KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/január
AMERIKA HÁBORÚI
• Kolozsi László: Megszállottak Amerika háborúi
• Barotányi Zoltán: Véres emlékek Az iraki konfliktus dokumentumfilmen
• Barkóczi Janka: A másik élete Izraeli-arab háborúk
BRET EASTON ELLIS
• Hungler Tímea: Nárcisz és Psycho Ellis Csodaországban
FRANCE NOIR
• Ádám Péter: A szorongás jegyében Henri-George Clouzot és a film noir
• Ádám Péter: A pokol bugyraiban
• Sepsi László: Véresen tálalva Új francia horrorfilmek
GREENAWAY
• Lajta Gábor: Mérföldnyi festett sötétség Rembrandt és Greenaway
KEN LOACH
• Gyenge Zsolt: Ha egyet láttál, mindet láttad? Ken Loach
• Takács Ferenc: Egy szelíd szabadságharcos Szabad világ, Barátom Eric
TELEVÍZÓ
• Orosdy Dániel: Kistelepesek Szomszédok
NETMOZI
• Baski Sándor: Hamarosan a mozikban A filmelőzetesek története 2.
• Hirsch Tibor: Szecskázz! You Tube-mozi
KÖNYV
• Parragh Ádám: Ömlesztett vércsoportosítás Vajdovich Györgyi – Varga Zoltán: A vámpírfilm alakváltozatai
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Kötél általi bizonyítás Sopsits Árpád: A hetedik kör
• Csáki Judit: Nincs kegyelem A Nibelung-lakópark
• Tüske Zsuzsanna: Drámába zárva Halálkeringő
• Nevelős Zoltán: A tükör túloldalán Doctor Parnassus és a képzelet birodalma
MOZI
• Varró Attila: A doboz
• Baski Sándor: Woodstock a kertemben
• Kovács Marcell: Hold
• Schreiber András: California Dreamin’
• Tüske Zsuzsanna: Továbbállók
• Roboz Gábor: 51-es bolygó
• Forgács Nóra Kinga: Legmelegebb nap
• Vajda Judit: Karácsonyi történet
• Parádi Orsolya: Sárkányvadászok
• Sepsi László: Pokoli édenkert
• Szabó Noémi: Derült égből szerelem
DVD
• Alföldi Nóra: Elit halálosztók
• Pápai Zsolt: Andrzej Wajda háborús trilógiája
• Kovács Marcell: Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét!
• Nagy V. Gergő: Alkonytájt

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A Nibelung-lakópark

Nincs kegyelem

Csáki Judit

Mundruczó, miután a Krétakör társulatával bejátszotta a Sziklakórházat és a Lipótmezőt, filmvászonra fogalmazta Térey súlyos verses drámáját; az istenek alkonya most sem marad el.

Amikor becsapódott mögöttünk a Sziklakórház hatalmas vasajtaja (vagy nem is volt hatalmas? és nem is volt vas?), lehámlott a jelen idő, teret követelt és nyert magának a mítosz. A Nibelung, a maga hatalmas lélegzetvételével. Aztán eltelt vagy három és fél, négy óra, és lehámlott a mítosz, ott tébláboltunk a masszív jelen időben. Ami pedig a kettő között történt, az most itt pereg előttem, Mundruczó Kornél A Nibelung-lakópark című filmjében.

A négyórás előadásból százperces film lett. Aki nem látta a Krétakör színházi produkcióját – a Vár alatti Sziklakórházban, vagy később a már bezárt „Lipótban” – (és bizonyára ők vannak sokkal-sokkal többen), annak hamisítatlan és teljes élmény a Ring formátumos isteneinek mai high-tech klónjait szemlélni, amint nyírják-nyírogatják egymást, egészen az utolsó vérig. Ez történt annak idején a színházi előadásban is, és nem egyszerűen hosszabban, hanem – szűk tér ide vagy oda – egyszerre tágasabban és tapadósabban. Miközben ugyanis a legszűkebb térben is befoghattuk tekintetünkkel a tér egészét, vagyis láttuk az arcok környezetét és az éppen nem akciózó szereplőket is, valamint belefértek az estébe azok a jelenetek, amelyek „oldalról” erősítették a történeti fősodort (ettől volt tágasabb), mindvégig egy levegőt szívtunk a lakópark kőkemény maffiózóival, csavaros eszű nőikkel és a változatos kiszolgáló személyzettel, s a játszó személyek bennünket sem kíméltek, ha csapódni, kapaszkodni, támaszkodni kellett, felület voltunk, és kész. És volt szag és szín, nyomasztás és zsúfolódás; lapultunk falhoz és feküdtünk vaságyban. És a hangok, amelyeket nem rögzít a mikrofon, lélegzetvétel, nyögés és sóhajtás. Pára, testek. Fázás.

