KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/március
KRÓNIKA
• N. N.: A 40. Magyar Filmszemle díjai
FEKETE AMERIKA
• Boros Gábor: Egy slukk New York Spike Lee rebellisei
• Géczi Zoltán: Lent, a Mississippi szívében Blues és film
• Schreiber András: A bőrszín prófétája Oscar Micheaux
• Orosdy Dániel: Virgil Tibbs Amerikája Forró éjszakában
TINIFILMEK
• Hirsch Tibor: A megszelídített dúvad Tinivámpírok
• Sepsi László: Dzsihád-generáció Kamaszhorror
• Varró Attila: A kéreg alatt Coraline és a titkos ajtó
• Alföldi Nóra: Az ártatlanság kórja High School Musical
SZKRIPT-HORROR
• Kolozsi László: Hollywoodi elsősegély Lidércnyomás forgatókönyvre
• Hamar Péter: „Az isten homloka” Móricz, a forgatókönyvíró
MOZITREND
• Deák Dániel: A mozi térben él tovább
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Zsenik a ponyván
• Harmat György: A sztár ezeregy arca
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A mások pokla
• Schubert Gusztáv: Totálkár Koccanás
• Barotányi Zoltán: Ez az a sótörés? Fonyó Gergely: Made in Hungaria
• Wostry Ferenc: Szép remények Gettómilliomos
MOZI
• Nevelős Zoltán: A felolvasó
• Kolozsi László: Kilencedik mennyország
• Pápai Zsolt: Akaratlanul
• Baski Sándor: A világ nagy, és a megváltás a sarkon ólálkodik
• Schreiber András: A Baader–Menhof csoport
• Tüske Zsuzsanna: Kétely
• Margitházi Beja: Marcela
• Varró Attila: Largo Winch
• Vajda Judit: Hét élet
• Forgács Nóra Kinga: Téli utazás
• Ádám Péter: Tintaszív
DVD
• Hungler Tímea: Nosferatu/A vámpír árnyéka
• Teszár Dávid: Meghallgatás
• Pápai Zsolt: Az igazság malmai
• Alföldi Nóra: A hiba nem az ön készülékében van

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tinifilmek

Tinivámpírok

A megszelídített dúvad

Hirsch Tibor

A változó társadalom átírja a nemi szerepeinket is, a mai tinédzser illedelmes vámpírmesékből tanulja a szerelmet. Az ezredforduló férfiképei: Alkonyat előtt, Alkonyat után.

 

„Az uralomvágy falánk vadállat. Nincs annyi meleg test a világon, hogy bestiális éhségét kielégítse. Ha egyszer megszületett, a bestia csak növekszik, falja maga körül az életet, újra és újra körülszimatol, mindig friss táplálékforrás után kutat. Ez a vadállat él a világ minden férfijében, és valamennyi a nő szolgálatkészségén élősködik.”

 

Semmi sem örök, a feminista férfikép sem. A szerepeket folyamatosan újraírja az élet. Az undorító és felnőtt férfiállat viszonylag friss hollywoodi divatjától rövid volt az út a tisztességtudó serdülő fiú-vámpírig.

Jogos a kétely persze, hogy egyik sem új találmány: a brutális hím különösen nem, és önmagában a vérszívó férfiú sem lenne újdonság. A nóvum maga a folyamat, a tömeg-kulturális átlényegülések újabb fordulata. Vagyis, hogy a férfit az ifjúság és vámpírság menti meg, mielőtt végképp randa skatulyába szorulna, mint természettől fogva földhöz ragadt, nagyon testi és nagyon falánk erőszaktevő.

Szóval a férfi beszorult volna ebbe a végzetes szerepkörbe, de jött az Alkonyat. Megvan a kiút. Stephanie Meyer sikerkönyvéből Catherine Hardwick csinált filmet. Nők dolgoztak egy olyan női utópián, ami a legkorszerűbb igények szerint fogyaszthatóvá teszi a férfit.

