KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/december
POSTA
• Pék Béla: Hány film készül Belgiumban? Olvasói levél
• Csala Károly: Olvasónk...
KRÓNIKA
• N. N.: FőMo Filminformációs Szolgálat

• Zalán Vince: Hol az igazság, ami nincs? A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon
• Gambetti Giacomo: A történelem gúnyt űz az emberekből? Jancsó Miklós olasz filmjeiről
• Bársony Éva: Noé bárkái – az érdekek özönvizében Beszélgetés Kollányi Ágostonnal
• Antal István: Sorozatok évtizede Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.
• Jeles András: Sorozatok évtizede Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• N. N.: Yilmaz Güney filmjei
• N. N.: Cellafóbia és forgatókönyv Beszélgetés Yilmaz Güney-jel
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Viharszünetben Locarno
• Létay Vera: Nagy motívum – mozivászonnal Taormina
• Bán Róbert: A családi albumtól a művészetig Amatőrfilmes világtalálkozó Siófokon

• Todero Frigyes: Furkósbot és mézesmadzag A spanyol film a Franco-rendszerben. Négy évtized
• N. N.: Törvények a tehetség ellen A spanyol film a Franco-rendszerben
FORGATÓKÖNYV
• Iván Gábor: Volt egyszer egy újsághirdetés... Forgatókönyvítói pályázat után
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Mindenki és senki
• Ambrus Katalin: Az élet szép
• Kövesdi Rózsa: Szabadlábon Velencében
• Koltai Ágnes: Kísérlet a szabadulásra
• Harmat György: A 3. számú űrbázis
• Csala Károly: Az elektromos eszkimó
• Kovács András Bálint: A piros pulóver
• Jakubovits Anna: Fontamara
• Kövesdi Rózsa: A paptanár
TELEVÍZÓ
• Molnár Gál Péter: Gladkov és a Brecht-nebuló Cement
• Hegyi Gyula: „A televízió filmevő Moloch” beszélgetés a tévé mozifilmjeiről
• Koltai Ágnes: Mit lehet eladni? A hungarofilm és a televízió
• N. N.: 1979-ben eladott tévéműsorok
• N. N.: 1980-ban eladott tévéműsorok
• N. N.: 1981-ben eladott tévéműsorok
KÖNYV
• Pörös Géza: Két portré
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Bogey

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Nevem: Senki

Kovács András Bálint

 

A westernnek – nagyjából – három fõ típusa létezik. Az egyik hisz a western-mitológiában és csak ennek (sokszor kiürült) elemeit variálja. Ebbõl készül a legtöbb. A másik nem hisz ebben a mitológiában, és a western-sémákat parodikusan dolgozza föl. Ez a leghálásabb. A harmadik a mitológia elemeit átértékeli, megkísérli õket újra megtölteni tartalommal. Ez a legritkább.

Könnyû a westernnel ironizálni, hiszen egy olyan mitológiát, amelynek eltûntek a tabui, már semmi sem véd, ráadásul az ilyen filmnek nem is kell komolyan vennie a hagyományos elemeket, másrészt mindig segítségére lehetnek a másutt bevált vígjátéki gegek. De nagyon nehéz olyan westernt készíteni, hogy a rendezõ ne engedjen a sémáknak, ugyanakkor komoly is maradjon. Ha a rendezõ ugyanis komolyan akar gondolatokat közölni, azt csak a sémákon keresztül teheti.

Ezzel a nehéz feladattal próbálkozott most Sergio Leone, a Volt egyszer egy vadnyugat siker-szerzõjének tanítványa, Tonio Valerii. (A film egyébként Leone ötlete alapján született.) Igyekezett azért biztosra menni. Innen van, hogy az említett western-típusok elemei mind fellelhetõk ebben a filmjében. Bizonyíték rá, hogy sokáig nem lehet eldönteni: vajon a rendezõ a western sémáit, végsõ soron a mítoszt veszi-e komolyan, vagy a mûfajt, a sémákat szeretné a történeten túlmutató gondolatisággal földúsítani. Jódarabig mindkét lehetõséget egyidejûleg fenntartja, hogy azután egy harmadik szemlélet: az egész történetet átható irónia váljon uralkodóvá. Ennek az iróniának legfõbb biztosítéka maga a Senkit alakító Terence Hill, aki már puszta megjelenésével, bájosan naiv tekintetével is mosolyra ingerel. Szerepe szerint a vadnyugatot nagy mutatványos bódénak tekinti, ahol hatalmas közönség elõtt a leglehetetlenebb dolgokat kell produkálnia. Akkor ismerkedünk meg vele, amikor éppen egy óriási bunkóval halakra vadászik. A másik oldalon ott a „régivágású” vadnyugati figura, akinek küldetése van: legyõzni a banditákat. Egymaga rettegésben tartja a gazfickók egész bandáját, egyszerre négyet-ötöt intéz el közülük. Igaz, nála ez praktikus kérdés, míg az „új generáció” képviselõje, a Senki számára fõleg a szépség számít: egyedül egy egész banda ellen.

A film ironikus és fennkölt vonulata jól szétválasztható a szereplõk szerint: az irónia mindig a Senki oldalán jelenik meg, míg a komolyan vett western-jelenetek a „régi” hõs körül játszódnak. De van egy pont, ahol a mítoszt épp megszületésének pillanatában kell ábrázolnia a történetnek: akkor, amikor a vadnyugat kissé megöregedett hõse, a Hõs, a „nemzeti mûemlék” – ahogyan magát nevezi – sok huzavona után, utolsó nagy tettként, mely általa bevonulhat a történelembe, egymaga szembeszáll százötven banditával. Itt már színt kell vallani a mítoszról. S ekkor a rendezõ egy finom fogással egyesíti a történet ez idáig kettõs hangvételét, úgy, hogy közben végképp lezárja azt a lehetõséget, hogy filmjét a western-mesében hívõ filmek közé sorolhassuk: Jack Beauregard (Henry Fonda), a vadnyugat utolsó hõse, szemüveget tesz föl (hiszen öregszik), és így lövi halomra a százötven banditát. A rendezõ késõbb, a film végén, mégis visszaszerzi alakjának a tiszteletet-becsületet, de már másképp. Mint western-hõs, Jack Beauregard megszûnt létezni (egy jelképes párbajban, jelképesen meg is hal), de mint „magánember” sokat tapasztalt bölcsességét még átadja fiatal barátjának. Ez megsápasztja egy kicsit a filmet, mert akaratlanul is „versenyre kel” a mû ironikus olvasatával.

Ami a film „igazi western” részét illeti – bravúros. Az egyes jelenetek önmagukban tökéletesek; a mese, ami összefûzi õket, töltelék-eseményeivel és helyenként motiválatlan fordulataival nem elég érdekes ugyan, a dialógus nélküli részek a színészi játékkal és különbözõ hangeffektusokkal mégis rendkívüli atmoszférát tudnak teremteni. A Nevem: Senki igazi erényének mégis az iróniát tartom, mely soha nem hagyja el a történetet, megbocsáthatóvá teszi annak gyengeségeit, és a nézõt felmenti az alól, hogy el kelljen gondolkoznia újabb western-bölcsességeken.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/08 44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7367