MoziA közös szenvedélyBaski Sándor
United Passions – francia, 2014. Rendezte: Fréderic
Auburtin. Írta: Fréderic Auburtin és Jean-Paul Delfino. Kép: Inti Briones.
Zene: Jean-Pascal Beintus. Szereplők: Tim Roth (Blatter), Sam Neill
(Havelange), Thomas Kretschmann (Dassler), Gérard Depardieu (Rimet). Gyártó:
Leuviah Films / Thelma Films. Forgalmazó: MTVA. Szinkronizált. 110 perc.
A világ
talán legkorruptabb nemzetközi szövetségének elnöke úgy akarja megtépázott
imázsát helyreállítani, hogy forgattat egy filmet a szervezet dicsőséges
történelméről. A bérmunkára szerződtet egy másodvonalbeli francia rendezőt, a
főbb szerepekre pedig – hála a 25 millió eurós büdzsének – sikerül olyan
színészeket megnyernie, mint Gérard Depardieu, Sam Neill vagy Tim Roth, aki
magát az Elnököt, a történet igazi főhősét alakítja. Az elkészült filmet végül
Cannes-ban mutatják be, ahol Depardieu és a rendező társaságában a megbízó is
végigvonul a vörös szőnyegen.
Mindez sajnos nem A
közös szenvedély szinopszisa, hanem születésének története. A FIFA
teljhatalmú ura, az újraválasztási kampányára készülő Sepp Blatter valóban
megrendelt egy imázsfilmet, sőt állítólag a szkriptbe is belenyúlt. A
végeredménnyel csak részben az a probléma, hogy egy kétes hírű szervezetet
dicsőít, sokkal kínosabb, hogy ezt ritkán látható dilettantizmussal teszi. A közös szenvedély – és Blatterék –
legnagyobb téveszméje, hogy a FIFA 110 éves múltja filmre kívánkozó alapanyag,
öltönyös vezetői pedig alkalmasak a hősszerepre. Frédéric Auburtin író-rendező
arról szeretné meggyőzni a nézőket, hogy a szövetség története, a
megalakulástól, az első világbajnokság kiírásán át a vezetőváltásokig, tele van
katartikus és felemelő pillanatokkal. Egy Peter Morgan kaliberű forgatókönyvíró
talán képes is lenne dramatizálni az érdekesebb fejezeteket, A közös szenvedély alkotói ellenben csak
a szépre emlékeznek, a valódi, drámai konfliktusok hiányoznak a filmből, ahogy
természetesen a korrupciós botrányokról sem esik szó. A minden életszagot
nélkülöző didaktikus dialógok, a ripacskodó színészek és a primitív
cselekményvezetés láttán akár arra is gyanakodhatunk, hogy az alkotók szándékosan
forgattak egy önparódiába fulladó posztmodern propagandafilmet, így fricskázva
meg a gyanútlan megrendelőt. Innen nézve A
közös szenvedély az elmúlt évek legfergetegesebb komédiája.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 377 átlag: 5.74 |
 |
|