Tilo Werner akkor még SS-tisztet imitált, és félelmetes idegenvezetőnk volt odalent, a pincemélyben – most inkább elmeorvos, és nem annyira félelmetes, mint inkább bisszig, undok és cinikus. „Ludwig Wittgenstein” – mondja. – „Filozófiai problémákkal lehet hozzám fordulni”; mindenesetre ő mondja el és fel a ki kicsodát, bemutatja a szereplőket, és terelgeti nyáját, vagyis a nézőket, akik a filmben nem igazi nézők, hanem babák, üveges tekintetű, merev tartású díszletelemek, ezért aztán Tilo Werner leginkább a játszókat és a filmeseket terelgeti, és hát ez igen érdekes kontextust teremt. Mundruczónak láthatóan kellettek a „nézők”, a fal mellett álló vagy éppen ágyban fekvő emberi testek, hát eljátszatja őket a babákkal, ott is vagyunk, mi vagyunk azok, de mégsem, hiszen mi „föl sem állunk a kanapéról”, mint Tilo megjegyzi epésen.

Siegfried és Gunther, Brünhilde és Gutrune – párcserés felállás a Wälsungwerke és egyéb üzleti vállalkozások haszonmaximalizálásának érdekében; egymás fúrása, cserbenhagyása, elárulása, mind egy gyűrűért, ami a „garantált haszon”, és mindig másutt van, mint ahol lennie kéne. Van „lakópark-feeling” – nem kell törődni azzal, hogy Tilo Werner Worms városát emlegeti, lehet odaképzelni a Duna partjára valahol a pesti oldalon, toronyházak mellé, az art deco és a „stílusos kiegészítők”, valamint a fémes-hideg high-tech és a süppedős szőnyegek világát, vagy a Hell nevű diszkót, az elegáns lakosztályokat és még elegánsabb irodákat, ahol tényleg mindegy, hogy ki kivel, csak az nem mindegy, hogy ki miért.

Térey János A Nibelung-lakópark-trilógiájának utolsó része, a Hagen és a gyűlöletbeszéd az alapja az egykori előadásnak, és most ennek a filmnek is, amely bizonyos értelemben brutálisabb, mint a színházi előadás volt: ott vethettünk olykor egy-egy pillantást a „mellékesre”, a lényegtelenre, az ugrásra kész színészre. Itt azonban Mundruczó Kornél szigorúan vezeti a tekintetet, szűkre, nagyon szűkre szabott kockáira csak a lényeg, a leglényeg fér rá. Arcok – olyan közelről, hogy szinte torzak, és éppen ez, a kamerába beleborulós közelség, és ennek a torzítós hatása fokozza a feszültséget, sehol egy lágy arcvonás.

A négy főszereplő mellett van egy ötödik, az „über-főszereplő”: Hagen, aki Gunther féltestvére, de a főnökség – elnök meg vezérigazgató – a lúzer-szerepre kárhoztatná, ami nagyon nem tetszik neki. Rába Roland az arcával játszik el mindent, a nyájas manipulátort, a hidegfejű kombinátort, a racionális érdekembert, az undorító akarnokot – és végül a kegyetlen bosszúállót. A bosszú jogos, állapítjuk meg szomorúan, ugyanis csöppet sem tetszik, sem az, hogy jogos, sem a bosszú maga, de erről alább. Egy, csak egy híve van: a Láng Annamária által játszott Gerda, a maga odaadó fanatizmusával és rajongásával – ő is megkapja, ami jár neki, a dicstelen halált.

Utálatos bagázs, tokkal-vonóval. Formátum semmi, vacak, tili-toli machinációk és nőcserék. Nők: az egyik puhább – Sárosdi Lilla Gutrunéja leginkább sodródik –, a másik keményebb – Péterfy Bori Brünhildéje inkább sodor. Egymásba is szeretnek ők ketten – ez a szerelem szép tudna lenni, és tudna védeni a férfiak közönyös-cinikus agressziója ellen is, de ereje nincs, a gyöngédség meg itt nem játszik – és lebeg fölötte az elátkozottság.

