KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/december
GAÁL ISTVÁN
• Báron György: A képíró Gaál István
• Pörös Géza: Gazdag pillanatok Beszélgetés Gaál Istvánnal
FILMFESTÉSZET
• Lajta Gábor: Barokk mozi Jarman és Caravaggio
• Pataki Gábor: Dionüszosz farmeröltönyben Csernus és Caravaggio
ANTONIONI
• Bikácsy Gergely: Fennsík és folyóvölgy Antonioni szemhatára
BOSSZÚFILMEK
• Hungler Tímea: Fúria képében Bosszús csajok
• N. N.: Női bosszúfilmek
• Géczi Zoltán: A gyűlölet szépprózája Park Chan-wook: A bosszú ura; A bosszú asszonya
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Babel.com Velence
• Klacsán Csaba: A minőség rovására Pécs: Moveast
TELEVÍZÓ
• Hammer Ferenc: Online társadalom Digitális rendszerváltás
• Hirsch Tibor: Voltunk mi együtt is Magyar plazma
KRITIKA
• Kolozsi László: Dis városában Lányok
• Muhi Klára: Fut velünk egy rossz szekér Off Hollywood
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Persepolis
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A semmi peremén Boldog új élet
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Az ismeretlen
• Vajda Judit: XXY
• Vízer Balázs: Királyság
• Pápai Zsolt: Elizabeth: Az aranykor
• Klág Dávid: Az ügynökség
• Herpai Gergely: A falka
• Tüske Zsuzsanna: A bárányok harapnak
DVD
• Csillag Márton: Pixar-rövidfilmek
• Pápai Zsolt: Üres város
• Csillag Márton: A gyilkos; A csalás
• Tosoki Gyula: Kerek rockerek
GAÁL ISTVÁN
• Kósa Ferenc: A hallgatás csöndje Búcsú Gaál Istvántól

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Magyar plazma

Voltunk mi együtt is

Hirsch Tibor

Fél évszázados a Magyar Televízió.

 

A Magyar Televízió ötvenedik születésnapját ünnepli, a fontos évfordulóhoz képest meglehetős csendben. Nehéz volna nekik tanácsot adni, hogyan lehetne másképp, hiszen az ünnepi év elvi keretei látszólag magától értetődőek. Vannak régi műsorok, ezeket elő kell venni, akár azonmód, karcos patinával adásba szerkeszteni, mint például az emlékezetes színházi közvetítéseket, vagy Retro sorozatcímmel szortírozni, úgyis, mint késő Kádár-kori csemegéket. Akinek ennél valami elegánsabb kell, műsorfoglalatot is szerkeszthet köréje, mint amilyen volt az ötven részes Köztévésorozat. Igen, dicséretesebb az egyszerű műsor-leporolásánál, ha a múltból-jelenbe üzenő tanító-szórakoztató szerkezetre sem sajnálnak némi leleményt. Mindenesetre akármi is az ünneplés eszköze – táncdalfesztivál-idézettől fekete-fehérben rögzített Szabó Magda-darabig – ilyen koncepció mellett archívum kell hozzá. Ha a kép onnan megjött, a többi már csak szerkesztés és névadás kérdése. A műsort hasonlíthatják akár családi albumhoz is, (ezt megtették néhányszor), ha egyszer odabent úgy gondolják, volt egyszer egy család.

Tényleg lett volna? És egy igazi család hogyan ünnepel? Ezen a ponton a szokásos útra téved szegény öreg köztévénk – mármint az intézmény és nem a műsorcím – vagyis a szokásos olcsóság útjára. Merthogy fotóalbumot tényleg stílusos lapozgatni a születésnapi buli végén, de csak azután, hogy előtte az ünnepelt (talán bizony a néző?) átvette az ajándékokat, és degeszre ette magát friss finomságokkal. Tegnapelőtti retrótorta szóba sem jöhet. Ami a nosztalgiázást és a régi tartalmak kreatív csoportosítását illeti, arra pedig ott a Filmmúzeum, külön csatorna, mely jó nagyanyóhoz hasonlóan akkor is albumot mutogat, ha éppen nem szülinapi bulira érkezik a látogató, hanem csak akármikor odatéved.

Lehetne másképp is? Nem biztos. Részben kötekedés, hogy ez is a pénzről szól. Részben persze mégiscsak föl lehet tenni a kaján kérdést, milyen is lenne az ötvenedik évfordulót mondjuk ötven vadonatúj tévészínházi exkluzív bemutatóval ünnepelni? Csak úgy, a kerek számok kedvéért? Ezzel emlékezve a kezdetekre, hogy akkor sem volt másképp, amikor az ötvenes évek végén a színházi közvetítő-kocsik talán bizony ki sem álltak a Nagymező utcából. Egyáltalán, így működne az ünnepi, luxus-nosztalgia: a Tenkes kapitánya leporolása helyett Tenkes kapitánya-remake.

