|
|
|
Láttuk mégHoldfényévHungler Tímea
Az ígéretes kezdés után hamar szentimentális közhelyekbe fullad Brad Silberling filmje. Mintha a rendező maga is megrettenne saját merészségétől, nevesen attól, hogy a gyász mechanizmusát egy tragikomédia keretei között beszélje el. A film hűen a konvenciókhoz érzelmes melodrámába csap át, és ezzel el is veszíti az eredetiségét.
A mozihoz az inspirációt a rendező saját élete szolgáltatta: színésznő-szerelme egy őrült rajongója áldozatául esett, a tragédiát követően Silberling érzelmileg nagyon közel került a lány szüleihez. A Holdfényév nézőjét a ’70-es évekbe viszi vissza: a Donnie Darko főszereplője, Jake Gyllenhaal játssza a megzavarodott udvarlót, aki kénytelen szembesülni azzal, hogy menyasszonya halála után egy személyben pótolja a szülők (Susan Sarandon, Dustin Hoffman) számára egykori kedvesét.
A történetbe a helyi postáskisasszony (Ellen Pompeo) is belekeveredik, aki a változatosság kedvéért szintén gyászol, kedvese a vietnámi háborúban veszett oda. Az ifjak egymásba gabalyodnak, amit az öregek nem néznek jó szemmel, hiszen újsütetű „gyermekükkel” mindenféle terveik voltak, be kellett volna hogy szálljon az após ingatlanvállalkozásába, és az özvegyi fátylat sem lett volna szabad eldobnia.
Közben a társaság szorgosan járkál a bíróságra, ahol az ügyvédnő (Holly Hunter) próbál jogorvoslatot találni a család számára; Gyllenhaal pedig éjszakánként rémálmokkal küszködik: a halott menyasszonya kísérti hálóingben. Ez már önmagában is kicsit sok egy ilyenfajta filmben, nem beszélve arról, hogy a rendező a gyászt használja apropóként egy fejlődéstörténet elmeséléséhez – másfél órában összezsúfolódik az, ami legjobb esetben is évekig tart egy ember életében. Szereplőink sitty-sutty feldolgozzák szeretteik halálát: a szülők nagyvonalúan félreállnak az ifjúság útjából, mely végső diadalt ül a halál felett.
Elvégre: az élet megy tovább.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1036 átlag: 5.44 |
 |
|
|
|
