Ki ölte meg a Halált?Szász Péter
1973. június 2. Reggel. Máris húsz fok meleg, dögvész lesz a mai nap, valahol, amúgy kutyafuttában átnézik a kihalási sorrendeket, beleixelnek egy-két névbe, meleg van és súlyos a pára, forró cseppekben megered az eső. Kilenc óra előtt néhány perccel a Szugló utca sarkán menetrendszerűen feltűnik Raáb Ernő, foltozott könyökű téli felöltőben, asztrahán gallérral a nyaka körül, természetesen hajadonfőtt, spárgaszatyrot lóbál, átvág az Angol utcán. Megáll, nincs órája, benéz a tejboltba, azt hiszi, látja, hogy a villanyóra éjfelet mutat, tehát éppen kilenc van, dől az izzó eső az arcára, beomlik a nyakába, vastag dioptriás szemüvegének lencséin egy-egy hatalmas vízcsepp sikladozik – ez nem zavarja Raáb Ernőt, félig vak. A glaukoma foltjai mögül néha egészen élesen lát, de csak azt, ami érdekli, tudja ő, hogy ez reggeli káprázat, valójában csak mozaikdarabkákat kap már a Látványból, amiből valaha élt. A Lumumba utca és a Thököly út sarkán fellép a gyógyszertár lépcsőjén – két lépcső, egy alacsony és egy magas, visszahozza a Parádis és a Mirás üveget, újakat rak szatyrába. Ha jól belegondol, ezzel vége is a napjának. Azért elmegyek előttük, erre gondol és egy ideges és rossz szagú emberrel átkísérteti magát a túloldalra, újságokat vesz, majd a felesége este felolvassa. A politikából kizárólag az érdekli; Kántor Simit, volt kollégáját egy-egy új filmje bemutatója után lehúzza-e a Népszabadság? Eláll az eső, most már derűsen fütyürészik, Kántor Siminek két éve nincs új filmje. A félvak öregember kihúzza magát és ráérősen – maga elé meredve, mert most éppen semmit nem lát – bal kézzel meg-megérintve az új házak falát, eltapogatózik a Révai József utcáig, ott is vár, valami ismerős jön, átsegíti, és máris ott van a filmgyár előtt. Huszonhét lépés. Megáll. Derékszögben megfordul. Bebámul. Sokáig áll ott. Büntetem a marháját.
– Még mindig itt van? – Kántor Simon nem mer az ablak felé nézni, háttal ül, kopott bőrfotelban aranyszegélyű, vastag porceláncsészéből kávét iszik, két szaharinnal és mert nem látja most senki, a pótédesítő után behajít a gondosan felhígított löttybe három kockacukrot. Az öncsalás mestere, és most fél, mert tarkóján érzi a félvak ember tekintetét. Horányi a gyártásvezető szolgálatkészen fontoskodik, ötvenhatban, szovjet ösztöndíjas létére kezet csókolt Mindszentynek, azóta folyamatosan kompenzál, 58-ban úgy döntött, Kántor Simon szolgája lesz, az ötlet bevált, Kántor mellett jól lehet keresni, mindenki jól keres körülötte, házakat építenek (Simi járja ki nekik az OTP-hiteleket), autót vesznek (Simi intézi a Szakszervezetben a soronkívüliséget). Horányi Ottót mámorként lepi el a tudat, hogy most tiszteletteljesen gonoszkodhatik egyet.
– Ha Kántor elvtárs kívánja, elkergettetem, a kertben van az a kutya, mibe kerül? Megharaptatom ezt az alakot…
– Ottókám maga hülye, egy Kossuth-díjas, Érdemes Művészt akar megharaptatni azzal a nyomorult döggel, aminek foga sincs és évek óta nem eszik pártonkívüli filmrendezőt? Bánom is én, bámuljon a Sírós… Maga figyelje meg alaposan nekem, ha sírni kezd, jelentse…
– Kimegyek, megnézem… Mindenesetre leengedem a redőnyt. És így a Sírós nem zavarhatja Kántor elvtársat…
Ottókám hajlong, de nem engedi le a redőnyt, mert nincs. Ha lenne, akkor sem engedné le, mert ahhoz túlságosan nagy a hőség, hogy Kántor miatt itt forduljon fel.
– Az a mániája ennek a Sírósnak. hogy az ő témáját forgatom. Az ő témája. Borzasztóan egyszerű! Ez az én témám! Kurucok-labancok, és a forgatókönyv, ő aztán tudott hozni egy normális könyvet? Soha! A Kossuth-díjat is véletlenül kapta szegénykém, mert éppen arra járt és csinálta azt a pacsirtadalos giccset. Révai még akkor felhívott este, bizony felhívott és elnézést kért, hogy a Síróst véletlenül kitüntette… Mindegy.
