KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/május
• Galsai Pongrác: Kézimunka a Cséry-telepen Majd holnap
• Lengyel Balázs: Mennyi reménytelenséget bír el egy gyerekfilm Veszélyes játékok
• Székely András: Morgások és macskák 1979-es rajzfilmekről
• Egyed László: Népszerű-e a tudományos?
• Rubanova Irina: Asszony a felvevőgéppel Larisza Sepityko portréjához
• Rubanova Irina: Falusi apokalipszis Moszkvai tudósítónk beszélgetése Elem Klimovval
• Bikácsy Gergely: Család – megbocsátok! Szívzörej
• Bádonfai Gábor: Közös gyermekkorunk Még egyszer A facipő fája című filmről
• Szilágyi János: Volt egyszer egy film...
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Mireille és egyéb fiatalok Sanremo
• Bikácsy Gergely: Kérdőjelek és komédiák Kassa

• Köllő Miklós: Mire figyelünk a nyolcvanas években? Filmstúdiók: számvetés és önértékelés II.
• Gazdag Gyula: M. v.
• Rózsa Zoltán: Isten, Haza, Tekintély Portugál fantomok
VITA
• Veress József: Beszéljünk a filmcímekről
• Csala Károly: Válasz helyett Veress Józsefnek
LÁTTUK MÉG
• Ledniczky Márton: Földi űrutazás
• Miklósi Klára: Talaj nélkül
• Koltai Ágnes: A nagy álom
• Harmat György: Államérdek
• Schéry András: Hazatérés
• Veress József: Szerelmi vallomás
• Józsa György Gábor: Sorsok
• Kulcsár Mária: Goodbye és ámen
• Koltai Ágnes: Mindent bele, csak rá ne fázzunk
• Veress József: Bumfordi
• Csala Károly: Az anya, a lány és a szerető
TELEVÍZÓ
• Bor Ambrus: Pozitívot minden negatívról – vagy pozitívot minden negatívból? Apám kicsi alakja
• Koltai Tamás: John és Jancsi Drága kisfiam
• Mezei András: A mélységből
• Ökrös László: Különleges nyomozás Részeg eső
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eper és vér
• Karcsai Kulcsár István: BÚÉK
• Karcsai Kulcsár István: Halál Velencében
KÖNYV
• Voigt Vilmos: Emilio Garroni: Szemiotika és esztétika
POSTA
• Dominus Péter: Mindennapok Oidipusza és az időutazás Olvasói levél
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat David Robinson; Irina Rubanova

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmstúdiók: számvetés és önértékelés II.

Mire figyelünk a nyolcvanas években?

Köllő Miklós

Köllő Miklós a Hunnia Filmstúdió vezetője:

 

Magyarázkodással kell kezdenem... Egy filmstúdió hangulatának, közérzetének ábrája leginkább egy cikcakkos lázgörbével érzékelhető; ha sikerrel biztat egy-egy filmünk, baljós eufóriába esünk, ha rosszul vizsgázunk valamelyik termékünkkel, tetőtől talpig gyászba borulunk. Hogy ne legyünk ennyire a futó napok, hetek, filmek rabjai, kétévenként összefoglaló jelentést készítünk a stúdió munkájáról, gondjairól, terveiről. Két év az két év, abban van jó is, rossz is, két év termése már alkalmas arra, hogy némi realizmussal nézhessünk végig önmagunkon. A beszámoló elkészült, szűkebb szakmai körben megvitattuk, érdeme szerint minősítettük, s megállapítottuk, hogy a látlelet megközelítőleg helytálló, azzal álltunk fel az asztaltól, hogy most már tenni is kéne valamit a dicséretes, nemes szándékok mielőbbi realizálása érdekében. Aztán mégis az történt, hogy előbb még átvergődtünk a pécsi filmszemle tanulságokkal, tapasztalatokkal teli megpróbáltatásain (bemutatók, viták), s csak azután láthattunk munkához.

Kezdjük talán azzal – ez semmiképp sem megkerülendő feladat –, hogy röviden jelezzük, melyek azok a filmek, amelyeken a stúdió 1978–79-ben munkálkodott. Az elkészülés sorrendjében:

Szabadíts meg a gonosztól (Sándor Pál), Olyan, mint otthon (Mészáros Márta), Rosszemberek (Szomjas György), Cséplő Gyuri (ifj. Schiffer Pál), Keménykalap és krumpliorr (Bácskai-Lauró István), Fagyöngyök (Ember Judit), A kis Valentino (Jeles András), Koportos (Gyarmathy Lívia), Utolsó előtti ítélet (Grunwalsky Ferenc), Majd holnap (Elek Judit), Az áldozat (Dobray György), Csontváry (Huszárik Zoltán). Haladék (Fazekas Lajos), Papp Lacit nem lehet legyőzni (Gulyás János és Gulyás Gyula), Örökség (Mészáros Márta), Nárcisz és Psyché (Bódy Gábor), Vámmentes házasság (Zsombolyai János).