Utópia? Egyszerű történet elvált szülők leánygyermekéről, aki egy örökös őszi ködre ítélt óceánparti kisvárosban beleszeret iskolatársába, akiről idővel kiderül, hogy vámpír. Fontos, hogy a mese úgy indul, mint egy nagyon szimpla kamaszlélektani opus, egy európai mozi, mégpedig leginkább észak-európai. Aki még emlékszik Lucas Modisson 1988-as filmjére, a Kurva Amalra, annak meglesz a közeghangulat, mielőtt még az Alkonyra jegyet váltana: szürke ég, kisváros, fiúk-lányok, felnőtt rosszkedv, benzinkút, rendőrőrs, iskola. Nem véletlen, hogy Washington Államnak ezt a csücskét éppen skandináv bevándorolók népesítették be annak idején. Tehát az alap a kisrealista közeg, csak azután jönnek a horrornak műfajilag megágyazó apróságok: a sokat tudó, keveset beszélő indiánok, majd egy gyilkosság, ami lehet baleset is, de a helybéliek homloka mégis másképpen felhősödik, mint ilyenkor szokás, és főleg jön a titokzatos és tehetős doktorcsalád, sápadtan, gátlásosan, de jó ízléssel megáldva öltözködésben, lakberendezésben, konyhaművészetben. Ők volnának a reformista vámpírok kis csoportja a társadalmi senkiföldjén: érintkezésük a halandókkal több mint óvatos, bár iskolába járnak és gyakorolják – például orvosi – hivatásukat. A hasonszőrűekkel viszont szintén nem érintkeznek: miért barátkozna tisztességben élő (élve-haló) polgár a halált osztó, és ugyancsak halott gyilkosokkal?

És végül jön a szerelem. Nem igazi Rómeó és Júlia történet, hiszen a szurkoló lánypajtások nem tudják, hogy mi ez az egész, a vámpírság errefelé nem publikus, csak a kisváros tárgytalan szorongásaiban él, a normális világ tehát nem tilt semmit, és a liberális élőhalott-oldalon is hamar oldódik a bizalmatlanság. Van persze fenyegetés, ahogy illik, de a fekete vérivóval ugyanúgy és ugyanazért verekszik meg a fehér vámpírlovag, mint akármelyik régi gimis filmben a jófiú verekedett kötelezően a szíve hölgyét zaklató bicskás-bőrdzsekis krakéler vetélytárssal. Azokban a régi mesékben, mindenféle bántások és megaláztatások szoktak „vért kívánni”, itt szó szerint a verekedők kívánják a vért, csak éppen az egyiknél ez a kívánság nagyon is belefér, a szerelmes másiknál meg nem fér bele.

Láttunk már hasonlót. Kisváros és elvált szülők: teli velük a padlás, tini-horror: legalább ötvenéves műfaj, azóta bújik elő időről-időre a legendás olcsófilm-producer és -rendező Roger Corman köpenyegéből. Hogy új utópia volna? Nem túlzás ez? Nem, ha ebből a köpenyegből is filmek bújnak majd elő. A siker láttán okkal gondolhatjuk. És ne feledjük, az Alkony – női utópia! Mentőöv a férfiaknak: „mentsék az arcukat” – amennyiben még nem késő. És persze válasz, hiszen kezdetben csak férfi utópiák voltak.

 „Van hím utópia, mely a hím pornográfia premisszáiból következik, mégpedig a következő: minthogy férfiasság a női test ellen elkövetett erőszakon alapul, és általa nyer újra és újra megerősítést, így a férfiak úgy képzelhetik, egyszer majd nem kell egymáson levezetni agresszív hajlamukat, hiszen a nők magukba fogadnak minden agressziót.”

 

 

Állatmesék, szüzeknek is

 

A fentebb olvasható két idézet a 2005-ben elhunyt radikális feminista ideológustól, szépírótól és prófétától, Andrea Dworkintól származik, akit legszigorúbb bírálói hajlamosak besorolni az egyszerű gyűlöletpropagandisták közé, mint megannyi radikálist, nem tekintve enyhítő körülménynek, hogy ő csupán a nemek közt hirdetett Szent Háborút. Mások nem haragszanak rá ennyire: hiszen ha beteg volt is, de okos és lánglelkű, és a maga hitével mégiscsak segített a kötelező női éberséget magasabb fokozatra állítani a nemi-megaláztatás ügyében, legalábbis ahhoz képest, ahol azt a hetvenes évek közepén találta.

