KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/március
• Almási Miklós: Európa megszállása Filmpiac
1895–1995
• Ardai Zoltán: Bábszínház tüzes szekéren Méliès-utazások
• Dániel Ferenc: Megszállott az utolsó centig Griffith
TÖMEGFILM
• Király Jenő: Frankenstein és Orpheusz Frankenstein-tanulmányok (2.)

• Karátson Gábor: Ozu esküvői A Ji King és a film
• Turcsányi Sándor: ©umava, a Paradicsom Új cseh filmek
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Keleti szél Torinói jegyzetek
KÖNYV
• Komár Erzsébet: Casanova más szemmel
• Zsugán István: A kérdező Zsugán István kötetéről
• Jancsó Miklós: Levél a frontról Zsugán Istvánnak könyve megjelenésének ürügyén

• Bakács Tibor Settenkedő: Családi vállalkozás Beszélgetés Böszörményi Zsuzsával
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Nyolcadik utas: a taxisofőr Vörös Colibri
• Bikácsy Gergely: Rókapofák és szarformancia Salo, avagy Sodoma 120 napja
• Bori Erzsébet: Észak–déli átjáró Lamerica
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jobb szépnek és gazdagnak lenni
• Harmat György: Star Trek: Nemzedékek
• Nagy Gergely: Kvíz Show
• Nánay Bence: Lopakodók
• Tamás Amaryllis: Az Árnyék
• Hungler Tímea: Only You
• Barotányi Zoltán: Reneszánsz ember
• Asbóth Emil: A nagy ugrás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Torinói jegyzetek

Keleti szél

Zalán Vince

A kínai filmek európai sikersorozatának magyarázatát legfőképpen az európai kultúra értékválságában kell keresnünk.

 

A Magyar Televízió néhány hónappal ezelőtt sugározta Jean-Luc Godard remekét, a Weekendet. Egyszer talán sor kerül e film párdarabjára, A kínai lányra is, amelyet a Weekenddel szinte ugyanazon évben forgatott a francia film hajdani fenegyereke. Bizonyára akadnak filmbarátok – A kínai lány néhány „titkos” budapesti filmvetítésen is látható volt –, akik emlékeznek még e brechti ihletésű kollázsfilmre. S talán olyanok is vannak köztük, akik még nem felejtették el, hogy Godard ezt követően provokatív agitkák sorát készítette el – Pravda, Osztályharcok Itáliában, British Sounds, Vladimir és Rosa, s a Keleti szél, stb, amelyekben mint politikai agitátor, a maoizmus militáns, nyugati szálláscsinálója tűnt föl. Akkoriban – az erőszakos követelések dacára – a „Keleti szél” nem „érkezett meg” Nyugat-Európába, s az említett agitkák mai szemmel egy rövid ideig tartó, heveny állapot kontrollálatlan kitöréseinek tekinthetők Godard életpályáján. Ám negyedszázaddal később, napjainkban, mintha valóban betört volna a „Keleti szél” Nyugat-Európába. Persze nem a godard-i értelemben; s nem a társadalmi életbe, hanem a film világába. Tény, hogy az elmúlt egy-két év minden reprezentatív nemzetközi fesztiválján – Cannes-ban, Berlinben, Locarnóban, Velencében, stb. – kínai film (értve ezen tajvanit, Hong Kong-it, „népi” kínait egyaránt) vitte el a legjelentősebb díjat, sőt olykor több díjat is egyszerre. Kínai színészek a fesztiválok igazi sztárjai, a szaksajtó szinte megállíthatatlanul zengi a kínai filmek, kínai filmrendezők dicséretét. Ez történt legutóbb a Fiatal Filmesek Torinói Fesztiválján is, amelynek versenyprogramjában a filmek egyharmada kínai rendező munkája volt, s a húszmillió lírás nagydíjat kínai alkotás, az Egy kölcsönvett élet című film negyvenkét éves rendezője, Vu-Nien-csen vehette át a Marco Bellocchio vezette zsűritől.

Óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon mi lehet e sikersorozat tika? Valljuk be, nem könnyű az okokat megtalálnunk, jóllehet hirtelenjében egyszerűnek, s egyszersmind triviálisnak tetszik a magyarázat: a nyugati kritika (alig rejtett) politikai megfontolásokból dicséri a kínai filmeket, mivel azok élesen kritizálják a maoista korszakot (valószínűleg Godard-nak is nagy örömére), s általában a tekintélyuralmi társadalmi mechanizmust. Ennek az érvelésnek az elégtelensége (bár rész-igazságokat tartalmaz) nyilvánvaló, hiszen a szóban forgó filmeknek csak egy részére jellemző a politikailag kritikus hangvétel; továbbá ismerjük az effajta sajtókritikák ingatag hitelét, ma méginkább, sőt – hogy úgy mondjam: retrospektíve is. Voltaképpen idetartoznak a „dobozos” filmek is: az elmúlt években jó néhány, évekre betiltott kínai film jelent meg a különböző fesztiválokon. Torinóban is találkozhattunk ilyennel: a versenyprogramban (mint ősbemutató) szerepelt Hai San-lu A fekete hegy című műve, amely 1990-ben készült. A film – a negyvenéves rendező negyedik játékfilmje – primer eszközökkel megformált, némiképp „zárt” történetét meséli el egy, a japánok ellen harcoló embercsoportnak. Középpontjában azonban nem a fegyveres harc áll, hanem a csapat egyetlen nő tagjának kiszolgáltatottsága, pontosabban küzdelme az önálló (férfi) választás jogáért. Ám bármennyire is méltánylandó a rendezői szándék – nevezetesen a személyiség önrendelkezési jogának hangsúlyozása –, a megjelenítésben nem törekszik a választott alaphelyzet lélektani bonyolultságának érzékeltetésére, hanem megelégszik egyfajta western-realizmussal. Magyarán ezeknek a filmeknek az esetében ahhoz a közhelyhez jutunk el, miszerint a betiltás ténye nem áll egyenes arányban a betiltott mű művészi kvalitásaival. Persze – hadd tegyem hozzá – e téren mi, közép-kelet-európaiak a nyugatiaknál jóval tapasztaltabbak vagyunk, náluknál jobban ismerjük a betiltott filmek csalóka nimbuszát, bármennyire is közösek vagyunk a műalkotások bármilyen okú betiltásának ellenzésében.

Mindezekben nincsen semmi meglepő, az igazi meglepetés akkor ér bennünket, ha a kínai filmek nyugat-európai siker-sorozatát netán e filmek filmművészeti újszerűségével kívánnánk magyarázni. Kétségtelen, hogy az elmúlt egy-két évben Nyugaton szereplő kínai filmek között akad néhány jó film – például az Isten veled, ágyasom! című, cannes-i nagydíjas alkotás első felét nyugodtan nevezhetjük remekműnek is –, ám egészen bizonyos, hogy ezek a kínai filmek nem jelentenek semmiféle filmművészeti megújulást, nem jelentenek semmiféle új irányzatot, új művészeti törekvést. Majdhogynem ellenkezőleg: nyelvezetük meglehetősen konzervatív, a közelképek használata szinte az ötvenes évek filmnyelvét idézi, a fix-beállításokat, a totálokat rendszerint előnyben részesítik a kameramozgással szemben, és így tovább.

