KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/január
AMERIKA HÁBORÚI
• Kolozsi László: Megszállottak Amerika háborúi
• Barotányi Zoltán: Véres emlékek Az iraki konfliktus dokumentumfilmen
• Barkóczi Janka: A másik élete Izraeli-arab háborúk
BRET EASTON ELLIS
• Hungler Tímea: Nárcisz és Psycho Ellis Csodaországban
FRANCE NOIR
• Ádám Péter: A szorongás jegyében Henri-George Clouzot és a film noir
• Ádám Péter: A pokol bugyraiban
• Sepsi László: Véresen tálalva Új francia horrorfilmek
GREENAWAY
• Lajta Gábor: Mérföldnyi festett sötétség Rembrandt és Greenaway
KEN LOACH
• Gyenge Zsolt: Ha egyet láttál, mindet láttad? Ken Loach
• Takács Ferenc: Egy szelíd szabadságharcos Szabad világ, Barátom Eric
TELEVÍZÓ
• Orosdy Dániel: Kistelepesek Szomszédok
NETMOZI
• Baski Sándor: Hamarosan a mozikban A filmelőzetesek története 2.
• Hirsch Tibor: Szecskázz! You Tube-mozi
KÖNYV
• Parragh Ádám: Ömlesztett vércsoportosítás Vajdovich Györgyi – Varga Zoltán: A vámpírfilm alakváltozatai
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Kötél általi bizonyítás Sopsits Árpád: A hetedik kör
• Csáki Judit: Nincs kegyelem A Nibelung-lakópark
• Tüske Zsuzsanna: Drámába zárva Halálkeringő
• Nevelős Zoltán: A tükör túloldalán Doctor Parnassus és a képzelet birodalma
MOZI
• Varró Attila: A doboz
• Baski Sándor: Woodstock a kertemben
• Kovács Marcell: Hold
• Schreiber András: California Dreamin’
• Tüske Zsuzsanna: Továbbállók
• Roboz Gábor: 51-es bolygó
• Forgács Nóra Kinga: Legmelegebb nap
• Vajda Judit: Karácsonyi történet
• Parádi Orsolya: Sárkányvadászok
• Sepsi László: Pokoli édenkert
• Szabó Noémi: Derült égből szerelem
DVD
• Alföldi Nóra: Elit halálosztók
• Pápai Zsolt: Andrzej Wajda háborús trilógiája
• Kovács Marcell: Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét!
• Nagy V. Gergő: Alkonytájt

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Amerika háborúi

Amerika háborúi

Megszállottak

Kolozsi László

Amerika ezredforduló utáni háborúinak nem látható még a vége. Néhány jó film, és egy remek tévésorozat eddig a pozitív hozadék.

Az ezredforduló táján Amerika három háborút kezdeményezett. Az elsőt, az Öbölháborút, megnyerte, a másik kettő – Irakban és Afganisztánban – a mai napig tart. Nem látható még, hogy ezen háborúknak, milyen lesz a vége (bár egyre kevésbé merészség kijelenteni, dicstelen lesz és nem dicsőséges), felépül-e és mikor az új Irak – és az sem, hogy születnek e majd a háborúról igazi remekművek. Mindenestre néhány jó film, és egy remek tévé sorozat eddig a háborúk egyetlen pozitív hozadéka. És akár szimptomatikusnak is vehetjük, hogy az egyik legjobb, a Grace nélkül az élet, a hátországban élők életét mutatja be.

