Érzelmek zűrzavara Foglalkozása: neonáci
• Bakács Tibor Settenkedő: Your Ghost Kristin Hersch
• Ardai Zoltán: Az eklektika diadala Kika
• Takács Ferenc: Kisrealista karnevál Méregzsák
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Kalifornia
• Hirsch Tibor: Rosszlányok
• Turcsányi Sándor: Backbeat
• Harmat György: Vipera
• Székely Gabriella: Ace Ventura – Állati zsaru
• Bíró Péter: Menekülés Absolomból
• Harmat György: Féktelenül

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Budapesti beszélgetés John Lurie-val

Egy másik fickó

Bérczes László

„Hogy maradhatok én így a zseniális Jim Jarmusch, ha a jeleneteimet John Lurie írja?” Szóval kivágta, amit kitaláltam. Követed, amit mondok?

„Csak filmekről ne kérdezd, nem szereti!” – figyelmeztetett időben Bozsik Yvette, akinek meghívására több mint egy hétig Budapesten dolgozott John Lurie, a zenész. Vannak persze, akik őt inkább Jim Jarmusch filmjeiből ismerik.

A Katona József Színház próbatermében vagyunk, a beszélgetés előtt. John Lurie még telefonon ügyintéz, valami New York-i business. Bozsik Yvette egy másik telefonnál, próbálja megbeszélni, hogy felvegyenek videóra egy fontos baseball-meccset. Két nappal előbb már találkoztunk, ültek hervadtan egy videokazettát szorongatva. Azt hiszem, az is egy meccs felvétele volt.

– Hallom, szereted a baseballt.

– Micsodát? Dehogyis. A kosárlabdát szeretem…(Yvette nevet: – Baseballt mondtam volna a telefonba? Lehetséges. Baseball, basketball, mindig összekeverem.) A baseball unalmas.

– Azt hittem, végre valaki elmagyarázza, mi a fenét lehet szeretni rajta.

– Az nem én leszek. Én a kosárlabdát szeretem. Imádom. És a New York most végre bejutott a döntőbe. Régebben kijártam a meccsekre… (B. Y.: Spike Lee is kijárt.) Persze, mindenki kijárt. Tudod, először megismered a játékosokat, közöd lesz hozzájuk, szurkoló leszel, aztán már minden meccs egy dráma. A Denverben van például egy afrikai, hét láb magas, egy szót nem beszél angolul, van egy másik, valami fura betegséggel, a fejével mindig így csinál, megmutatom. De most ne fotózz… O. K. Fantasztikus egy betegség. Na ez van neki.

– Te is kosaraztál?

– Kosarazom is. Mit gondolsz, miért van rajtam Snickers? Sose lehet tudni, mikor jön össze egy meccs. New Yorkban kint játszunk az utcán.

– Nézzük azt, amit állítólag nem szeretsz: a filmet.

– Nem erről van szó. Csináltam két filmet Jim Jarmusch-sal, de mikor: tíz évvel ezelőtt! A zeném százszor fontosabb, mint a film.

– Zenészként zavar az, hogy színésznek néznek?

– Nem, nem zavar. A színészet jó dolog. De nem akarom, hogy két szereppel azonosítsanak. Én más vagyok.

– Ezek szerint a filmezés már a múlthoz tartozik.

– Szívesen filmeznék most is. De valaki mással. Csak hát nem járok utána, nem ügyeskedek.

– Azt gondolnám, neked már nem kell utánajárni, téged kiválasztanak.

– Ez egy nagy tévedés. Egyfelől nem választanak ki, másfelől én sem választok akármit. Alig van jó film. Hány jó film született az elmúlt években?! Mondj egy jó filmrendezőt!

– Például Jim Jarmusch. A Florida... vagy a Törvénytől sújtva jó filmek.

– Azok igen. De amiket később csinált! Láttad az Éjszaka a Földönt? Az már nem sikerült. Különben is, nem forgathatok folyton vele.

– Félsz, hogy ismételned kellene magadat? A két említett filmben ugyanazt a fickót láttam.

– Hát persze!

– Aztán két nappal ezelőtt megláttalak, amint unottan, fásultan üldögéltél, és gondoltam, ez a pasas ilyen.

– Dehogy vagyok ilyen! Nézzük ezt meg pontosabban: az első film abszolút rendben volt. Mázlink volt, véletlenül minden összejött. Kitaláltam egy figurát, bejött – és legközelebb Jim nem mert ezen változtatni. A Floridának nem volt rögzített dialógusa, de másodszor Jim már a korábbi karakterre írta meg a pontos forgatókönyvet. „Ez így engem nem érdekel” – mondtam neki. „Akkor írj jeleneteket magadnak.” Megírtam. De akkor átvillanhatott az agyán: „Hogy maradok én így a zseniális Jim Jarmusch, ha a jeleneteimet John Lurie írja?!” Szóval kivágta, amit kitaláltam, így aztán ugyanazt a fickót látod a második filmben, mint az elsőben… Követed, amit mondok?