Nagy Zsolt Siegfriedje szögletes és kíméletlen – a filmen erősebbnek, gyilkosabbnak hat, mint a színházban –, ő aztán tudja, mi a korrekt összefüggés cél és eszköz között, és azt is, hogy két pont között hol a legrövidebb út. Gyabronka József Guntherje nem föltétlenül ezt a legrövidebbet választja; a pasztell felszín árnyaltabb karaktert takar, de az összes árnyalat a kiégett, blazírt és jeges tartományokból való. Ahogy „home-videón” végignézi Brünhildével abszolvált sivár kefélését (Brünhilde egy bábuval játssza el az aktust), és ejtett, kopogós hangon hívja föl saját figyelmét a nő hidegségére, voltaképpen emberi panasz is lehetne. De már nem az.

Fekete és fehér – ez a két szín teszi ki azt a sok színt, amellyel Mundruczó filmre fogalmazza Térey hatalmas verses drámáját. Ez az ellentétekből való komponálás nagyon is illik a műhöz, amelyben a nyelv a magasztos és alpári közt csapódik, a rímek és ritmus „beszabályozzák” a zabolátlan tartalmakat (a „szertehintsen – persze, kincsem” lenne a nyelvi emblémája tán az egésznek). A pusztításról, hanyatlásról – „alkonyról” – van szó leginkább, mocskos és sötét minden, hiába mondják, hogy virágos a park. A rendező most nem adja meg az időnek, ami jár neki – mint más filmjeiben –, hanem hajtja, mintha propeller lenne. Vágtatunk a szereplőkkel a pusztítás felé. A megannyi mellékszereplő, Csákányi Esztertől Scherer Péteren át Katona Lászlóig, végtelen érzékenységgel, blazírtan és részvétlenül kíséri le a főnökség nagyszabású luxus-agóniáját – a Krétakör elsőrangú társulata a filmen másként erős, mint a pincében, de erős mind, nagyon erős. Jól áll nekik a közeli – az arcuk finomra hangolt játékeszköz, mindent el tudnak vele mondani. És a rendező jól bánik a fénnyel, erős a kontraszt, sok a gegen; a hajdani pince-előadás munkafényét itt markánsan dobja föl a természetes világosság. Pászmák, csíkok és villódzó pontok; a fényt a sötéttől alig lehet megkülönböztetni.

Tulajdonképpen kaján kíváncsisággal vártam, hogy a pincében levezényelt rettenetes robbanáshalmaz hogyan megy át a filmre – hát sehogy. Hagen „Nibelung-dzsihadját” nem a rázkódó-mozgó tér, a megránduló ágyak, a kialvó fény jeleníti meg, hanem a fekete-fehér zűrzavar, a füst, a köd, a „nem tudom kivenni, mit is látok”-képsorok. És mire Láng Annamária öngyilkos merénylője elvégzi dolgát, már ugyancsak ő konferálja mosolygós hangon az akció sikerét a Nibelung rádióban: FM 911.

Igen, ezt a három számot egymás mellett sem a Sziklakórházban, sem a Lipóton, sem most, a filmet látva nem kell magyarázni. Nincs menekvés, nincs kegyelem – és senkiért nem fáj a szívünk. Úgy hajózunk bele a legvaskosabb jelenbe, mintha hatalmas luxus-óceánjárón érkeznénk: lomhán, de ellenállhatatlanul. Térey János drámája és Mundruczó Kornél filmje egymásra tapad, és azt állítja: világunk nem érdemel részvétet.


A NIBELUNG-LAKÓPARK – magyar, 2009. Rendezte: Mundruczó Kornél. Írta: Térey János. Kép: Dobos Tamás. Zene: Tallér Zsófia. Vágó: Jancsó Dávid. Látvány: Ágh Márton. Jelmez: Breckl János. Szereplők: Nagy Zsolt (Siegfried), Gyabronka József (Gunther), Rába Roland (Hagen), Péterfy Bori (Brünhilde), Sárosdi Lilla (Gutrune), Láng Annamária (Gerda), Csákányi Eszter (Frei/Fényképész/Homeless/Bárénekes), Scherer Péter (Heimdall/Volker), Somody Kálmán (Alberich/Dankwart), Bánki Gergely (Truchs/Fafner/Konferanszié), Tóth Orsi (Voglinde/Flosshilde), Katona László (Homeless/Giseler/Paparazzo/Wulf), Terhes Sándor (Gerenot/Fasolt/Wolfart/ Gelfart), Tilo Werner (Tilo). Producer: Gáspár Máté, Petrányi Viktória. Gyártó: Proton Cinema. Forgalmazó: Szuez Film. 107 perc


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/01 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10038