*

Robert McNamara azt mondja Errol Morris filmjében (A háború ködében), minden főtiszt tisztában van azzal, hozott rossz döntéseket, és azzal is, hogy hibás döntéseinek következtében sokan haltak meg. Johnson elnök alatt McNamara a védelmi miniszter, ha valakire, hát rá mutogathatnak azok a katonai vezetők, akik azzal védekeznek: parancsra tettem. McNamara, sokat tud a háború természetéről, és tudja, hogy azok, akik békében élnek, nem képesek érdemei szerint elismerni, de még csak megérteni sem őt. A háború kiiktatja a törvényeket, és a lekapcsolja a lelkiismeretet. A modern háborúk hasonlítanak egymásra, mert minden modern háború a maga módján értelmetlen. A mai háborúk legfeljebb a kegyetlenség fokában különböznek egymástól – a legkegyetlenebb, valószínűleg, a korunkat legmeghatározóbb első világháború volt – de az alapvonásaik ugyanazok. Mindegyik kirobbanásában, az etnikai feszültségen kívül, közrejátszott a hatalmi és érdekterületek elosztása, újraelosztása, az igény a gyarmati területek kiszélesítésére, tehát a profitnövelés kényszere. Mindegyik háború azzal egyenes arányosan vált egyre értelmetlenebbé, amilyen hosszú ideje folytak a harcok; mindegyik úgy osztja le a harctereket, hogy a katonák már egyre kevésbé hihetik azt, hogy hazájukat védik, hiszen több ezer kilométerre kerülnek szülőföldjüktől. A legtöbb áldozat, ezt McNamara is hangsúlyozza, kisember, szürke átlagpolgár. A háború végén a vesztes országok vezetőit háborús bűnösnek kiáltják ki, a győztesekét hősöknek. McNamara, aki a fronton ténykedett a második világháborúban is, ki is mondja: amit Japánban tettünk, azért, ha vesztünk, bíróság elé állítottak volna. És nem győzi hangsúlyozni – itt nem feledhető, hogy a riport szeptember 11. után készült – nem tanulunk a hibáinkból: a modern háborúk abban is hasonlítanak, hogy a felek ugyanazokat a hibákat követik el, újra és újra.

Az ezredforduló táján az Egyesült Államok három nagyobb konfliktusban vesz részt hadviselő félként: Kuvaitban, ez az Öbölháború, Irakban, és Afganisztánban. E korszak a képek háborúja is. A háborúkat már szinte egyenesben teszik követhetővé a hírcsatornák (a győztes oldaláról nézve, nagyon lehajolva, vagyis igen torz képet adva), és nincs egyetlen háború sem, amit filmen ne örökítettek volna meg. Ebből a szempontból is kivételes időszaka ez a háborúk történetének. Az a benyomásunk is lehet, hogy sosem volt, lehetett még háború ennyire közel, nem lihegett még ennyire a nyakunkba.

Amikor a délszláv háború idején a házunk felett elrepült néhány F 16-os, és azokat az utcára kifutva figyeltük, nem azt éreztem, amit a jelenkor háborúiba legjobban beavató sorozatot, a Gyilkos megszállást nézve. Az érzés nem is hasonlítható a filmek keltette izgalomhoz. Ahogy az az érzés sem, amit egy hadgyakorlaton éltem át. Úrrá lett rajtam a harci buzgalom, nem csupán kész voltam nekirohanni ellenfelünknek, de egyenesen remegve vártam a parancsot, hogy kiugorhassak a magam ásta árokból, és üvöltve támadjak. A támadásban, a harcban ugyanis van, nem csekély öröm. Iszonyú öröm ez. Egyedül Michael Moore dokumentumfilmjében (Fahrenheit 9/11) beszélnek erről a katonák. Az Öbölháborúról készült legeredetibb filmből, a Bőrnyakúakból (rendezte: Sam Mendes) is kiderül, hogy lőni, de akár csak a másikra célozni is, kielégülés lehet.