A filmek alapján már-már megkísért a statisztika ördöge: hány mai témájú filmet készítettünk, hányan debütáltak, milyen arányban szerepelnek a termésben a kifejezetten népszerű műfajok, filmtípusok stb. A csábításnak ellenállva, csak két észrevételt kockáztatnék meg, nevezetesen, hogy a felsorolt filmek, a rendezői nevek elég világosan jelzik, hogy a stúdió milyen sok irányban próbálta a hatékonyabb filmezés lehetőségeit kitapogatni. Aki gyanakvásra hajlamos, akár kapkodásnak is vélheti ezt a sokféleséget, mi azonban úgy hisszük, hogy filmjeink kapcsolata a változó világgal, valósággal nem javulhat maguknak a filmeknek a változása, megújulása nélkül. Érzékeljük az előrelépés szükségességét, sőt a kísérleti lépések kockázatát is, de kötelességünknek érezzük, hogy a stúdió megnövekedett mozgásterét kihasználva, új filmezési módokat is kipróbáljunk.

A másik észrevétel: a stúdiók, amelyek 1976 óta átszervezési atrocitásoktól mentes légkörben fejlődhettek, kezdenek olyan közösségekké, filmes műhelyekké válni, amelyeknek figyelmét nem kerülik el a társadalomban végbemenő változások, s ha működésük szellemi és anyagi feltételeit a jövőben is biztosítani tudjuk, fokozatosan alkalmasakká válnak a változó világ filmi birtokbavételére.

Mindezek előrebocsátása után sem indokolatlan azonban, hogy nyugtalanságainkról is szóljunk. Aminek a hetvenes évek elején, közepén még csak riasztó előjeleit észlelhettük, az a hetvenes évek végére teljes nyugtalanító valóságában bekövetkezett: a magyar film – bár sok mindennel próbálkoztunk, hogy a bajt elhárítsuk – elég sokat veszített társadalmi jelentőségéből, s most, az évtizedfordulóra, a közönség érdeklődése is aláhanyatlott. A jelenség okait nem csak mi kutatjuk. Éppen a magyar film és a közönség viszonyáról folytatott sokoldalú eszmecsere győzött meg mindenkit arról, hogy a kialakult helyzetből csak a film ügye iránt elkötelezett területek összehangolt, jobb munkája révén vághatjuk, ki magunkat. Van tenni- és javítanivaló minden szférában: az irányításban, a filmtudományban, az alkotásban, a forgalmazásban, a filmkritikában, az általános művelődés nagy feladatairól nem is szólva. Alighanem hiú ábránd a hagyományos mozizás visszatérését várni. Ennek ellentmond az emberek mai életformája, a motorizáció, a hétvégi kiskert, a televíziózás, az utazási láz, a mozipark anakronisztikus állapota, és még sorolhatnánk sokáig... De a filmkultúra elsorvadását emlegetni enyhén szólva ostobaság, ezt a filmtechnika, az audiovizuális eszközök viharos fejlődése önmagában véve is cáfolja. Akkor mégis mi a bajunk? Elsősorban az, hogy a közönség a filmnek, mint művészetnek fordított hátat, azok a művek ütköznek a részvétlenség falába, amelyek az ismert marxi–engelsi formula szerint elsősorban az ember önmegismerését, öntudatra ébredését, felszabadulását szolgálnák. A publicisztika dicséretes módon ostorozza a társadalom iránti közömbösséget, a minden értéket harciasan negligáló cinizmust, az agresszív fogyasztói magatartást. Hogy milyen hatásfokkal, nehezen mérhető. A megtérőkre, a magukra ébredőkre a filmművészet is számíthat, de félő, hogy lesznek továbbra is megátalkodottak, akiktől hiába várnánk a művészi élményhez, a műélvezethez szükséges összeszedettséget. Félreértés ne essék, itt nem a műveltségi szint elégtelenségére utalok, ennek történelmi és jelenkori gyökerei-összetevői eléggé ismertek. Az elszomorítóbb az, amikor magabiztos értelmiségiek válnak „félholt lelkekké”, olyanokká, akikből teljességgel hiányzik az, amit Marx „az embernek a másik ember iránti szükséglete” kifejezésben oly tömören megfogalmazott: az őszinte érdeklődés. A világ dolgai sem érdeklik, miért érdekelné őket éppen a film?

