KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/november
ANGER APOKALIPSZISE
• Kecskés Péter: Haragos Apokalipszis Kenneth Anger
PÓKERMOZI
• Schreiber András: A nagy beetetés Tévépóker
AMERIKAI ÁLMOK
• Jankovics Márton: Kertvárosi titkok Született feleségek
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Pintér Judit: Tullio Kezich (1928–2009)
• Schreiber András: Bujtor István (1942-2009)
AMERIKAI ÁLMOK
• Vörös Adél: Álommunkák A kertvárosi Amerika
• Barotányi Zoltán: Henyék, lúzerek, Szuburbia Amerika hátsóudvara
PÓKERMOZI
• Deák Dániel: Flush back Pókerfilmek
AZ ISMERETLEN BERGMAN
• Pápai Zsolt: Nők, lelki tájban Robert Altman Bergman-trilógiája
• Gelencsér Gábor: Ördög és pokol Korai Bergmanok
• Tüske Zsuzsanna: Stockholmi randevú Ingmar Bergman: Ez itt nem történhet meg
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 3. rész
FRANCIA ÚJHULLÁM
• Dargay Marcell: Lőj a zongoristákra! Az újhullám zenéje
• Jancsó Miklós: Ó, a Nouvelle Vague!
MAGYAR MŰHELY
• Palotai János: Szerencsés ember a felvevőgéppel Beszélgetés Pados Gyulával
FESZTIVÁL
• Wostry Ferenc: Holdonjárók Cinefest 2009
KRITIKA
• Báron György: Történelem félárnyékban Mészáros Márta: Utolsó jelentés Annáról
• Reményi József Tamás: Érintő Mátyássy Áron: Utolsó idők
KÖNYV
• Baski Sándor: Pánik helyett Stachó László – Molnár Bálint: A médiaerőszak
MOZI
• Nevelős Zoltán: The Brothers Bloom – Szélhámos fivérek
• Schreiber András: Egy kurtizán szerelmei
• Parádi Orsolya: Páros mellékhatás
• Forgács Nóra Kinga: Welcome
• Sepsi László: Gamer – Játék a végsőkig
• Vajda Judit: Rémségek cirkusza
• Tüske Zsuzsanna: Julie & Julia – Két nő egy recept
• Varró Attila: Vakító fehérség
• Kovács Marcell: Sorority Row
• Baski Sándor: Ördög bújt beléd
E-MOZI
• Alföldi Nóra: A grófnő
MOZI
• Szabó Noémi: A Holdhercegnő
DVD
• Géczi Zoltán: Chang Cheh mesterhármasa
• Pápai Zsolt: Kis-nagy világ
• Gelencsér Gábor: Próba után
• Varga Zoltán: Leszbikus vámpírok gyilkosai

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Amerikai álmok

Született feleségek

Kertvárosi titkok

Jankovics Márton

A legnépszerűbb kertvárosi tévésorozat mottója: Mindenki titkol valamit. A Lila akác-köz lakosainak története vígjáték, dráma és thriller háromszögében mozog.

 

Az amerikai kertvárosok színes kulisszái mögött rejtező sötét titkokat már sokan sokféleképpen filmre vitték. Nem véletlenül: a társadalomkritikai üzenetet megcélzó műveknek mindig is kedvelt eszköze volt az efféle kontrasztok kihangsúlyozása. Márpedig a válogatott bűnök és alantas hajlamok sokkal élesebben rajzolják ki egy társadalom belső ellentmondásait a kertváros idilli háttere előtt, mint a bűnök természetes közegeként felfogott nagyvárosban. Ezek a filmek sokszor úgy ábrázolják a kertvárost, mint a tradicionális amerikai értékrend megvalósult utópiáját, mely egy végletesen prűd ideológia mentén próbálja szabályok közé szorítani az ott élők társas érintkezéseit. De amint azt Huxleytól és Orwelltől is tudjuk: a totális társadalmi rend hamar totális pokollá fajul, hiszen az emberi lélek egy ponton túl nem jól viseli az uniformizálást. És bármennyire is figyel ránk a Nagy Testvér, a kertvárosi szomszéd mégis többet lát, a közvélemény pedig könyörtelenebb akármilyen gondolatrendőrségnél. Az alulról érkező elnyomás, a kisközösség által kikényszerített konformizmus rémképe fenyeget az effajta filmekben, az állami szinten gyakorolt diktatúra helyett. Márpedig az ebből levonható tanulság bizonyos tekintetben komorabb, mint a baljós disztópiáké: eszerint nem kell ahhoz semmiféle diktatúra, hogy az emberek a megkövesedett tradíciók börtönébe zárják magukat, organikusan megszervezik ők a saját magukat rettegésben tartó titkosrendőrségüket.

