KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/március
KRÓNIKA
• N. N.: A 40. Magyar Filmszemle díjai
FEKETE AMERIKA
• Boros Gábor: Egy slukk New York Spike Lee rebellisei
• Géczi Zoltán: Lent, a Mississippi szívében Blues és film
• Schreiber András: A bőrszín prófétája Oscar Micheaux
• Orosdy Dániel: Virgil Tibbs Amerikája Forró éjszakában
TINIFILMEK
• Hirsch Tibor: A megszelídített dúvad Tinivámpírok
• Sepsi László: Dzsihád-generáció Kamaszhorror
• Varró Attila: A kéreg alatt Coraline és a titkos ajtó
• Alföldi Nóra: Az ártatlanság kórja High School Musical
SZKRIPT-HORROR
• Kolozsi László: Hollywoodi elsősegély Lidércnyomás forgatókönyvre
• Hamar Péter: „Az isten homloka” Móricz, a forgatókönyvíró
MOZITREND
• Deák Dániel: A mozi térben él tovább
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Zsenik a ponyván
• Harmat György: A sztár ezeregy arca
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A mások pokla
• Schubert Gusztáv: Totálkár Koccanás
• Barotányi Zoltán: Ez az a sótörés? Fonyó Gergely: Made in Hungaria
• Wostry Ferenc: Szép remények Gettómilliomos
MOZI
• Nevelős Zoltán: A felolvasó
• Kolozsi László: Kilencedik mennyország
• Pápai Zsolt: Akaratlanul
• Baski Sándor: A világ nagy, és a megváltás a sarkon ólálkodik
• Schreiber András: A Baader–Menhof csoport
• Tüske Zsuzsanna: Kétely
• Margitházi Beja: Marcela
• Varró Attila: Largo Winch
• Vajda Judit: Hét élet
• Forgács Nóra Kinga: Téli utazás
• Ádám Péter: Tintaszív
DVD
• Hungler Tímea: Nosferatu/A vámpír árnyéka
• Teszár Dávid: Meghallgatás
• Pápai Zsolt: Az igazság malmai
• Alföldi Nóra: A hiba nem az ön készülékében van

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Gettómilliomos

Szép remények

Wostry Ferenc

Danny Boyle melodráma-remekművében a kisember győz, és mindent visz.

 

Bollywood, mint általában a betokosodott nyomorral nap mint nap megküzdeni kénytelen társadalmak filmgyárai, szereti kihasználni a szegényeit. Van bennük téma. Persze a kizsákmányolás során a mozi álmokat ajándékoz a szerencsétleneknek, vagy legalább is megpróbálja elfeledtetni velük mindennapjaik borzalmát. Danny Boyle melodráma-remekműve, a Slumdog Millionaire a rendezőmester keze által a bollywoodi habos meséknél multiplex-kompatibilisebben adagolja a dickensi megváltás-történeteknek ezt a legújabb változatát.

Ahol a legnagyobb a mocsok, ott a legelnyűhetetlenebb a kitartás is, az ember már csak ilyen. Jamal a legmélyebb mumbai szegénységben nőtt fel, most mégis a Legyen Ön is milliomos! főnyereményére pályázik. Villámgyorsan halad előre, az összes válasza helyes – magabiztossága felkelti a műsorvezető Prem Kumar gyanúját (az indiai filmsztár, Anil Kapoor játssza, kár, hogy nem jelölték a legjobb mellékszereplő Oscarjára, ilyen bajuszpörgető villain-t utoljára a harmincas években látott a mozi.) Az első adásnap végén rendőrkézre adja a fiút: kínozzák csak meg, szedjék ki belőle, hogyan jutott a helyes válaszokhoz.

A vallatás során Jamal ártatlannak mondja magát, a rendőrök elé tárja fordulatos élete megpróbáltatásait, a rengeteg szörnyűséget és a sok gyönyörűséget, és lassan kihallgatói is hinni kezdenek abban, hogy a fiú az igazat mondja…

Boyle a világ egyik legtehetségesebb jelenlegi rendezője, és a történetből olyan optimizmussal, életkedvvel és kikacsintásokkal teli, mégis oldschool nagyfilmet csinál, hogy az ember vadalmaként vigyorogva jön ki a moziból. Ha képes vagy megbocsátani a Gettómilliomos melodráma voltát, méghozzá gátlástalan melodráma voltát – és tapasztalataim szerint a nézőkbe és ítészekbe mára mélyen beépült cinizmus áll csak ennek útjába –, nos akkor az utóbbi évek legzsigeribb filmélményéhez lehet szerencséd.

Balls to the wall: minden extrém. Az erőszak, a gyász, az öröm, a remény, a barátság, a szerelem. Évtizedeken átívelő, halhatatlan, kikezdhetetlen. A kisember győz, és mindent visz. Mint az életben soha. De kit érdekel itt a valóság? Ez Bollywood, amelyet ezúttal egy ánglius filmzseni igyekszik betörni, vagy legalábbis, amennyire lehet, a maga modern ízlésére formálni. Csak a legvégén van tradicionális össztánc, de akkor robban.

A film tempója elképesztő. Két óra soha nem tűnt ennyire rövidnek. Boyle és operatőre, a fantasztikus Anthony Dod Mantle az egyetlen csapat a mainstreamben, akik képesek olyan egységes, a videoklip-kulturából eredeztethető, de azt réges-rég maga mögött hagyó képzuhatagra, amely valóban modernnek nevezhető. A történet gerince a vetélkedő, és Boyle, valamint Simon Beaufoy, a forgatókönyvíró alig leplezett utálattal vannak iránta. A hős viszont másképp éli meg a játékot, azért lehet belőle gettómilliomos, mert minden kvízkérdésre élete egy-egy epizódjából ismeri a választ. A kihallgatáson, illetve a vetélkedőműsorban elhangzó kérdések adnak keretet Jamal visszaemlékezéseinek, egy élet fájdalommal és örömmel megszerzett tudása összegzésének, egy olyan fiatal férfi számvetésének, akinek nincs is mása, csak ez a vérrel-verejtékkel összekuporgatott emlékkupac.

A színészek számunkra ugyan még ismeretlenek, de mind nagyon jók. A főszerepet Dev Patel játssza, aki a brit Skins című tévésorozatból lehet ismerős. Természetesen, szimpatikusan adja a jólelkű, az élet által realistára edzett Jamalt. Partnernője a gyönyörű modell, Freida Pinto, aki ebben a filmben debütál. Anil Kapoort fentebb már emlegettem, 2008-ban az ő alakítása volt a kedvencem. Egy brutális gengszterszerepben feltűnik az író-rendező Mahesh Manjrekar is, és ijesztő-meggyőzően alakít.

A Gettómilliomos talán túlságosan is tradicionális, túlzottan „vissza a gyökerekhez” típusú film egyeseknek. Egy olyan filmes univerzumban, amelyet a posztmodern szarkazmus mozgat, egy ennyire leplezetlenül régi vágású, bár formailag szupermodern munka, zavarba ejtően ciki lehet olyanok számára, akik túl komolyan veszik a mesét. Pedig ennél nagyobb hibát elkövetni nem is lehet. Danny Boyle filmje giccs, de annak egész egyszerűen zseniális.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/03 53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9701