A legtöbb filmest megihlető háborúról, a vietnamiról készült valamennyi film háború-ellenes propaganda; hiszen, amikor készültek, a végkifejlet tudható volt. Ezért is, hogy a vietnami-háborús filmek majd mindegyike háborús dráma. Irakról viszont még számos műfajjal meg lehet emlékezni. Az iraki háborúról lehet forgatni kalandfilmet, krimit, de még vígjátékot is (ezt Roberto Benigni tette, a Tigris a hóban melodráma ugyan, de tekinthető akár commedia dell’ arte előadásnak is). Az iraki-háborús filmek műfaji sokszínűsége – ami tehát abból is következik, hogy nem lehetünk biztosak, szemben Vietnammal, az események kimenetelében – együtt járt a háborús-filmek teljes átalakulásával. Nem csak az elbeszélés szemszöge változott meg – a vietnami-háborús filmekben a túlélő résztvevők szemszögéből tekinthettünk a borzalmakra – de az eszközkészlet is, amivel egy háborús esemény feldolgozható. Az eddig készült iraki-háborús filmek közül a legeredetibb Brian De Palma filmje, aRedacted (magyar címe Cenzúrázatlanul, de az eredeti cím valójában azt jelenti Szerkesztett változat). Brian De Palma úgy tesz, mintha talált anyagokból, szerencsés, és minden tragikus eseményről már tudó, az eseményeket menetét átlátó dokumentátorként, állította volna össze a filmjét. Az egyik talált képanyag készítője egy latino katona, aki filmes babérokra tőr, és mindent rögzít, a körlet életét, az iraki katonák hétköznapjait. Az ő kézikamerás felvételeit egészítik ki híradófelvételek, éjszakai infra kamerák felvételei, weboldalak anyagai. És egyéb kép-szemét. Brian De Palma filmje olyan, mintha egy szeméthalomból összetúrt és vágott anyag lenne. Az amerikaiak nem hősök, hanem egyre jobban nekivaduló, a kocsmázásokat, a munka nélkül telt napokat háborúra cserélő kisemberek. Aki egyébként sem volt jellemóriás, itt már végképp nem hallja a neki egyébként békében is csak halkan suttogó erkölcsöt. Lelkiismerete csak azon keveseknek marad, akiket nem őröl fel az ellenőrző ponton töltött idő egyhangúsága. A szamarai checkpointon szolgálatot teljesítők közül ketten megerőszakolnak egy arab (ők hádzsinak mondják) nőt. A latino hőst elrabolják, és egy internetes közvetítésen láthatjuk, amint síita harcosok lefejezik. Vagyis számos valós, sokkoló esemény megjelenik a filmben, számos a CNN-ből ismert háborús eseményhez akar De Palma odavinni, sőt odalökni. Ez csak azért nem sikerül neki, mert nincs az a néző, aki jó néven venné, hogy taszítanak rajta egyet: tessék; jöjj és lásd. Filmjében van valami ellenszenves akaratosság.

Az iraki háborúnak még nincs Apokalipszis mostja vagy Acéllövedéke. A kérdés az is lehetne, vajon azért-e, mert jelen pillanatban nincs egy Francis Ford Coppolához vagy Stanley Kubrickhoz mérhető tehetség a téma iránt érzékeny amerikai filmesek között.

A vietnami háború ideje a globalizáció kezdete is. Míg a korábbi háborúk hadviselői, az agresszor felek, az egyedül igaz hitnek gondolt vallásukat akarták terjeszteni a pogányok világában, a mai háborúkban Amerika a vallási jelleget is öltött kultúrát – a kultúra fogalmába beleértem a politikai kultúrát is – terjeszti tűzzel-vassal. A kétpólusú világrend összeomlása után az Egyesült Államok egyedül maradt a világ képét meghatározó hatalom, ezért is nevezte a háborúkat támogató Charles Krauthammer, a Washington Post politikai elemzője, az új rend idejét, „egypólusú pillanatnak”; az új világrendet Pax Americának aposztrofálva. Tudván, ahogy messze nem volt békésnek mondható a Pax Romana, Augustus császárságának időszaka, így ez sem az. Azon ókori és a mai világrend abban hasonlít, hogy van egy rendfenntartó állam. Egy olyan állam, ami látszólag a demokrácia fenntartásáért (Krauthammer szerint: humanitárius indokok miatt), az érdekszférájának tekintett államokban nem tűr meg e magasabb rendű kultúrájával vitatkozó, az abból következő értékeket megtámadó eszméket. Tagadhatatlan, éppen így lesznek a mai háborúk is vallási háborúk: a másik oldal eszméihez vallásos hittel ragaszkodik. Eszméi a vallásban gyökereznek. A megkérdezett iráni nők jelentős részének nincs ellenére a csador. Az attól való megfosztást a kultúrájuk, vallásuk elleni támadásnak élnék meg. (Éppen mert vallás, kultúra és hatalom nem válik el, mondható az iszlám államok többsége korszerűtlennek. Tagadhatatlan: Szaddam Husszein gyilkos diktatúrájával le kellett számolni (az más kérdés, hogy például az iráni hatalmi zűrzavar, melynek megoldása egy újabb front nyitásával együtt is járhat, egyenesen az Egyesült Államok agresszív külpolitikájának következménye), annak véget kellett vetni. De, ahogy Robert McNamara is hangsúlyozza, minden háborúban a kirobbantó ok az idők homályába vész, és csak az áldozatok maradnak. A vesztettnek tekinthető vietnami háborúban Amerika 58 ezer embert siratott, emlékezik McNamara, míg a vietnamiak 3,4 milliót.