Szóval Dworkinnal nagyon kevesen értettek egyet, de nagyon sokan találták érdemesnek éppen őt megcáfolni, vagy éppen az ő eszméit enyhíteni és pontosítani. És persze Hollywoodot sem úgy ihlette meg, hogy trendi forgatókönyvírói hozzá igazodtak volna közvetlenül. Csak hát ha már benne van a levegőben a férfiállat ideája – már a puszta szónak is provokatív és csábító szexuális kisugárzása van –, mégiscsak ki lehetett hozni belőle valamit. És bizony, azóta is kihoznak belőle ezt-azt. Amikor Bruce Willis McClane rendőr szerepében a megmentett feleség, Holly elé botorkál a Még drágább az életed! utolsó képsorában, természetesen senki sem mondaná őt fenevadnak, hanem egyszerűen hősnek. Apróságnak tűnik, hogy húsz évvel korábban egy ilyen hősnek csupán a nyakkendője csúszott volna el, Willis viszont mocskos, öltözete hiányos, cafatokban lóg. Tekintete zavaros, szeme vérben forog, szavakat nem találó némasága pedig mégiscsak egy hűséges állaté, aki éppen megmentett egy elképesztően rendezett külsejű, valóságos porcelánbaba-feleséget, és hozzá képeskönyv-gyerekeket, akik ebben a minőségben mégiscsak az agresszió fölött álló illatos és civilizált emberi szentséget (ha már egyszer valakit Holly-nak hívnak!) képviselik. McClane rendőr tehát éppen Dworkin köpönyegéből bújt elő, de rögtön tagadja is a tételt: egyrészt a férfiben tényleg ott a bestia, tényleg lételeme az erőszak, de lám, milyen szépen hasznosítható ez a bűnös hajlam az egész világ – férfiak és nők, de különösen nők – hasznára és örömére. És persze az is fontos, hogy a férfi-bestia először egy kicsit tombol, berzenkedik. Az első Die Hard is azzal indul, hogy McClane rendőr macsós uralomvággyal korlátozná feleségét, már-már tombolna állatiasan, és e konfliktus végig nyitva is marad. De mire jön az igazi terrortámadás, már bánja tettét, már nemes, fájdalomtűrő, domesztikált fenevadként, mocskosan, állatiasan, mezítláb az üvegcserepeken engedi tombolni magában a tesztoszteront. Vagyis a jó férfibestia (itt szó szerint: a hűséges kopó!) maga fegyelmezi magát, és éppen fordítva, mint Dworkin mondja, nem hagyja, hogy a nőnek kelljen „magába fogadni az agressziót”, hanem időben korrigál, és más, igazán veszélyes férfiállatok ellen fordítja azt.

A Drágán add az életed óta húsz év telt el, és azóta sincs szó róla, hogy az amerikai film dworkini menthetetlenségében ábrázolná a férfi-bestiát, hiszen az nem csak az e tekintetben jórészt meggyőzhetetlen férfiközönség elvesztését jelentené, hanem alapvető műfajok halálát is, a melodrámától a szerelmi vígjátékokig, míg végül csakis az ilyen-olyan erőszaktétel thrillerei és horrorjai forognának a multiplexekben. Viszont az önfegyelmet gyakorló férfiállat azóta annál nagyobb karriert futott be.

Vagyis a Drágán add az életed mintája segített először a gordiuszi csomó kettévágásában. Könnyű kitalálni miért: éppen ilyen pasas az, akire harcos feministák is rábólinthatnak, hiszen az erőszaktevő hím-szubsztancia elméletét nem cáfolja, de közben az engedékenyebb hölgyek gusztussal csettinthetnek ugyanerre a figurára. A férfi mozinéző pedig büszkén és bocsánatkérően tárja szét karját: „ez van, lányok…” Mintha a Szex és New York Mr. Bigje együtt pislogna büszkén és bűntudatosan a nagy megbocsátás pillanatában a Mamma Mia valahány botló-korrigáló hímjével. Vagyis mindenki megkapja, amit kíván: a pozitív férfiszörny dworkini erőszaktevőnek születik, hamisítatlan Caliban, aki leteperni vágyik az angyali tisztaságú Mirandát, de – és ez a tegnapi trendi megoldás – nem kell hozzá Prospero, hogy megfenyítse: ha tényleg jó fej, maga teszi helyre időben sajátmagát. És ha közben örökkévaló állatiasságát kiéli a rosszakon, annál jobb, akkor ugyebár akciófilmet látunk. Ha csak simán és (talán nem szó szerint) behúzott farokkal visszaoldalog a megbocsátásért – akkor pedig vígjátékot.

