KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/március
• Almási Miklós: Európa megszállása Filmpiac
1895–1995
• Ardai Zoltán: Bábszínház tüzes szekéren Méliès-utazások
• Dániel Ferenc: Megszállott az utolsó centig Griffith
TÖMEGFILM
• Király Jenő: Frankenstein és Orpheusz Frankenstein-tanulmányok (2.)

• Karátson Gábor: Ozu esküvői A Ji King és a film
• Turcsányi Sándor: ©umava, a Paradicsom Új cseh filmek
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Keleti szél Torinói jegyzetek
KÖNYV
• Komár Erzsébet: Casanova más szemmel
• Zsugán István: A kérdező Zsugán István kötetéről
• Jancsó Miklós: Levél a frontról Zsugán Istvánnak könyve megjelenésének ürügyén

• Bakács Tibor Settenkedő: Családi vállalkozás Beszélgetés Böszörményi Zsuzsával
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Nyolcadik utas: a taxisofőr Vörös Colibri
• Bikácsy Gergely: Rókapofák és szarformancia Salo, avagy Sodoma 120 napja
• Bori Erzsébet: Észak–déli átjáró Lamerica
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jobb szépnek és gazdagnak lenni
• Harmat György: Star Trek: Nemzedékek
• Nagy Gergely: Kvíz Show
• Nánay Bence: Lopakodók
• Tamás Amaryllis: Az Árnyék
• Hungler Tímea: Only You
• Barotányi Zoltán: Reneszánsz ember
• Asbóth Emil: A nagy ugrás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

1895–1995

Griffith

Megszállott az utolsó centig

Dániel Ferenc

A filmtörténet nagy vesztesége, hogy Griffith Türelmetlenségének előkészületi munkájáról és forgatásáról nem készült werkfilm. Nem láthatjuk, hogyan ácsoltak hozzá vérpadot, építettek ostromgépeket és palotákat, sminkeltek archaikus szőrmókká több ezer szereplőt.

Legyünk őszinték! Ha dúsgazdag olajmágnás lennék, időmilliomos és mint a film megszállott rajongója tulajdonolnék egy sajáthasználatú mozgókép-archívumot, vajon milyen időközönként vetíttetnék magamnak őseredeti Griffith-műveket? Tudván-tudva mindazt, amit illik tudni a filmtörténet nagymesteréről, az eszköztár megalapozójáról, a megalománról, és így tovább? Emberi számítások szerint úgy tízévente egyszer szólnék a gépészemnek, hogy estére készítsen elő felvonásnyi metszetet az Intolerance-ból, kevesebbet az Amerika hőskorából. No jó, de milyen hangulattól vezérelve? Lévén kifinomult ízlésű ember, akinek borgesi értelemben rendelkezésére áll a teljes mozgókép-univerzum (Méliès-től a tegnapi japán földrengés híradóanyagáig), borongós kedvemet százfelé nyúlva oldhatnám, éppúgy, mintha ajzott volnék, vagy már eleve feldobott. Azt hiszem, Griffith mellett a végletes elszánás, a gigászi nekidurálhatnék szólna. Kevésbé üzleti, inkább kinematográfiai értelemben.

A kifinomult ízlést csupán a kontraszt kedvéért említettem, mivel e tulajdonság nem jellemző Griffithre, de őnála ez nem is érdekes. Ő a leképezésben nem ismert, nem fogadott el korlátokat. Néhány 1911-es keltezésű filmszkeccsét látva (nem luxusyachtomon, sajnos, csak az Örökmozgóban), alig akartam hinni a szememnek: ilyen jámbor kis novellettektől ívelt fölfelé, előrefelé David Wark alig három-négy munkával terhes esztendő alatt? Ezek átlagos családi, szerelmi drámácskák, fűszerezve néhány lovasvágtával, nagyritkán megdobva egy-egy merészebb vágással, de ígéret, jövőre utaló jelzés fel nem fedezhető bennük. A babiloni méretek, a dinamizmus, a tobzódás, a felvevőgép merész mozgatása aztán végképp nem.

E talány megfejtését persze ismerjük. Az újvilágnak roppant módon „feküdt” a mozi. A közönség látványéhes volt, maradt máig is. A pénzemberek profitot szimatoltak benne, s nem sajnálták dollárjaikat hozzáadni az infrastruktúra kiépítéséhez. Minden műnemre eleve nyitottak voltak: burleszktől a rémdrámáig, westerntől a szívfacsaró melodrámáig, King Kongtól a történelmi nagy tablókig. S így a lehetőségek földrészén az eredeti tehetségek ki is próbálhatták, kigyakorolhatták, miként váljanak Mack Sennetté, Buster Keatonná, Chaplinné, Ince-szé, Griffith-szé. A gyakorlóidőt tekintve máig hihetetlen iramban.

Élménybeszámolóm hőse ízig-vérig amerikai. Mindenekelőtt a megcsinálás, a kivitelezés megszállottja. Dramaturgiai értelemben is: nem tűr meg függőben tartott helyzeteket, eldöntetlen kimenetelű történeteket. Nála nincs csata győztes és vesztes nélkül. Lovasvágta célbaérés nélkül. Szerelmi szövevény tragikus végkifejlet vagy hepiend nélkül. Vonzódik a historikumhoz, szereti „lenyúlni” a jelentős történelmi motívumokat „forrpontjukkal”. Ha történetesen megjeleníti Abraham Lincoln elnököt, számára evidencia, hogy színre vigye az elnök tragikus operaházi meggyilkoltatását is. Számára a hugenották és katolikus ellenlábasaik filmrevitele akkor érvényes, ha a nekik szentelt képsorok a Szent Bertalan-éji vérengzésbe torkollanak. Ugyanez Jézussal: a keresztfáig, Babilon pogány, élveteg pompája a perzsák okozta végső pusztulásig. Nagyobb léptékben: a történelem vad őrjöngésének kizárólag az egyetemes béke adhatja megoldását. Ez máig érvényes amerikai gondolat, s Griffith javára kell írni, hogy ő nem tűzte ki rá a csillagos-sávos lobogót.