A kertvárosi élet árnyékos oldalának e toposzát már számos műfaj keretein belül próbálták univerzális társadalomkritikává duzzasztani. Hogy csak a sikerültebb kísérleteket említsem: az 1975-ös Stepfordi feleségek egy sci-fivel kombinált feminista paranoia-thriller sémáiba csomagolva rántotta le a leplet a hímsoviniszta vidéki Amerika sötét titkáról. Lynch, a maga szürrealista ihletettségű filmnyelvén mesélt a már-már nyomasztóan idilli felszín mögött megbúvó démoni erőkről (Kék bársony, Twin Peaks). És Cronenberg pár évvel ezelőtti gengszter-drámája is a kertvárosi családmodell meglehetősen sötét eredetmítoszát igyekezett feltárni (Erőszakos múlt). De a legmarkánsabb trendet mégsem ezek az olykor fantasztikumba átcsúszó alkotások jelentik, hanem azok a lélektani drámák, melyek inkább magánéleti konfliktusokon keresztül próbálják érzékeltetni a kertváros titkoktól terhes, fojtogató légkörét. (Jégvihar, Amerikai szépség,Távol a mennyországtól, Apró titkok,A szabadság útjai).

 

 

A díszletek mögött

 

A lassan hatodik évadját taposó Született feleségek két marokkal merített a most felidézett neves elődöktől, csak nem szabta olyan szűkre saját mozgásterét, mint azok. A sorozat épp annak köszönheti kirobbanó sikerét, hogy képes volt műfaji palettáját minden eddiginél jobban kiszélesíteni. Lila akác-köz lakosainak története ugyanis vígjáték, dráma és thriller háromszögében mozog, ami meglehetősen nagy játékteret biztosít az alkotóknak. Persze mindig kockázatos, ha valaki a bevett receptekhez való ragaszkodás helyett improvizálni kezd a szakácskönyvből, hiszen nem mindenki szereti, ha egy tányérban szolgálják fel neki a levest a desszerttel. De a Született feleségek világa nem lett zavaróan eklektikus, az íróknak sikerült összegyúrniuk az említett műfajokat anélkül, hogy átcsúsztak volna a groteszkbe. Így a csetlő-botló Susan karakterére épülő burleszk-szerű gegek jól megférnek a finomabb verbális humorral, akárcsak a komoly, drámai pillanatok a feszültségteli suspense-jelenetekkel. Márpedig minden egyes sikeresen integrált zsáner újabb nézőréteget ültet le a készülékek elé. A Szex és New Yorkra hajazó pasizós sztorik vonulatát elsősorban a nők élvezik, míg a vicces-romantikus felszín alatt hömpölygő sötét rejtélyeket inkább a férfiaknak találták ki. De ugyanígy utánanyúl a sorozat a különböző korosztályoknak is: a kamaszkor problémáit például egyaránt bemutatja a tinédzser és a szülő szemszögéből (értsd: mindkettőt fölkínálja azonosulási pontként a néző számára, ezzel könnyebben átélhetővé téve a konfliktust). Érdekes információ, hogy Marc Cherry – a sorozat írója és producere egy személyben – annyira felbátorodott a műfajokat keverő produkció sikerén, hogy több interjúban is felvetette egy esetleges musical-epizód lehetőségét. Persze ez a húzás végleg szétfeszítené még az eddigi tágas műfaji kereteket is.