 

 

Szűzmesék, akárkinek

 

Viszonylag régóta megy ez így, és már-már úgy látszott, minden olyan forgatókönyv, melyben az óidők hímsoviniszta tévelygései szerint a nő képviselné a Testet, és férfi a Szellemet – az ezredforduló nővédelmi tömegkulturális normái szerint rövid úton papírkosárban végzi. Vagy még odáig sem jut el: Karinthy Frigyesnek talán bizony előbb esne ki a toll remegő kezéből, mielőtt ma belefogna Capillária című, klasszikus nemek-harca utópiájának megírásába.

Csak hát, úgy látszik, vannak változások.

A probléma első, már kifejezetten tinikre hangszerelt diszkussziója úgy hangzik, hogy mi van, ha egyik nem képviselője sem akarja magát „Hollynak” neveztetni, viszont mindkét nem szorgalmasan kergeti saját magában a fenevadat. Az amerikai tizenévesek alig néhány esztendeje kezdődött szüzességkultusza például már elérte Hollywoodot. A „Silver Ring Thing” még akkor is, ha egy bizonytalan hitelességű önmegtartóztató, Britney Spears, a tini-sztár adta is hozzá a kezdő ötletet, nyilván kedves egy dworkini militáns feminista szívének, amennyiben feltételezi tetszőleges számú férfiállat éheztetését. Ugyanakkor, ismert okokból, az egyszerű újkonzervatív szemüvegen keresztül is tiszteletre méltó, ha egy lány a nászéjszakáig tartogatja szerelme kincsét. A mozgalom pikantériája, hogy az ezüst gyűrűt fiúk is viselik szüzességükkel büszkélkedve, márpedig ha az egész ilyen szép szimmetrikus, akkor érthető, ha egy mai tinédzser határozottan hátat fordít bűnös huszonéves bátyjainak, nővéreinek (és akkor még bűnösebb szüleiről ne is beszéljünk), hogy aztán kedvesével együtt, vagyis akár hetero-, akár homo-párosan, mindenesetre kéz a kézben meneteljen a szublimált létezés felé. Jó, a lányok kicsit határozottabban menetelnek. Mert hát korszerű szűz az anorexián át is lépdelhet az angyallá-válásig, akár szó szerint is, miközben elhajtja saját maga és fiúja bestiáit. És persze a lányok számára nemcsak beteg receptek léteznek, vannak szimplán régi-giccsesek is. Érdemes például felidézni a High School Musical egyes epizódjainak fanyalgó, de egyben reménykedő kritikáit: hogy tudniillik e zenés produkciót az ő 15-18 év közötti szereplőivel ugye 12 éveseknek szánták? Mert az ugye lehetetlen, írja a felnőtt ítész, aki még emlékszik ifjúságára, hogy már aktív korú tinédzsernek komolyan tessék az olyan középiskolás romantika, melyben a Dugás nem dramaturgiai tét. Előzményként és egyben ellenpéldaként leginkább a Pomádét emlegetik, de filmek hosszú sora lebeg szemük előtt, mindenféle szexuálforradalmár mozi-agitka, az Amerikai Graffititől az Amerikai pitéig. Hitetlenkednek, pedig a nézettségi statisztikák beleverik orrukat a jól eladható ezüstgyűrűs trendbe, vagyis hogy sokmilliós nézőszámhoz ma már a nyelves-puszis finálé is elég. Legföljebb ehhez jön még az új követelmény, hogy akkor most már a lány is kergesse magában, ami testi, és ne csak a fiúban, ami veleszületett-erőszakos. Erre egy friss példa a Mély harapás címen futó tinivígjáték, mely nővédelmi szempontból pofonegyszerűen indul: a leányzó vaginája még óvodáskorban fogsort növeszt. Innentől kezdve jöhetne dworkini pamfletfilm, ám az író-rendező Mitchell Lichtenstein mégsem csak a férfibestia elleni diadalmas büntetőexpedícióból kanyarít történetet, hanem nagy hangsúllyal belegyúrja a mesébe a harapós nemi szervvel megvert szűzlány intim keserveit is, melyek abból következnek, hogy maga is vágyakozó testnek volna hordozója. A fiúnéző sóhajt: így valamivel mégis méltányosabb.