Raáb Ernőt mindenki Sírósnak nevezte. Senki nem tudott úgy meghatódni önmagától és önmaga munkájától, mint Raáb. Ha megnézte egy filmjét vagy a vágószobában belepillogott egy sebtében feldobott muszterbe, könnyezni kezdett. Egyszer 1961-ben felment Goda Gáborhoz, és felolvasott neki egy forgatókönyvet, amit az író novellájából adaptált. Kézzel! Mindent kézzel írt, ismeretlen okokból gyűlölte az írógépet. Felolvasta a fogatókönyvet és a tizedik jelenetnél úgy meghatódott, hogy szivárogni kezdtek a könnyei, a darab közepén szabályos sirógörcsöt kapott. Goda menekülni próbált, vigasztalta, de minden erőfeszítése hiábavaló volt. – Ez fantasztikus, ez gyönyörű, ez kibírhatatlan! – ordította Raáb és este hétig zokogott Goda lakásán. Raáb a háború előtt egyike volt a legnevesebb filmrendezőknek, ami nívós giccs létezett, azt ő csinálta, a negyvenes évek sikerfenoménja lett, zabálták a darabjait, annak ellenére hogy néha még nívós is volt, amit összehozott, de tévedhetetlenül tudta, hova kell az érzelgősséget becsempészni, és természetesen titokban beült a mozik utolsó soraiba és hangosan zokogott. Eredetileg Rabinovszky Mórnak hívták, de Bingerth János, a Hunnia vezérigazgatója harmincnyolcban lebeszélte erről a névről. Rossz! Rabinovszky! Rabi? Ez a szó nem kerülhet manapság a kiírható névbe, a Mórról már nem is teszek említést. Az őskeresztény Rabinovszky Mór ekkor felajánlotta, hogy Rab Rábynak fogja neveztetni magát a főcímeken. Frászt! Méghogy Ráby, onnan már csak egy ingatag lépés a rebe. Egyszerűt kérek. Raáb Ernő megfelel? Bánom is én! Negyvenöt február kilencedikén Rabinovszky Mór alias Raáb Ernő filmrendező lement az utcára vízért, önvádtól meghatottan látta, hogy doktor Grünhut fogorvost éppen feltuszkolják valami cirillbetűs autóra. Doktor! Majd én! És elment Grünhut helyett Szahalinba hadifogolynak, negyvenkilencben jött vissza, és boldog volt, hogy megszenvedhetett Grünhut helyett, azóta viselte azt a bizonyos tábornoki köpenyből átalakított télikabátot, ami most is rajta volt az immár harmincfokos gutaütő hőségben. Állt és nézte Kántor Simont, aki ezerszer megbánta, hogy kijött ma a gyárba. Dögöljenek meg a kurucok is meg a labancok is. Mindenki dögöljön meg!
Asszisztense, az egyetlen már, akiben megbízott. Ez homokzsák! Ez nem áll fel a vállamra. hogy karriert csináljon rajtam, ez olyan tisztességesen bárgyú, hogy bűzlik a becsületességtől. Mész Karcsi nyargalt be a szobába, nyargalás alatt persze csupán annyit kell érteni, hogy bezuhant, homlokát törölgette, zihált és káromkodott.
– A fene egye meg ezt a Dományt! Kifelé nyílnak a bálteremben az ajtók, hogy fognak így beáradni a Csinomék a bálba?
– És ha befelé nyílnak, az magának jobb? – kérdezte Simi, akit egyáltalán nem érdekelt a díszlet. – Nyugodtan átveheti, majd nem áramlanak a kurucok. Az a fontos, hogy jó a zene! A többire tojok! – Kántor Simi felállt. – Ottókám, bemennék a városba!
Ottókám kirohant intézkedni.
– Főnök, nem nézi meg a díszletet?
– Stukkók vannak? – Mész nem csodálkozott a kérdésen, ami ugyan szakszerűen hangzott, de jelen esetben semmi értelme nem volt.
– Arany és ezüst stukkók lesznek, de nincs mennyezet… Tehát a stukkók kifényképezhetetlenek.
– Majd ki lesz fényképezve, – Simi már kint volt a folyosón, három Kossuth-díjjal, Kiváló Művészséggel, rengeteg filmmel a háta mögött pontosan tudta, hogy ez a film egy kalap szar lesz. Rossz a forgatókönyv, elszúrta a szereposztást, az operatőr röhög a háta mögött, ócska a kiállítás, öreg volt már ő is, nem kapott elég pénzt és mégis, mint mindig, most is megérezte előre, hogy mindezek ellenére a filmmel nem lesz baj. Nyugtalan volt hetek óta, de bízott a sikerben, az eszébe sem jutott, hogy azért lesz siker, mert mire ez a baromság a mozikba kerül, ő már nem él. Majd Mész fejezi be helyette, nem a vállán, de a koporsóján állva. Mész később feleségül vett egy érthetetlenül gazdag varrónőt és soha többé nem látták a filmgyárban.