A Született feleségek tehát sokat kölcsönvett a kertváros toposzára ráépült zsánerekből. Ennek köszönhető, hogy a látszatértékek és a bűnös valóság közt fennálló kontrasztot több szinten is képes megjeleníteni: egyfelől a drámai, másfelől a kaland-elemeken keresztül. Hiszen a történetben sorjázó magánéleti konfliktusokból és a rejtélyes bűncselekményekből egyaránt élesen rajzolódik ki a kertváros kettős arca. Míg az egyik szálon azt figyelhetjük, hogy a betegesen prűd minta-háziasszony miként dolgozza fel fia homoszexualitását, vagy hogyan próbálja eltitkolni saját alkoholizmusát, addig a másik szálon azon izgulhatunk, hogy ki, kit, mikor, miért és hol tett el láb alól, és hogy mindez mikor fog végre kiderülni. Mindkét cselekményszál-típusban az a nézői felismerés hordozza a feszültséget, hogy a külső sosem egyezik a belsővel. Hiszen a bájos kis kerítések, a tip-top házikók falai, no és persze az elbűvölő női mosolyok mögött egytől-egyig sötét titkok rejtőznek. Ezt, a cselekményben végletekig kihasznált dramaturgiai elvet foglalta össze szellemes tömörséggel az első évad plakátja is, melyen szemből az „elszánt háziasszonyokat” láttuk, kedves mosollyal az arcukon, megfordítva pedig a hátuk mögött rejtegetett, gyilkolásra is alkalmas konyhai eszközöket. „Mindenki titkol valamit” – hirdette a plakát mottója. És valóban: a cselekményt szinte mindig az hajtja előre, hogy az egyik szereplőnek van valami a múltjában, amit semmiképp sem akar a férje, a rendőrség és legfőképp a szomszédok tudomására hozni. Ezeknek a titkoknak egy része a néző elől is rejtve van, ilyenkor maga a megfejtés hiánya okozza a feszültséget. Sokszor viszont már az elején beavatást nyerünk a rejtélybe, és inkább a suspense-hatás érvényesül, hiszen információ-többletthez jutunk a szereplőkhöz képest. Lila akác-közben tehát a többiekről szerzett tudás jelenti az igazi hatalmat. Aki ismeri a másik titkait, az máris nyerő pozícióba került. A legfőbb voyeur pedig természetesen itt is maga a néző, aki azért ül le újra és újra a televízió elé, hogy a kulisszák mögé pillanthasson.

 

 

A rész és az egész

 

A Született feleségek alapötlete tévézés közben fogant meg Marc Cherry elméjében. Édesanyjával nézett egy hírműsort a hírhedt Andrea Yates-ről, aki mintaszerű nagycsaládos háziasszony volt, míg idegösszeomlás következtében vízbe nem fojtotta mind az öt gyermekét. Cherry képtelen volt megérteni, hogyan juthat valaki idáig, mire anyja közölte vele, hogy ő is járt már ezen a ponton. Az éppen munkanélküli forgatókönyvírónak ez a meghökkentő mondat ütött szöget a fejébe, és ekkor kezdte el foglalkoztatni a sorozat gondolata. A neheze azonban csak ezután következett, hiszen az HBO-tól a Foxig az összes nagy tévétársaság visszadobta a projektet, míg végül az ABC bizalmat nem szavazott neki. Így kezdhették meg világkörüli hódító hadjáratukat a mindenre elszánt háziasszonyok.

Az tehát a kezdetektől egyértelmű volt, hogy a sorozat alapvetően női szemszögből fogja bemutatni az eseményeket, hiszen Cherryt épp az érdekelte, hogy miként juthat el egy átlagos feleség a kétségbeesésnek arra a fokára, ahol már bármit képes legyen megtenni. A központi karakterek ezért egy-egy „nő-típust” testesítenek meg: a New York-i topmodellből vidéki feleséggé váló Gabrielle, a lányát egyedül nevelő, bájosan ügyefogyott Susan, a gyereknevelés poklait megjáró, nagycsaládos Lynette, a rendmániás Bree, valamint Edie, a könnyűvérű szingli. Az első évad kezdetén mindannyian inkább egy-két jól körülírható tulajdonság megszemélyesítői, semmint igazán árnyalt karakterek. Éppen ennek köszönhető, hogy a Született feleségekben eleinte a jellemkomikum dominált. Az egyszerű karakterekre építhető szituációk száma azonban meglehetősen korlátozott, így az idő múlásával a főszereplők jelleme is egyre komplexebbé vált. Mindez Bree példáján mutatkozik meg a legszebben, akit egyébként Cherry a saját anyjáról mintázott. Ő az igazi stepfordi feleség: makulátlan rendben tartja a házat, centizővel nyírja a gyepet, és emellett még arra is jut ideje, hogy esténként távol-keleti ételkülönlegességekkel kápráztassa el családtagjait. Az alkotók minden létező poént kijátszottak az első évad folyamán, amit egy ilyen karakterre rá lehet építeni. Ezért kellett Bree-nek a második évadban háztartási gépből érzelemre képes emberi lénnyé válnia, hogy más típusú konfliktusokban is szerepelhessen. Már ez a jellemfejlődés is mutatja, hogy a Született feleségek sokkal érdekesebb továbbgondolása a Stepfordi feleségeknek, mint a – szintén 2004-ben bemutatott – hivatalos remake. Míg az utóbbi dühítően bugyuta csavarokkal próbálja felülírni az eredeti remekmű feminista üzenetét, addig Marc Cherry sorozata hitelesen fogalmazza újra a „stepfordi feleség”-karaktert. Hiszen Bree-t már nem a férje akarja robottá változtatni. Sőt, épp azért válik el tőle, mert olyan átkozottul tökéletes. További lényeges újítás, hogy itt a titkos férfiklub helyett a nők irányítják az eseményeket, melyeknek a férfiak inkább elszenvedői, semmint aktív részesei.