Ne ábrándozzunk. Ugyanakkor az is lehet, hogy az egész félre lett értve. És a félreértés miatt nem kapja meg az évforduló azt, ami jár neki. Hiszen mit is ünneplünk valójában? Egyáltalán nem csak egy bizonyos intézmény ötvenéves fennállását. Ugyan már! Itt és most a magyar nézőnek kellene ünnepelni, hogy fél évszázada képernyős mozgóképet lát – akárki is szolgáltatja. És ennek megfelelően több tucatnyi képernyőben-érdekelt kisebb nagyobb vállalkozásnak – kisvárosi csatornáktól a két nagymenő, földi sugárzású kereskedelmi adóig – illendő volna megünnepelnie ezt a nézőt, aki szűk két emberöltő óta formálódik, butul és okosodik, e képernyős világ szabályai szerint. Nehogy már számítson, hogy kábeles és műholdas csapatok nem voltak ott a kezdeteknél! Attól még nincs ok ezt a köztévé belügyévé tenni, és a köztévé sem jár jól ezzel az értelmezéssel. A Megasztár és Megatánc gyártóinak ugyanúgy illett volna egy olyan albumból építkezni, melyben ott vannak a Táncdalfesztivál ősképei, még ha ezt nem is tekintik „családi albumnak”, hanem csak amolyan reinkarnációs segédanyagnak, melyben mindenféle előző televíziós életek és újjászületések nyomait gyűjtik. Akárhogy is: mindenki másnak is volna ünnepelni, emlékezni- esetleg pironkodnivalója az ötven éves évforduló ürügyén: ha máson nem, hát azon, hogyan bonyolódott, terebélyesedett a televíziózás idáig? Ünnepi pillanatban feltenni a kérdést, hol is az ő helye, mint aprócska média-fogaskeréknek – a tematikus csatornától a Hír Televízióig – ebben a mindent újraértelmező éteri diadalmenetben? Például mit tett azért, hogy a boldog család-meleg, az, amire talán kissé kenetteljesen ma csakis a köztévé utal, megszűnjön? Mert tett valamit mindegyik. Ha mást nem, hát a fél évszázados puszta műsoridő-növekedéssel és alattomos választékbővítéssel széjjelszórta a régi hűséges és ártatlan nézőfalkát.

Hiszen aki ott sem volt, az is tudja: abból a régi televízióból, ha kiszólt a bemondó, ha kikacsintott a szilveszteri konferanszié, a néző neki és csakis neki megengedte, hogy belevonja a puha diktatúra langymeleg többes szám első személyű körébe. „Mi, itt, együtt...” Senki más nem mert ezzel a személyes névmással bizalmaskodni, rögtön 1956 után egy esztendővel, csakis az őstelevízió.

És tette ezt a viszonylagos siker reményében és a közundor provokálásnak veszélye nélkül – olyan sikerrel, ahogy más médium csak sokkal később tehette, amikor már szaladt a konszolidáció szekere, mélyen bent a gulyáskommunizmusban.

Igen, ha így vesszük, van családi album, legfeljebb a család széledt szét, és ezért illene ünnepi megemlékezésként a darabjaira szedett album egy-egy lapját egyetlen pillanatra, de egyszerre, több helyen is mutogatni. Mindenki mutathatná a magáét, amit otthagyott, amin túllépett: rajzfilmcsatorna Futrinka utca-töredéket, pornócsatorna az ős-Parabola másodpercekre megvillantott babydollos szépségeit. Nagy kereskedelmi televízió pedig, ahol milliókban mérik a másodperceket – csak azért is beékelne egy-egy emlékező monoszkópot, esetleg a régi köztévés óra lassan mozgó mutatóját, ahogy épp semmi sem történik, ahogy megy pocsékba az értékes reklámidő.

Vagyis külön-külön mindenki megtenné a magáét a közös emlékezés-játék kedvéért. Nem azt felidézendő, milyen is volt egy-egy műsor ötven esztendeje. Az bármikor végezhető archívum-bányászat. Hanem hogy milyen volt, amikor a tévékép kedvéért még együtt voltunk. Egyetlen közös akció: akármerre kattintanánk: mindenütt egy-egy „mi képernyőnk” szilánk. Egyetlen koccintás: együtt a család. Ennyi volna a másodpercnyi illúzió.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/12 51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9199