– Igyekszem.

– Különben mindegy. Még soha nem jelent meg olyan interjú, amiben pontosan az állt, amit mondtam. Folytatom. A találkozásról: egy szerencsétlen pillanatban láttál, és biztosan beugrottak a film képei. De én nem vagyok egy rosszkedvű, cinikus, depressziós ürge. Szeretek élni, főleg akkor, amikor zenélek. Akkor vagyok azonos magammal.

– Ez egy mindenhonnan összeszedett, eklektikus, „fehér zene”. Mindent tudtok, bluest, free-t, bebopot…, de ezekből ki-kilépve mindent iróniával adtok elő.

– Ez így volt. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt, amikor nem igazán tudtunk zenélni, valóban iróniával kezeltünk mindent. Könnyebben hibázhattunk. Igencsak megkérdőjelezhető punk-attitűdből zenéltünk. De az utóbbi években ez megváltozott. Szeretem, amit csinálunk, mert valóságos, a szívünkből jön. Ez nem afrikai importból dolgozó Paul Simon-féle „fehér zene”. Ez egy valóságos dolog, maga az élet.

– Jó ezt hallani…

– … jó ezt mondani.

–… mert attól féltem, hogy találkozom majd egy kiégett, cinikus, nagyképű zenésszel, akinek minden energiája depressziója ápolásában merül ki.

– Az a múltkori egy hülye pillanat volt: ültem ott, kezemben a videokazetta, rajta a meccs felvétele – és nem volt egy megfelelő lejátszó, amin megnézhettem volna! Pedig írni akartam róla egy lapnak.

– Írsz is?

– Elkezdtem egy regényt. Félig-meddig önéletrajzi jellegű. „Mit tudsz a zenéről, hisz nem vagy jogász?” – ez a címe.

– Jogász?!

– Az.

– Mi köze egy jogásznak a zenéhez?

– Épp ez az! Semmi közé a zenéhez, mégis minden az ő kezében van. Jobban meghatározza, mi van a lemezen, mint maguk a muzsikusok. A cím tehát egy vicc. Arra utal, hogy az üzlet, a business tönkreteszi a zenét.

– Mi a könyv első mondata?

–…Hú… nem tudom. Tudom az első fejezetet: ülök a konyhában, éppen felvágnám az ereimet, hívom telefonon a mentőket, egy kötelességtudó szociális munkásnő van a vonal végén, persze meg akar győzni, hallom, ahogy egy nyomtatványról mechanikusan olvassa a kérdéseket. Azt gyanítom, ez a módszerük. Egy idő múlva annyira ideges leszel, hogy nem magadat akarod kinyírni, hanem azt a nőt a vonal túlsó végén. Körülbelül erről szól az első fejezet. De egy olyan igazi első mondatom nincsen. Olyan, amitől megőrülnek az igazi írók. Ülnek egész nap az írógépnél, és várják azt a bizonyos első mondatot. Én csak úgy elkezdtem, és leírom az életem felét. Úgyhogy még negyvenegy évet kell élnem, leélni a másik felét.

– Váltsunk témát, kevés az időnk. Ti mindjárt elkezdtek próbálni.

– De hiszen rengeteget beszéltünk, és tudom, semmi nem fog beleférni az interjúba. Csináltam én már interjút: egy órán keresztül beszélgettem Denis Hopperrel, és lett vagy háromszáz oldal.

– Áprilisban Budapesten zenéltél, nyilván akkor találkoztál Bozsik Yvette-tel.

– Akiket itt ismerek – Halász Péter egykori Squat Színházának tagjai – mind mondták, ez a lány azt akarja, hogy csináljak zenét a produkciójához. „Ezt már ismerem” – gondoltam. Mindenütt ez megy. Jönnek, hogy itt egy fiatal filmes, egy színész… Csináljak zenét. Nem nagyon szeretem. Yvette eljött a sajtótájékoztatóra, és láttam, hogy ül ott egy nő. Egy jó nő. Talán nem foglalkoztam volna az egésszel, ha egy rossz nőről van szó. Gyorsan elnézést kérek a feministáktól, vigyázni kell, egy tízméteres körzeten belül biztosan akad legalább egy feminista. Szóval elmentem a próbára, és teljesen odavoltam. Az az igazság, hogy utálom az úgynevezett modern táncot. Maga az unalom. De ez a próba fantasztikus volt. Így aztán vállaltam azt, amit nemigen szoktam: visszajöttem, és félbehagytam egy csomó munkát. Pedig annyi mindenbe belefogtam, hogy 2000-ig tán be sem tudom fejezni őket.

