KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/január
AMERIKA HÁBORÚI
• Kolozsi László: Megszállottak Amerika háborúi
• Barotányi Zoltán: Véres emlékek Az iraki konfliktus dokumentumfilmen
• Barkóczi Janka: A másik élete Izraeli-arab háborúk
BRET EASTON ELLIS
• Hungler Tímea: Nárcisz és Psycho Ellis Csodaországban
FRANCE NOIR
• Ádám Péter: A szorongás jegyében Henri-George Clouzot és a film noir
• Ádám Péter: A pokol bugyraiban
• Sepsi László: Véresen tálalva Új francia horrorfilmek
GREENAWAY
• Lajta Gábor: Mérföldnyi festett sötétség Rembrandt és Greenaway
KEN LOACH
• Gyenge Zsolt: Ha egyet láttál, mindet láttad? Ken Loach
• Takács Ferenc: Egy szelíd szabadságharcos Szabad világ, Barátom Eric
TELEVÍZÓ
• Orosdy Dániel: Kistelepesek Szomszédok
NETMOZI
• Baski Sándor: Hamarosan a mozikban A filmelőzetesek története 2.
• Hirsch Tibor: Szecskázz! You Tube-mozi
KÖNYV
• Parragh Ádám: Ömlesztett vércsoportosítás Vajdovich Györgyi – Varga Zoltán: A vámpírfilm alakváltozatai
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Kötél általi bizonyítás Sopsits Árpád: A hetedik kör
• Csáki Judit: Nincs kegyelem A Nibelung-lakópark
• Tüske Zsuzsanna: Drámába zárva Halálkeringő
• Nevelős Zoltán: A tükör túloldalán Doctor Parnassus és a képzelet birodalma
MOZI
• Varró Attila: A doboz
• Baski Sándor: Woodstock a kertemben
• Kovács Marcell: Hold
• Schreiber András: California Dreamin’
• Tüske Zsuzsanna: Továbbállók
• Roboz Gábor: 51-es bolygó
• Forgács Nóra Kinga: Legmelegebb nap
• Vajda Judit: Karácsonyi történet
• Parádi Orsolya: Sárkányvadászok
• Sepsi László: Pokoli édenkert
• Szabó Noémi: Derült égből szerelem
DVD
• Alföldi Nóra: Elit halálosztók
• Pápai Zsolt: Andrzej Wajda háborús trilógiája
• Kovács Marcell: Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét!
• Nagy V. Gergő: Alkonytájt

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Amerika háborúi

Az iraki konfliktus dokumentumfilmen

Véres emlékek

Barotányi Zoltán

Ha kevesen is, de vannak olyan filmesek, akik mernek fordítani egyet a kamerán, és a másik oldalról mutatják be az iraki háborút.

Az iraki konfliktus hetedik évében járunk – gondolhatnánk, ideje levonni a tanulságokat, akár filmkészítői, dokumentarista szempontból is. Ez utóbbi már csak azért is fontos, mivel ez a háború a világ konkrét és átvitt értelemben vett nyugati (azaz általában boldogabbnak vélt) fele számára lelkiismereti kérdés, s mely más műfaj lenne alkalmasabb morális problémák feszegetéséhez, mint a hol sültrealista, hol lírai dokumentarizmus. Ezek után tán meghökkentő, de valójában kevés igazán jól sikerült dokumentarista lenyomat készült az iraki problémahalmazról – s ennek csak egyik, de nem elhanyagolható oka, hogy az elvadult iraki erőszakhullám közepette kevesen merészkedtek a szinte teljes mértékben csatatérré változott, elemeire hullott országba. Még kevesebben voltak azok, akik vették maguknak a fáradságot, s a bevált európai-amerikai nézőpont helyett megpróbáltak fordítani egyet a kamerán és megismerkedni a helyi lakosság érzéseivel, félelmeivel, reményeivel és indulataival.

James Langley amerikai filmkészítő több mint két éven keresztül rendszeresen ellátogatott Irakba – 2003 februárjában, még Szaddám alatt jött ide először, s 2005 februárjáig rendre visszatérve rögzítette azt a nyersanyagot, amelyből összevágta a többszörös fesztiváldíjas Iraki töredékek (Iraq In Fragments) című dokumentumfilmjét.