 

 

Mese a szűz véréről

 

Mostanra összetorlódott tehát minden, de közben a közönségnek egyik kombináció sem az igazi. Mozivásznon az agresszió a férfilényeg, egyszerre fogadja kívánság és elutasítás. Itt az önfegyelem új parancsa a férfioldalon, a testetlen angyallá-koplalás parancsa a női oldalon, és persze mindennek az ellenkezője, amire ugyancsak van igény, de a feminista belsőcenzor miatt mindenképpen álcázni illik a régi változatot, hogy tudniillik a nő legyen mégiscsak Test, termékeny földistennő, és a férfi nemes és hideg Szellem, nem csak csatakos fenevad. Plusz a szüzesség.

A megoldás: az Alkonyat. Ismételjük: három nő csiszolta a receptet, mely a regényváltozatban és persze az első kötetben még valószínűleg nem csak azért annyira sikeres, amiért a film. Ott még talán van, akit a köznapiság és csoda aprólékosan kidolgozott találkozásai szórakoztatnak, akár a nagytestvér Harry Potter receptje szerint, és az hogy milyen könnyű átcsusszanni e világok közti titkos zsilipeken, hogy karnyújtásnyira a gyötrő unalomtól ott a végső megváltás. Lám kiderül, ahogy egy elmozdított tégla egy londoni kocsma hátsóudvarában megváltoztatta Harry Potter életét, éppen úgy megtenné egy szerelmes fiú csókja/harapása, ott, ahol amúgy még sült-realista napsütésre sincs remény, ahol különben az örökkévalóságig áztatná a kisvárosi gimnázium parkolóját a csendes őszi eső. Ha azt a harapást a fiú megadná, ha a lány kikövetelné, általa máris kézbe kaphatná hősnőnk a világok közti örökös paszportot, akár H. P. a varázspálcáját, együtt a nagykorúsággal. Megjegyzendő: többféle, újmódi sikertörténetben népszerűsített zsilipelési technikával versenyez éppen a mai időkben ez a bizonyos csók és harapás, de hát hol van hozzá képest, mondjuk Narnia krónikáinak havas Másvilágba vezető varázs-ruhásszekrénye? Sehol, legalábbis ha a megoldást a szerző nem elvágyódó gyerekeknek, hanem szereleméhes tizenéveseknek szánja.

És mégsem ez a Twilight-könyv igazi különlegessége: nem a világok trükkös elkülönülése és összekeveredése, nem is a romantikus zsilipelés ideája. Az igazi érdekesség: maga a két út, melyek között a Kiválasztott választhat. Ott volna neki egyszer a szüzesség, a „Silver Ring Thing”, ami nyilván unalmas és kisvárosi, hiába új hozzá az ideológiai foglalat. És persze ott van a szüzesség elvesztésének projektje, felszabadult mamák és nővérek után szabadon, ami ugyancsak lejárt lemez, és közhelyesen belepasszolna a Washington állam-béli örökös őszidőbe, ahol elvált apák, újrakezdő anyák, problémás bakfisok, és szexéhes tinicsábítók járják fáradt körtáncukat. Rowling után szabadon: mugli-megoldás ez is, mugli-megoldás az is. Csakhogy itt jön a rowlingi zsilipelés és Meyer-féle változat közti igazi különbség! Egy harapás, és szakadnak a földi kötelékek, de a földi ártatlanság közben megtartható! Feministák és ezüstgyűrűsök együtt örülhetnek. Ez itt az igazán trendi találmány: van ezek szerint egy olyanféle szüzesség, melynek elvesztése nem tesz végérvényesen teste és vágyai után futó hímmé, avagy nősténnyé, hanem ellenkezőleg, az tesz végre igazán szellemé, hogy azután az örökkévalóságig lehessen a Testről (Vérről?) álmodozni… Önsanyargató anorexiás tinik, a férfiállattól viszolygó bakfisok, íme, megkapták végre a maguk meséjét. De az egészségesek is. Sőt, a régi – alapvetően testi – női szerepekkel kacérkodók is. Edward a vámpír, Robert Pattinson alakításában tinibálvány, erkölcsös és gyönyörű szellem. Aki testekre vágyik. Ez így a finoman és intelligensen nőgyűlölő Karinthynak is megfelelne, és mind a kora-huszadik századi kollégáknak. Egy szellem lehet vérszomjas, ettől még, ugyebár, nem állat. A kegyes író- és rendezőhölgyeknek megesett a szívük a férfiakon, levették róluk a dworkini bélyeget. A született agresszorság bűnét persze meghagyták, de ez vámpírként eleve mást jelent. Vérről van szó, mint a vágy tárgyáról, és nem holmi numerákról: ez így megbocsátható. Másképpen: nem fürdőruhás lányok közt öltönyben sétálva szexista poénokat osztogató második generációs (Roger Moore) James Bondot látunk, hanem nyakig begombolkozott gimnazistákat, ahol a lány pirospozsgás, a fiú sápadt (ennyiben volna csak az előbbi test, az utóbbi szellem). Ilyen finom rangkülönbségnél pedig még a legérzékenyebb feminista megaláztatás-indikátor sem jelez. Vagyis ezzel a szellem-trükkel Dworkin szellemét sikerült érdemi cáfolat nélkül kijátszani.