Ami feltűnő, az e sikerfilmek többségére jellemző bő, két-három évtizedes időtartam, amelyet a rendezők műveikbe „befognak”. Igencsak paradox jelenséggel állunk szemben. Míg Európában neves rendezők (s jó néhányan a film teoretikusai közül is) a klasszikus filmes elbeszélésmód válságáról beszélnek, a hagyományos narráció csődjéről és épp ezért megváltoztatásának szükségességéről, addig az új „Keleti szél” filmjei az irodalmi szerkesztéshez hasonló módon komponált, részletező és „ráérősen” hömpölygő epikájukkal hódítanak. Történelmi korszakokon átívelő életsorsokat látunk a vásznon – mint például a torinói nagydíjas Egy kölcsönvett élet esetében is –, a kisember mindennapi küzdelmét a zsarnok politikával szemben, de legfőképp az élet legszükségesebb feltételeinek megteremtéséért. A konfliktusok az élet alapkérdéseire „egyszerűsödnek” le: a mindennapi kenyér, a téli ruha megszerzése, az alattomos betegségek leküzdése, szülő vagy gyermek halálának elviselése – ilyenek a kínai filmek hőseinek legfőbb gondjai. Megkockáztatom: a neorealizmus vagy az alig későbbi free cinema problémavilága és konfliktus-rendszere tér vissza a kínai filmekkel Európába, anélkül, hogy átszínezné őket a későbbi hatvanas-hetvenes évek európai filmművészetében tapasztalható, napi ideológiává szelídült társadalomfilozófia. Ezekben a kínai filmekben a munkásosztály nem megy a paradicsomba. Egyszerű emberek a történetek főszereplői, akik egyszerű eszközökkel harcolnak naponta a létükért, gyermekük, családjuk boldogulásáért. Miért fordul hát akkor Európa nyugati fele ezek felé a filmek felé? Nosztalgiából? Aligha. Botorság lenne feltételezni, hogy a berlini vagy torinói néző visszavágyik egykor volt szegénységébe. Talán inkább az lehet a magyarázat, hogy ezekben a filmekben olyan mély, több évezredes kultúrán nyugvó és egész életen át tanúsított, életigenlő magatartásformákkal találkozhat, amelyeket nem talál meg Hollywood kínálatában, de talán hiába keresne az európai filmekben is. Gyanítom ezért, hogy a kínai filmek európai sikersorozatának magyarázatát legfőképpen az európai kultúra értékválságában kell keresnünk. S ebben a válságban az európaiak számára a kínai filmek orientációs pontot jelenthetnek. S egyáltalán nem biztos, hogy a legrosszabbat.

A torinói fesztivál rendezői nem feledkeztek meg – hadd maradjak a kifejezésnél – más orientációs pontról sem: reprezentatív retrospektív sorozatot rendeztek a cseh új hullám filmjeiből. Talán negyedszázad óta nem volt látható sehol ilyen teljes összeállítás Bočan, Forman, Chytilová, Helge, Herz, Jasný, Jireą, Juráček, Kachyna, Kadár, Mása, Menzel, Němec, Papouąek, Passer, Schorm, ©vankmajer, Schmidt, Vachek, Vlačil, Vihanová filmjeiből, kiegészítve a szlovák Barabáą, Grečner, Hanák, Havetta, Holly, Jakubisko, Matula, Solan, Krivánek, Uher munkáival, a főiskolás vizsgafilmektől a legnevesebb opuszokig. (Néhányan közülük – Němec, Chytilová, Jireą, Jakubisko – eljöttek Torinóba, hogy a vetítéseket záró fórumon személyes emlékeik felelevenítésével segítsék minél hitelesebben megidézni a film cseh és szlovák új hullám szellemét.) Az érdeklődők nyugodtan beköltözhettek a Cinema Massimo 3-as termébe, ahol reggeltől napestig peregtek (többszöri ismétléssel) a filmek. Újra megcsodálhatták a híres alapműveket, s felfedezhettek ismeretleneket. De vajon mindegyikük be tudott-e lépni a filmek alkotta csudavilágba? Godard már emlegetett agitkáinak egyikében nem átallotta Chytilovát a Paramounthoz hasonlítani. Vajon azoknak a fiataloknak a számára, akik akkor születtek Piemontban, mikor ezek a filmek készültek, mit mond Chytilová, mit jelent a Fekete Péter? Jelent-e egyáltalán valamit? Nem vagyok benne biztos, hogy örülnénk a kérdésekre adott válaszoknak. Éppen ezért tetszik a fontosnál is fontosabbnak az európai filmművészet hagyományainak védelme, folytonosságának ápolása – miként Torinóban is történt –, hiszen újbóli önmagára találásának ez elengedhetetlen feltétele. Mert bármennyire is örülünk a „Keleti szél” európai filmsikereinek – bizony, kedves Bellocchio –, Kína messze van.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/03 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=813