Simi megnyugodott, az utcán már nem volt ott Raáb, még csak az kell, hogy bőgjön nekem. Beült a kocsiba, a sofőr pár lépés után a benzinkútnál leállt. Simi egyedül maradt az állandóra bérelt taxiban, fojtogalta a benzingőz, átdöfte szívét a forróság. Úgy érezte, elpusztul, ha nem száll ki. Betámolygott az egyik hűvös lépcsőházba, nem értette, nem is akarta érteni, mi történik, leült a lépcsőre és reszketni kezdett. Tudta, hogy a Sírós áll a kapu alatt, és tudta, hogy a félvak őt nézi. Raáb Ernő csodálkozott, milyen elegáns ez a Simi, rövidre nyírt fehér kefehajával, világoskék lüszter öltönyében, tengerkék ingében és sötétkék-fehérpöttyös nyakkendőjében Simi most éppen Billy Wilderre hasonlított, a Sírós nem tudta pontosan, hogy néz ki Wilder és a homályban átmenetileg teljesen elvesztette látását, már csak sejtései voltak az elegáns, leeresztett, gumilabdaszerű emberről, aki nagyon lefogyott az utolsó időkben, mert azelőtt, amikor szaladt neki, kövér volt, rongyokban járt, állva evett és a nadrágjába pisilt, mert nem volt ideje a klotyóra.
– Mit akarsz tőlem, Ernő?
– Elvetted tőlem a Csinomot…
– Ebben a dög hőségben, örülj, hogy nyugdíjban vagy, hogy nem cseszegetnek…
– A Halált is elvetted, te szerencsétlen szemét…
– Az baromság volt. Az a Halál.
– Kiröhögtettél. Gyönyörű téma volt! – Raáb. Rabinovszky Mór sírni kezdett, vak szeméből dőltek a könnyek. – Az úttörők foglyul ejtik a Halált és nem hal meg senki…
– Embertelen baromság volt, Sírós! Hidd el, mindegy már! Rendben van, azt mondtam azon a Dramaturgiai Tanácson, hogy hülyeség, visszavonom, most mit érsz vele? – De a Halált nem lehet mozgásában akadályozni! A rákbetegek, a fehérvérűek, a szív- és vesehaldoklók, azok ne halhassanak meg? Embertelen gondolat. Ezt ugyan Nádasdy Kálmán mondta, én csak csatlakoztam…
– Nádasdy azt mondta, hogy virtuóz…
– Mindenre azt mondta, hogy virtuóz… Csak az első oldalt olvasta és mindent Schiller Haramiák-jához hasonlított… És ha annyira odavoltál, miért nem sértődtél meg jobban. Tudod, mi volt a te végzeted, Ernő? Soha nem tudtál jól megsértődni! Amikor Darvas és Kállay behívott minket, az egész bandát a minisztériumba ötvenötben és ott voltak az asztalon azok a hatalmas szendvicshegyek és én megmondtam, ahol ennyi a kaja, ott nagy a prakker, kiporolják a bandát, te sértődötten nem ettél, de Révész Gyuri és Makk Karcsi szárazra zabálták körülötted a környéket, mire Darvas, a miniszter rádszólt: mi újság Raáb elvtárs? hozassak még? Ilyen éhes? Én mindig ordítva sértődtem meg, féltek tőlem, túl akartak lenni rajtam, sikoltoztam és ötvenezer forinttal a zsebemben azt üvöltöttem Kruz Bálintnak, hogy felfordulok éhen és nem tudok a kislányomnak télikabátot venni, azt hiszed, nem tudom, mit mondott Kruz a hátam mögött; hogy jövök én ahhoz, hogy egy Kántor Simitől féljek? De félt! Mindenki félt!
Raáb Ernő odncsoszogott a gubbasztó Kántor Simihez. Megsimitotta arcát, érezte, hogy a löttyedő arc jéghideg verítékben úszik.
– Meg fogsz halni, Simi! – Két keze között halántékok lüktettek.
– Te megvakulsz!
– Hamar meghalsz, Simi!
Nem értették, mi történik velük. Átölelték egymást, két öregember, az egyik hetvenhárom, a másik hatvankilenc éves. Negyven esztendőn át gyűlölték és megvetették egymást, de a gondolat, hogy végük van – illetve a másiknak van vége, úgy látszik, mindent megoldott.
Szép nap ez a mai. Üres volt az utca, mintha egy tökéletlen atombomba robbant volna a légkörben – Lumumba is halott. Moise Csombe, a gyilkosa valahol Orán mellett haldoklott rákban, aminek szérumát egy ismeretlen titkosszolgálat orvosa ereibe fecskendezte, és Simi számára mindenki halott volt. Este féltízkor ő is meghalt koncertről jövet egy taxiban.
Raáb Ernőt kivezették a temetésre. Nem messze a szertartás helyétől állt meg, nem akart találkozni senkivel, és nem vette észre, hogy Szemes Misi vezeti, aki nem értette, hogy miért nem sír a Sírós, tehát ő sírt helyette…
*
(A fentieket egy készülő kötetből idéztem. Nincs titok, kulcsregény, burleszk, esszé, adomatár, történelem. Csak most változtattam meg két nevet. Raáb Ernő – Kalmár László. Kántor Simi – Keleti Márton. „A nemkívánatos ember, akire mindig szükség volt” című könyvben mindenki eredeti nevén jelenik meg. Keleti hét éve halt meg, Kalmár hét napja. Fiatal barátaim! Itt az ideje! Felejtsétek el őket!)
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 769 átlag: 5.64 |
 |
|