– Úgy mondod ezt, mintha valamiféle áldozat lenne neked ez a tíz nap.

– Végül is az. Elkezdtem a könyvet, dolgozom egy forgatókönyvön, kellene csinálni egy lemezt, jövőre játszom egy filmben…

– Mi ez a film?

– A sztori a következő: Buffalo Bill Cody és társulata Olaszországba érkezik. Meghirdetnek egy cowboy-párbajt. Aki legyőzi Codyt, eljuthat Amerikába. A film tulajdonképpen egy olasz pasasról szól, aki otthon egyedül készül a harcra, amit végül meg is nyer. Fura figura, engem Dosztojevszkij félkegyelműjére emlékeztet. Én egy kis szerepet játszom a filmben, de nem is ez a fontos. A fontos az a varázslat, ami egy jó film forgatásakor megtörténik, amit mint egy járványos betegséget adunk tovább egymásnak.

– Tíz napig vagy Budapesten, vagyis Yvette csak a próbákon táncol élőzenére. Nem szegényedik majd a produkció amiatt, hogy te nem leszel jelen?

– Ha el akarnám viccelni a választ, azt mondanám, Yvette csak jól jár; végre rögzítheti a mozgássorokat, a próbákon ugyanis soha nem játszom kétszer ugyanazt. A kérdésed persze jogos, és a lényeget érinti. Egy-egy „áru” érdekében mindenféle kompromisszumot kell kötni, és még át is verik az embert. Annyiszor megfogadtam már, hogy „soha többé felvételt!” Se lemezt, se filmet, se videót. Az az igazi, amikor ott vagyok, jelen vagyok. Viszont annyi mindent szeretnék csinálni, annyi helyen szeretnék jelen lenni, hogy mégsem maradhatok itt tovább.

– Csináltál már hasonlót, vagyis zenéltél már táncosoknak?

– Kezdetben igen. Azt szerettem. Aztán egyre jobban megismertem a profikat, és elment a kedvem. Van egy-két nagyszerű táncszínház, mindenekelőtt a Pina Bausché. De a többiek? Borzalom, dögunalom, álmomban se jöjjenek elő.

– Ahhoz, hogy sok helyen jelen legyél, kell egyfajta nyitottság, szabadság.

– Ez régen megvolt. Kezdetben, úgy tizenöt évvel ezelőtt semmit nem terveztem. Ültem otthon, és fogalmam sem volt, mi lesz holnap. Így született a zenekar is, véletlenül. Ugyanígy a film vagy például a performance, amit a Squat Színházban csináltam. Izgalmas, kreatív időszak volt. Most más van: fax fax hátán, szerződés ide-oda, pénz, dátumok egyeztetése, ’94 szeptemberében ezt csinálni, ’95 augusztusában amazt…

– Mit lehet tenni?

– Talán semmit. Úgy értem, le kell állni, és nekiülni a könyvnek, míg be nem fejezem. Ez a kibaszott business-világ teli van csapdával, átveréssel, és az ember erre figyel – kénytelen ezt tenni –, ahelyett, hogy csak játszana. Engem igazán nem érdekel, mennyit keresek, de azt nem bírom, ha lenyúlják a pénzemet.

– Ha bekerülsz egy ilyen mechanizmusba, nem tudsz onnan szabadulni.

– Azért nem olyan vészes. Most például eljöttem ide, pedig ez igazán nem volt belekalkulálva. Jól elvagyok, jól dolgozunk. Az a kérdés, sikerül-e majd a felvétel a stúdióban. Ha igen, akkor ez elég szép zene lehet. Hogy milyen lesz maga a produkció? Az legyen Yvette gondja. Én megteszem a magamét, figyelek rá, s azt a zenét játszom, ami a szívemből jön. Ezért aztán akkor is megérte az egész, ha nem lesz „produkció”.

Nos, eltelt az idő, próbálnunk kell, de hadd mondjak még valamit: nem hagy nyugodni, amit a Jarmusch-filmek kapcsán mondtál (és mondanak mások is). Az a fickó nem én vagyok. Az talán Jarmusch. Ő elidegenedett, depressziós, szorongó… Mi közöm nekem ehhez?! Talán másfajta filmekben kellene játszanom, hogy az emberek lássák, ezek csak szerepek. Én a zenémmel vagyok azonos. Az nem szerep.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/08 27-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=700