A film egy kisfiú Mohammed Haitem perspektívájából nyit a világra – az apját, alkalmasint még Szaddám idejében elveszítő gyerek kénytelenségből áll be segédnek egy szerelőműhelybe – majdhogynem nevelőapjaként viselkedő brutális munkaadója iránti gyerekes rajongása riasztó ellentmondásban van annak zsarnoki lényével. Akadt olyan recenzens, aki ezt afféle parabolaként fogta fel, s rögvest következtetéseket is levont az iraki néplélek vonzódásáról a Szaddám-szerű zsarnokokhoz. Ennyire messzire azért aligha kell elmennünk – ráadásul mindez ellentmondana a vélelmezhető rendezői intencióknak s a dokumentumfilm sajátos poétikájának is. Langley tartózkodik attól, hogy filmje direkt módon ítélkezzen, vagy éppen vélekedéseket sugalljon az iraki helyzetről vagy akár megvonja a konfliktus, az amerikai fegyveres misszió mérlegét – filmje inkább töredékekből összeálló kollázs, csöndesebb és hangosabb, majdnem meditatív és nagyon is impulzív epizódokból összeálló, de mindenesetre gondosan szerkesztett panorámakép. És milyen érdekes: egy efféle, látszólag szenvtelen modorban előadott narratíva tökéletesen tudósít a mélyben meghúzódó törésvonalakról: a síita–szunnita ellentét, a fanatizmusból táplálkozó szektariánus gyűlölködés már nagyon is manifeszt módon kitűnik Langley filmjéből, ám az ellenségeskedés csupán a film elkészülte után egy évvel csapott át csaknem szabályos, vallási alapú polgárháborúba – eggyel tovább növelve a főbb frontvonalak számát. Nála még csak a vallási rendőrség piaci rohamai, a rajtakapott alkoholárusok szidalmai látszanak – ne felejtsük: a Szaddám-féle Irak világi, szekuláris, arab nacionalista rezsim volt – ennél nem biztos, hogy jobb lesz egy sok-sok zsarnok által vezetett, kettős értelemben is fundamentalista diktatúra. Az önkorbácsolásban manifesztálódó véres vallási extázis pillanatai, s a Mukhtada al-Szadr radikális síita hitszónoknak hódoló tömegekről elkapott pillanatfelvételek mintha megerősítenék ama amerikai félelmeket, hogy az iraki kaland (emelkedettebb megfogalmazás szerint „misszió”) még a mostaninál is tragikusabban, s geostratégiai szempontból is előnytelenebbül végződhet. Langley csupán az észak-iraki kurdok körében találhatott némi békére és nyugalomra – azóta eltelt ugyan jó pár (az utolsó filmkockák rögzítése óta már csaknem öt) év, de nyugalomnak és harmóniának Irak többi részén továbbra sincs, se híre, se hamva.

Hiába minden katonai veszteség, megannyi civil áldozat (máig sincs megbízható becslés a konfliktus halálos áldozatainak pontos számáról – a számok forrásról forrásra változnak, szóródva a százezrestől a milliós nagyságrendig), az amerikai közvéleményt legjobban az Abu Ghraib börtönben történt kegyetlenkedések rázták meg – ha volt esemény, amely otthon is népszerűtlenné tette az iraki katonai beavatkozást, akkor az éppen a kiszivárgó kompromittáló fotók nyomán kirobbant ordas fogolykínzási botrány volt. Rory Kennedy dokumentarista megkísérelte a lehetetlent: 2007 elején bemutatott (az HBO-n és a Sundance fesztiválon egyaránt vetített), utóbb Emmy-díjjal jutalmazott Abu Ghraib kísértetei (Ghosts Of Abu Ghraib) című filmjében sorra-rendre megszólaltatja az elkövetőket, az áldozatokat, katonai illetékeseket és civil jogvédőket. A film egy nevezetes pszichológiai vizsgálódás, az 1961-es Milgram-kísérlet felidézésével kezdődik és végződik – ha nem emlékeznének rá, ennek során önkéntes résztvevők mértek szimulált áramütést egy, az áldozat szerepét játszó színészre, nem tudván, hogy az csak mímeli a szenvedést. Irányítóik bíztatására és noszogatására legtöbbjük készségesen vett részt az „áldozat” sokkolásában, akár annak „haláláig”. Mint a film méltatói is megjegyzik, az Abu Ghraibban történtek legalább ennyire igazolják az 1971-es stanfordi börtönkísérlet (Zimbardo-kísérlet) következtetéseit, ahol a véletlenszerűen leosztott szerepek (kiből smasszer lett, kiből meg fogoly) lassan úrrá lesznek a szereplők eredeti személyiségén, s az egymástól is tüzelt „rabtartók” idővel mind brutálisabban bánnak a „foglyokkal”. A filmben is ábrázolt szituáció abban is hasonlít a fentiekre, hogy eredetileg a botcsinálta börtönőrök is véletlenszerűen, parancsnoki improvizáció nyomán kerültek pozíciójukba, ám hamar beletanultak új munkájukba – korántsem külső és belső segítség, biztatás, sőt sürgetés nélkül. Kennedy párhuzamosan vizsgálja a történések két szálát. Az utóbb bíróság elé citált elkövetők vallomásaiból válik nyilvánvalóvá, miként sajátították el, s alkalmazták a kínzás és megalázás legrafináltabb – s ha úgy tetszik, legprimitívebb módszereit, miközben – a lelkiismeret elaltatása nyomán –