Bár az amerikai rendezők és színészek jelentős része nagyon hangosan tiltakozott a Bush-kormány külpolitikája ellen, mégsem állítható, hogy csak a háború ellen propagandát kifejtő filmek forogtak volna az Egyesül Államokban. A Pentagon még sosem ölt ennyi pénzt Hollywoodba: a bevonulásra felszólító plakátok helyett most filmeket gyártatnak. Ezek ugyanis nem csak katonákat szerezhetnek, hanem támogatókat – szurkolókat is. A háborús film, ha nem háború-ellenes propagandafilm, olyan is lehet, mint egy sportfilm. A csatában érzett öröm, ezt tanultam a hadgyakorlaton, hasonlít ahhoz, amit egyes agresszívebb sportok gyakorlása közben érzünk.

Mészöly Miklós sokat bírált vallomása szerint egy férfinak kell a háború, mert ott, a harcokban tapasztalhatja meg, valójában milyen. A háború az a terep, ahol minden erkölcsi eszméért nyílt sisakkal kell küzdeni. A háború az egyetlen hely, ahol olyan jellemet leíró jelzők, mint bátor, kitartó, hűséges, rafinált, elszánt, állhatatos elnyerik valódi jelentésüket. Azok a filmek, melyek harcra buzdítanak, nem azzal teszik ezt – Hollywood ravasz –, hogy a háborút a könnyű meggazdagodás terepének mutatják be (kivétel persze a Sivatagi cápák című – paródiának ható – akcióvígjáték), hanem azzal, hogy ezt – a háború jellemre gyakorolt erejét – mutatják be. Azt állítván, az igazi férfi a harcban kovácsolódik. Nem azt ábrázolják, hogy a hadszíntéren milyen buli az élet (a kivétel megint csak a Sivatagi cápák), hanem azt, hogy ott ismerhetjük meg csak igazán magunkat, a lövészárok sűrű menedékében, ahol nem csak a szagok, de az érzelmek is intenzívebbek. A lövészárokban megtudjuk, valójában milyenek vagyunk. Azok a filmek szólnak a háború ellen, melyek azt állítják: igen, ez igaz, de éppen ezért is a létező legfélelmetesebb hely a lövészárok.

Brian De Palma filmjében a front a kocsmatöltelékekből kegyetlen gyilkost farag, az értelmesebbekből az élményeiket soha legyűrni többé nem tudó áldozatokat. Robert McNamara erről nem beszél. Pedig ez a háborúban az igazi veszélyforrás. Sokan, soha többé nem tudnak lemondani a vérszagról. A bombaszakértő (The Hurt Locker) hősei minden pillanatban a halállal játszanak, egy olyan szakmát űznek, ami csak annak lehet ínyére, akinek már minden mindegy: bombákat hatástalanítanak a csatatérré vált iraki városokban. Katryn Bigelow nő létére oroszlánszagú férfifilmet forgatott, a megjelenített szakma minden csínját-bínját ismerő forgatókönyvíró segítségével, tulajdonképpen arról, hogy aki folyamatosan felpumpálja – a lehető legmagasabb szintre – az adrenalin szintjét, az függő lesz, a heveny, gyilkos izgalomról, ugyanúgy nem tud lemondani, mint egy kábszeres a tűről. A film gyenge pontja az a jelenet, melyben a barátkozó, kezet is adó irakiakról kiderül, hogy bombát hagytak maguk után: ha akarom, érthetem ezt úgy is, minden barátkozási (jó)szándék hiábavaló, ezeken a népeken – Moore hívja fel figyelmet arra, hogy a katonák 90% nem tudja, hogy Irak területe azonos az ókori Mezopotámiáéval – nem lehet segíteni.