És ha a tini-lányok ettől még mindig nem fogadnák szívükbe a vámpírként rehabilitált férfit, következhet az önfegyelem-mutatvány. A vámpírgyerek, akinél, mint megtudjuk, mindez családi parancsként hagyományozott erény, akár a halandóknál a vegetáriánus életmód, nem szív embervért, bár szeretne, és pláne nem szívja a szerelme vérét, bár azt még inkább szeretné. Éppen húsz év telt el az állatiasságában is fegyelmezett hím emlegetett sikerfilmje és e jövőbe mutató női utópia megoldása között. Most látszik igazán, hogy az a régi miért nem lehetett tökéletes. Ha a vértől csatakos Bruce Willis végső felajánlásként szexuális diétát fogadna a Nőnek a füstölgő romok tövében – mert mondjuk, megértette és megutálta volna a maga bestiális lényegét –, ez finoman szólva hülye egy befejezés volna. Majdnem olyan idétlen, mint egy szerelmi fináléban ezüst gyűrűt villantó megátalkodott szívtipró. Egy ilyentől aztán rögtön lehervadna a mosoly a nézőtéren ugyanazon hölgyek ajakáról, akik pedig a vámpíri aszkézis megannyi szép jelét elhomályosult szemmel követik ebben a történetben.

Tudjuk, semmi sem új a nap alatt. Nem csak azért, mert volt már egyszer egy Interjú a vámpírral – a mértékletes vérszívóval. Annyi minden más is megvolt már: a földi, tehát testileg csábító lányok után koslató olimposziaktól kezdve, a maga és szerelme közé kardot fektető Trisztánig és más szerencsétlen önmegtartóztatókig. Szóval volt sok minden, de nem így együtt! És főleg nem úgy hangszerelve, hogy a mese tinédzsereknek mutasson irányt, férfiundor és szexéhség, feminista éberség és egyszerű emós-gothic életérzés komplikált útvesztőiben. Merthogy ez a női utópia igenis irányt mutat, ahogy egy utópiától illik is. Kinek milyet. Jó hír például a még szerepkereső fiúknak: a véres szellemlény, ha parancsol hajlamainak, a jövőben több női szívet hódíthat, mint az egyszerű macsó, Dworkin „falánk vadállata”, aki persze, mint tudjuk, szintén kap jutalmat, ha végül megtanul késsel-villával enni a szerelmi életben. Jó hír érett nőknek: ez is megmarad, ha ők még most is erre vevők. És leginkább jó hír a korszerű tini-lánynak, aki, lám csak, szeretne megint fölnézni a fiúra. Úgyis mint Testlény a Szellemlényre. Persze emancipáltan, vagyis csak kicsit, csak addig-ameddig, hogy azután együtt legyenek szellemek, amikor majd a srác mégsem bírja cérnával, és végre harap. Mert előbb-utóbb harapni fog. Ez bizony nem visszatérés a férfiuralom tegnapjába, hanem mindjárt a tegnapelőttjébe. Utoljára a szentimentalizmus rizsporos parókái alatt vágyakoztak erre és így.

Viszont jelentős különbség a kastélykerti lugasok epekedőihez képest: „Egymáséi leszünk a halálban…” – ez még az Ifjú Werther idején sem hangzott happy endnek, mostantól viszont igen. Az Alkonyat befejezése nyitott, lehet félni a vámpírléttől, és lehet érte sóvárogni. Jelenleg úgy állunk, hogy kiszívott nyakú bakfis-vámpírok sétálnak a Times Square-en, bár egyelőre még nem viselnek „Dead and pride!” (Halott és boldog!) trikót. Még nem döntöttek.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/03 20-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9690