folyamatosan megszűnt a saját tetteikkel szembeni belső ellenállás is. Ugyanakkor a film – mintegy a „jogi esetek” típusú tényfeltáró, dramatizált dokumentumfilmek törvényes utódjaként – megpróbálja rekonstruálni a parancsnoki láncolatot, a kínzásokig vezető felsőbb utasítások kiadóit, a brutális módszerek engedélyezőit is. A szálak végül, mily meglepő, a közelmúlt univerzális krampuszáig, ifjabb Bush elnökig vezetnek – elvégre ő volt az, aki nagy nyilvánosság előtt (a film idézi is az ominózus képsorokat) tagadta meg az iraki kombattánsoktól, vélt és valódi felkelőktől, állítólagos terroristáktól a hadifoglyokat (a genfi konvenció szerint) megillető jogokat. Az illusztris névsor azokról, akik eltűrték, sőt egyenesen szorgalmazták a kegyetlen „kihallgatási” módszereket igen hosszú (rajta szerepel Rumsfeld egykori védelmi miniszter s közvetlen felelősként egy bizonyos Miller tábornok is...) A film ezek alapján nem minden alap nélkül sugallja: az Abu Ghraib-per vádlottai ugyan nem véletlenül kerültek a vádlottak padjára, de akadt volna ott hely mások számára is. Ha valaki nem tudta volna, hogy a kínzásnak, a foglyokkal való embertelen bánásmódnak, a fizikai, lelki, szexuális gyötrésnek létezik egy nemzetközi ötletbörzéje, az nyilván meg fog hökkenni, mikor kiderül: a bagdadi börtönben alkalmazott módszerek, a foglyok stresszpozícióba kényszerítése, ingerektől megfosztása (csuklya), s lemeztelenítése az egykori brazil katonai junta biztonsági szerveinek leleménye. (Korábban viszont éppen az Egyesült Államok némely intézménye járt élen abban, hogy kellő szaktudással felvértezve küldjön vissza „szakembereket” sorsverte latin-amerikai hazájukba: megannyi salvadori, guatemalai, argentin, chilei végzett „kínzás-kivégzés szakon” (például a School Of Americas nevű szakiskolában). Annyi bizonyos, hogy ezeket a módszereket nem a gyorstalpalón átképzett börtönőrök találták ki, de azért néha hozzátették saját leleményeiket is – főként a filmben csak fényképekről látható Charles Graner, az ügy fővádlottja, aki a tanúk szerint a lehető legjobban érezte magát új szerepében. Mindeközben az is világossá válik, hogy a foglyok jó részét vaktában szedték össze, többnyire hozzájuk csapva ártatlan, mit sem sejtő hozzátartozóikat – embereket kínoztak (néha egyenesen halálra), a semmiért, csak hogy tovább pörögjön az öncélú, már magától működő, „jól bevált” kihallgatási gépezet. Jellemző, hogy az eltelt idő alatt egy újabb dokumentumfilm is született ugyanezen témában, s a jórészt ugyanazon főszereplőket megszólaltató Errol Morris tavaly készült Szokásos eljárási módszerek (Standard Operating Procedures, 2008) című dokumentumfilmje ugyanazt sugallja, mint Rory Kennedy filmje: a közvetlen elkövetők pusztán bűnbakok – Abu Ghraib pusztán csepp a tengerben, s a korábban véltnél (és beismertnél) kiterjedtebb kínzási gyakorlat sokkal több és magasabb rangú felelőst feltételez.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/01 09-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10042