Az Elah völgyében (rendezte: Paul Haggis) főszereplője, egy apa, aki eltűnt fia után nyomozva arra döbben rá, hogyan bánik el a háború az erkölcsi aggályokkal, a szeretettel, a kegyelemmel. Arra, hogy fiában hogyan kerekedett felül a félelem, hogyan mutatkozott meg igazi lénye. Nem csupán a fia nyomait kutatja, hanem azt is, hogy hogyan kapnak rá egyszerű fiatalok a kegyetlenség ízére. A Kiadatás (rendezte Gavin Hood) is egy nyomozás története, a feleség eltűnt férjét keresi. A háború nincs tekintettel a családra, a harcoló katonák nem családapák többé, nem is valaki fiai. Rendfokozatuk is lényegtelen.

A fronton is harcolt Evan Wright könyvéből készült hét részes minisorozat – sok tekintetben a legjobb háborús filmek egyike – a Gyilkos megszállás (Generation Kill) hősei a harcokban nem véglényekké válnak, hanem igazi férfivá: ez az egyébként a háborús helyzetekbe valóban beavató sorozat – némely szereplő önmagát alakítja – De Palma és Haggis és az izraeli haderőnél éveket lehúzó Oren Moverman The Messenger című (legfrissebb) filmjével szemben áll. Azokkal farkasszemet néz. Hiszen De Palma, Haggis és Moverman filmjéből az derül ki, a háború nem formálja, hanem degenerálja, tönkreteszi a legerősebb jellemet is. Nem igaz, hogy a harcokban – különösen a mai, már a kézitusát nem is ismerő harcokban – férfiasabbakká leszünk. E mítosszal le kellene számolni.

Ahogy számos más műfajban, úgy tűnik a háborús filmek esetében is a jelentős filmes tehetségek a tévéhez húznak. A Gyilkos megszállás színészeinek alakítása roppant erőteljes. Egyszerű és súlyos. A hetven perces darabok a katonák sorsát a 2003-as iraki offenzívától Bagdad elestéig követik végig. A néző szimpátiáját éppen azzal is nyeri el a film, hogy (látszólag) nem propagandafilm. De olyan alkotás, ami nem csak, hogy nem rettent el a háborútól, hanem mintha éppen Mészöly – számomra egyébként elfogadhatatlan – állítását igazolná. (Még inkább így tesz a nálunk be sem mutatott, bugyutább HBO sorozat az Over There. Vagy a kanadai – harcra, rendre buzdító – Iraki misszió).

Nagyon sokféle műfajban születnek iraki háborús filmek: a Királyság unalmas egy-emberes-missziófilm (a fő helyszíne egyébként Szaúd-Arábia), A bátrak igazsága harctéri krimi, aminek nyomozója, a kockafejű Denzel Washington, egy kiégett, saját társaira tüzelő ezredes.

Edward Zwick filmjében nem csak az derül ki, hogy bátrak a közelharcban gyáva nyulakká válnak, hanem az is, hogy a legbátrabb és legkeményebb lehet egy nő is (bár Meg Ryan sokat ront azon, hogy ezt el is higgyük).

A Grace nélkül az élet (Grace is gone) vérbeli melodráma, legközelebbi rokona William Wyler poszt-háborús traumák feldolgozásáról szóló műve, minden idők egyik leghatásosabb háború-ellenes filmje, Az életünk legszebb évei. Csak ebben nem a veteránok, a háborúban testi-lelki sebeket szerzettek beilleszkedési nehézségei okozzák a konfliktusokat, hanem egy Irakban elesett feleség és anya halála. A Fort Hood-i bázison ragadt – fizikai alkalmatlanság miatt leszerelt – férj gyászmunkáját látván (John Cusack kitűnő alakítása) nemcsak az nem lesz többé kérdés, hogy számíthat-e az, hogy valaki hősi halállal, nem ágyban-párnák közt hal meg, társának és a gyerekeknek ez lehet-e vigasz, hanem az sem, hogy van-e értelme az újjáépítéssel kínosan késlekedő csapatok Irakban tartásának. A Grace nélkül az élet éppen azért mondható mestermunkának, mert nem csak háborúellenes film. Sokkal inkább arról szól, hogyan nő fel az anyja halálát a fél-információk homályában kitapogató kislány, akivel apja nem tudja közölni a rossz hírt, hogyan végzi el egy férfi a gyászmunkát, hogyan fogadja el, hogy immár egyedül kell boldogulnia. Hogyan érti meg, nem a legrosszabb történt vele, ő még él, és lányai vannak, és ebből következően kötelezettségei.