Persze a központi karakterek fejődése önmagában még nem lenne elég ahhoz, hogy a Született feleségek évről-évre megújulhasson, ehhez szükség volt az ötletes alapvetésre is. Cherry sikeresen adaptálta, és fejlesztette tovább az Amerikai szépség narratív szerkezetét, melyben a halott főhős kommentálta a kertvárosi eseményeket. A Született feleségek ugyanis azzal a felütéssel indul, hogy az egyik minta-háziasszony, látszólag ok nélkül fejbe lövi magát. Ettől kezdve az ő szemszögéből látjuk a történetet. (Eredetileg nem Brenda Strong, hanem a Twin Peaks Laura Palmerjét is alakító Sheryl Lee kapta ezt a szerepet. Ha nem forgatták volna újra nélküle a pilotot, akkor Lee két kultikus sorozatban játszhatta volna úgy a központi karaktert, hogy szinte meg sem jelenik a képernyőn.) Vergiliusként kalauzol minket a kertváros legsötétebb bugyraiban, ráadásul az epizódok elején és végén mindig levonja az aktuális tanulságot is. Ezek a kommentárok azonban ironikus hangnemük miatt egyáltalán nem válnak didaktikussá. Ily módon az alkotók minden egyes epizódot lekerekítenek, miközben persze megőrzik a köztük lévő szoros összefüggéseket, benavigálva ezzel a sorozatot a serial és a series közti határvidékre.

Ugyanez a rész-egész kapcsolat figyelhető meg az évadok esetében is. A Született feleségek nem esik abba a hibába, amibe a Twin Peaks vagy a Lost, melyek egyetlen nagy, szerteágazó rejtélyt bontanak ki évadokon keresztül. Nem is tehetnek mást, hiszen ha megválaszolják a központi kérdést, végetér maga a sorozat is. Hosszú távon azonban nehéz így fönntartani a nézők érdeklődését. Éppen ezért a Született feleségek alkotói úgy fektették le az alapokat, hogy minden évad végén elvarrhassák a szálakat, és új rejtélyt vezethessenek be. Ezt általában a legegyszerűbb módon oldják meg: új lakót költöztetnek Lila akác-közbe, az előző évad központi rejtélyét pedig drámai szállá szelídítve viszik tovább a cselekményben. Így az epizódok, az évadok, és az azokon átívelő történet úgy alkotnak egy nagy egységet, hogy közben maguk a részek is le vannak kerekítve. Persze ennél a megoldásnál is fennáll a monotonitás veszélye, amelynek a szele már többször meg is legyintette a Született feleségeket. A minden évad elején menetrendszerűen érkező titokzatos lakó előhúzása a kalapból ugyanis egy idő után megkopott rutinná, ezerszer látott, filléres bűvésztrükké válhat. Marc Cherry bizonyára érzékelte ezt a nehézséget, és új elemeket vezetett be a sorozatstruktúrába: a legfontosabb ezek közül a harmadik évad óta mindig a cselekmény derekán lesújtó Lila akác-közi kataklizma, mely azon túl, hogy összeboronálja a szereplőket, és tetszőlegesen felold régebbi, illetve elindít újabb konfliktusokat, el is tereli a figyelmet a már kicsit megfáradt rejtélyről, új lendületet adva ezzel a sorozat szekerének. Ezért esett túszul a fél utca egy felfegyverkezett, pszichopata háziasszonynak a szupermarketben, ezért söpört végig hurrikán a kertvároson, és csakis ezért ütött ki tűz a főszereplőkkel telezsúfolt bárban.

Az ötödik évad végére azonban már ez az elterelő dramaturgiai hadművelet is a fáradás egyre nyilvánvalóbb jeleit mutatta, akárcsak az állandóan visszatérő konfliktustípusok. Az alkotóknak ideje lenne előállniuk új ötletekkel, hogy a nézők továbbra is vegyék a fáradságot a kertvárosi háziasszonyok sötét titkainak kilesésére.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/11 . old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9937