Sokan és sokszor bizonygatják, hogy minden baj forrása az igazán jó film hiánya. Ezzel az állítással nehéz vitázni, hisz a filmgyártás jó periódusait valóban kitűnő művek sorozata fémjelezte, és viszont, szürke filmek vonulatát „élvezhettük” a hullámvölgyeken keservesen átlábolva. Egyik jelentős kritikusunk írta úgy egy évvel ezelőtt, hogy a magyar film „sánctáborba” vonult vissza, így próbálja magát védeni a támadásokkal szemben. Bizakodva, s mintegy biztatásként is, mindjárt hozzátette, hogy a sánctáboron belül „van valami készülődés, mozgás... bátor portyázások történnek a kitörés útjainak felderítésére.” Ez igaz. Voltak bátor és eredményes felderítő utak, nem kevésbé bátor, de vereséggel záruló portyázások, előfordultak iránytű nélküli, félvak kószálások... Két dolog mindenesetre bebizonyosodott. Az egyik: a győzelmes jó film, az a film, amely a társadalompolitikai feladatát nagy tömegekre hatva teljesítette volna, valahogy még nem született meg, a másik: az önvédelmi helyzet egészségtelen, ideges állapot, melynek szinte kikerülhetetlen velejárója az alkotók körében az önbizalomvesztés, a forgalmazási kedv lanyhulása, a befogadók körében meg jó esetben a sajnálkozó, vagy – és ez a gyakoribb – a kárörömmel vegyes érdektelenség. És szinte minden évben megállapítást nyer, hogy a valóság, a mai társadalmi lét lényeges problémái nem jelennek meg filmjeinkben, hogy hiányzik a mű egészére kisugárzó gondolati elmélyültség és valóságismeret, a filmeknek nincs jól követhető, feszült cselekménye, olyan hőse, akinek sorsa, átélhető drámája volna. Olyan intelem ez, amely minden évben elgondolkodtat, de a hatásos filmi válasz rá nem akar sehogyan kikerekedni. Szüntelenül kérdezgetjük magunktól, egymástól: melyek a társadalmi létnek a legfontosabb, a tömegeket is foglalkoztató problémái? Miért nem vonzódnak rendezőink (idevehetjük az írókat is) e jelenségek, problémák körében fellelhető témákhoz? Nem képződött-e valamiféle szigetelőanyag a filmesek mozgástere és a tágasabb társadalmi valóság között? Nem utaltuk-e túlzott sietséggel a múltba a három évtizeden át vállalt normatívát, amely közvetlen kérdező-elemzőcselekvő közéletiséget kívánt meg a filmtől? Vajon nem becsüljük-e le azoknak a drámáját, akik a szocializmus demokratikus rendjének, az új minőségű emberi viszonylatoknak a kiküzdésében oly sokszor vállalják a feloldhatatlannak tűnő konfliktusokat is, akik elhárítják maguktól a nyugalmat kínáló konformizmust az értelmes és szükséges cselekvés nevében? Vizsgáltuk-e filmjeinkben korunk e hőseinek válságait, szélsőséges helyzeteit, kudarcos, vereséges pillanatait, megtorpanásait, tévedéseit? Nem szépítjük-e a valóságot, amikor az ilyen hősökkel szembeni közegellenállást lebecsüljük? Ha a végletes és nehéz helyzetektől megkímélt, „hétköznapi forradalmár” hétköznapias jelenség marad a filmvásznon is, nem veszít-e eleve csatát – és itt nemcsak a mozi filmműsoraira, hanem a televízióban sugárzott jó néhány importfilmre is gondolok – a giccshősökkel, maffiavezérekkel, bankrablókkal, kábítószer-csempészekkel, szuperokos nyomozókkal, szexmániákusokkal és más emberszabású mozibogarakkal szemben? Képes lesz-e a szocialista magyar filmművészet arra, hogy etikai és morális értékeivel az üzlet-mozi lélek- és agyzsugorító „erkölcsét” ellensúlyozza? Egy másik kérdés!... Nem éltük-e bele magunkat túlságosan abba, hogy a társadalom egész életterét betöltő, történelmi jelentőségű konfliktusokat – szocialista iparépítés, a törvényesség helyreállítása, kollektivizáció, gazdaságirányítási reform – már meghaladtuk, hogy a forradalmas cselekvés harci zaja elült, dolgunk és tennivalónk a továbbiakban a filmi ábrázolás szempontjából kissé hálátlan aprólékos, szorgos munka? A kérdés alighanem időszerűtlennek tűnik ma már; az elmúlt fél évben csattanós választ adott rá az élet: nincs szélcsend a világban, s a fegyelmezett, szorgos munka társadalmunk, rendszerünk szó szerinti értelemben vett létfeltétele. Az élet előbb-utóbb mindenre válaszol, ez már sokszor bebizonyosodott. Igen ám, de mi nem várhatjuk, hogy minden nyugtalanító kérdésünkre a gyorsuló idő hozza meg a választ. A film akkor tud igazán hatékonnyá válni, ha a társadalmi mozgás tendenciáit felismerve, a futó idő elébe tud vágni. Lunacsarszkij szavaival: „a művész éppen azáltal érdekes, hogy szűzföldet tör fel, hogy intuíciójával olyan területre hatol be, ahová a statisztikának és a logikának általában nehéz bejutni.”

A kérdések végtelen sora mered ránk, határozottabb filmi gondolkodást, cselekvést követelve. Nem térhetünk ki előlük. A langyos szóra, filmre, nem fog figyelni senki a nyolcvanas években.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/05 31-32. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7869