A Gyávák és hősök című – sajnálatosan és nagyon alulértékelt – Robert Redford-film: politikai szatíra. A nagyon magabiztos, tenyérbe mászó képű szenátort (Tom Cruise remek választás erre a szerepre) egy órán át kérdezi az új csapatmozgásokról a rutinos újságírónő (Meryl Streep). A szenátor nagyon meggyőzően érvel az afganisztáni közbeavatkozás és a csapatok létszámának növelése mellett: olyan, mintha meg akarna téríteni az újságírónőt, meg akarná győzni eszméi igazáról. Hisz – szent hevülettel – abban, amit kultúrának neveztem, és abban, hogy az az államokat az igazságára vezető egyetlen út. Az újságírónő folyton közbeveti: „de Ön minden érvelésből kihagyja az embert”, mire a szenátor Krauthammer érveit veszi elő (a humanitárius intervenció szükségességéről) vagy demagógiával vádolja az újságírónőt. Mindezt olyan hévvel és olyan okosan teszi, hogy még a magukat pacifistának gondoló nézőket is képes megrendíteni. Az újságírónő csak a szerkesztőségben tér magához, döbben rá, hogy majdnem felültették. Egy szóval sem mondja, a szenátornak nincs igaza, mindössze csak azt ismételgeti, de hát ugyanez volt Vietnamban is. McNamara szavait is idézi: nem tanultunk a hibákból. A szenátor észérvekkel nem meggyőzhető, hiszen nem érvel a háború mellett, hanem prédikál a háborúról: nincsenek kétségei. Az újságírónő nyitott és kétkedő.

Nem hozakodik elő a kínzásokkal, sem Abu Ghraibbal, sem Guantanamóval.

McNamara szerint a háború természetéhez hozzá tartozik a kegyetlenkedés. A McNamara-portrét készítő Morris játékfilmes elemekkel nehezített fél-dokumentumfilmet forgatott arról, hogyan alázták meg a rabokat Abu Ghraib börtönében. A művészieskedő betétek – például a rabok megalázását ábrázolandó, egy térdén csúszó meztelen férfi testének részleteit látjuk – Morris filmjének kifejezetten ártanak: lehúzzák a reality tévék ál-doku drámáinak szintjére. Michael Winterbottom az Amerika másik szégyenfoltjának számító guantanamói lágerről készített dokuelemekkel is operáló játékfilmet (Guantanamo). Talán azért teszi ez a film átélhetőbbé az ott történteket, mert a nyilatkozó egy meggyötört arab fiú, akit egy esküvőre igyekezvén kapcsolnak le, és visznek a lágerbe. Az ő története sokkolóbb, mint az Abu Ghraibban szolgáló fegyőröké. Igaz, azoké is az: Morris filmjének (Parancsra tettük) áldozatai nem csak a fogva tartottak, hanem a rács másik oldalán állók is. Egyikük azt mondja, azt hittem mindent kibírok, de tévedtem.

McNamara azt állítja: háborúban lenni olyan, mintha sűrű ködben élnél. Nincs olyan, aki fel tudná mérni, minek, milyen következménye van, aki tudná mi, és miért történik.

Az iraki háború ködéből jelentő filmek közt, nagy valószínűséggel, azért nincs – egyelőre – egy Acéllövedék, mert hiába a sok rendező-talentum, a ködben még senki sem lát tisztán.

És hogy a köd mikor oszlik fel, azt sem tudja senki.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/01 04-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10014