Ma, amikor Tocqueville reneszánszát tapasztaljuk, s mindenfelől azt visszhangozzák, hogy az amerikaiak örök jelenben élnek (múlttalanul); változékony, térben tágas egydimenzióban élve törekednek szellemiségük hatalmi kiterjesztésére (lásd: filminvázió, globális számítógép-hálózat telepítés, világfalu-építés, szabványosítás), nem könnyű pontos egyenleget vonnunk fenyegetettség és jámborság között. Végtére is a jenkik alkatilag nem hódítók. Legalább annyira jóindulatú befelé fordulók, mint üzleti expanzionisták. Griffithre, az előfutárra is bizonyára érvényes ez. Ha belenyúlkált a világtörténelem nagy tablóiba, ha nemzete születésének forrásait keresgélte, ha az egyéni sors, a véletlen és az osztály-, vagy faji meghatározottság szövevényét bogozgatta, mindenkor honfitársai lebegnek a szeme előtt, amerikaiak számára alkotott. Miért is aggályoskodott volna? Hiszen tudta, hogy nézői (vele együtt) fogékonyak a látványosságra, az újdonságra, a mozgalmas cselekvésre.

Azt hiszem, a filmtörténet komoly vesztesége, hogy nem készült nagyszabású „werkfilm” a Türelmetlenség előkészületi munkáiról és forgatásáról. Ahogy a forgatókönyv nyomán építőmunkásokat, díszletezőket, pirotechnikusokat, fegyverszakértőket, jelmezgyártókat toboroztak. Ahogyan működésbe lépett az asszisztencia. A kaszkadőrmutatványok gyakorlása közben: kiagyalták a védekező módszereket. Amint újra és újra próbának vetették alá a rekonstruált harci gépezeteket, ostromszerkentyűket, bigákat, kvadrigákat. Kicentizték vasúti szerelvény és gépkocsi üldözéses versenyét. Ahogy vérpadot ácsoltak, menekülési nyomvonalakat rajzoltak. Nehézcsikordulású várkaput olajoztak. Ahogy archaikus szőrmókká sminkeltek több ezer, vagy több tízezer szereplőt. Nem beszélve az operatőri szekcióról (lásd: Dziga Vertov a felvevőgéppel), élén a páratlan tehetségű Billy Blitzerrel: „krédójukat”, mely szerint minden szekvenciát optikailag a lehető leghatékonyabban, legváltozatosabban kell kiaknázni (feldolgozni), nem sajnálva a sokszoros túlforgatáshoz szükséges nyersanyagot. Ahogyan százezer méternyi felvett anyagból muszteroltak, s végül megvágtak mintegy háromórányi „hasznos filmet”.

Ismeretes, hogy Griffith önmaga producere volt. Utolsó centig ő állta a cechet. Ez több, mint a mérhetetlen becsvágy gesztusa, ez a filmbe vetett hitről tanúskodik olyan időszakban, amikor az iparági és művészeti érdekek még egybehangolhatónak tűntek. Az alkotó még megengedhette magának, hogy szuverén látomását finanszírozza; hogy akár a saját vesztére költekezzen, még nem kellett megszenvednie a filmiparbárók ízlés- és pénzdiktátumát. Ha tudjuk is, hogy ez a korszak rövid, zűrzavaros, naiv, lelkes, „bemelegítő jellegű” korszak volt, a művelődéstörténeti jelentőségéről nem volna szabad megfeledkeznünk. Talán van némi tanulsága a sorrendiségnek is: a némafilm-technika, a primitív látványtermelés megelőzte, de vélhetőleg szükségszerűen ösztönözte, előhívta a Griffith kaliberű megújítók színreléptét. Gyorsmenetben elsajátította újszerű eszköztárukat, elutasította „avantgárd” különcködésüket. Költőien szólva: a gigászok fénylő érméiből ezernyi, aprópénzre váltott kis műterméket kezdtek gyártani.

A mozgókép története „visszafelé” sem pásztoridill. Griffith bizonyára egyike az első emblematikus áldozatoknak „szükségtelenül túlhevített vízióival”. Utána sorjáztak a többi deviánsok. Mégsincsenek a múltra nézvést pontos műszereink vagy szabatos módszertani eljárásaink, amelyek kimutathatnák, hogy a tömegízlést kiszolgáló (formáló) moziipart néhány magányos lángelme irányíthatta volna. Hiába van úgymond filmesztétikánk, ha maga a filmművészet – egész fejlődése során – megkérdőjelezhető jelenség, fel-felcsillanó tünemény maradt. És mégis: a jelenség puszta ténye, „visszanézhetősége” adhat re­ményt? Nem ismerjük a jövőt. Minden negatív utópia, amely a látvány totális elgépiesedésével riogat és az üres technológia extrapolálására épül, talán figyelmen kívül hagyja, hogy egyfelől utódaink is humanoidok lesznek, másfelől mindig előrukkolhatnak David Wark Griffith képességű alkotók, hogy új écákat adjanak a kép-gépeknek, s hogy újszerű tartalmakkal telítsék a technológiát. Hogy az a vizualitás milyen lehetne? Ki tudja? Talán lenyűgöző álomképek? De milyennek élte át e századelő nézője Griffith sodró iramú, vad kocsizásait, s élesen váltakozó, közelítő vágásait?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/03 14-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=809