KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/március
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Tiszta Amerika Magyar filmipar
• Kolozsi László: Magyar kopó Hazai bűnfilmek
• Schreiber András: Pótkávé Bűnügyi tévémagazinok
EDGAR ALLAN POE
• Géczi Zoltán: Míg e rejtélyt meglesem Edgar Allan Poe
• Janisch Attila: Az inga alatt A filmszerűtlen Poe
ALVILÁGI AMERIKA
• Roboz Gábor: A bánatos krónikás Dennis Lehane
EDGAR ALLAN POE
• Kovács Marcell: Többször használatos rémálmok Poe és Corman
KAMASZMOZI
• Varró Attila: A változás kora Farkasember-filmek
• Vajda Judit: Grimm és az idegenek Nem félek a farkastól
• Jankovics Márton: A korona súlya Kamaszkirálynők
• Forgács Nóra Kinga: Nem leányálom Andrea Arnold: Akvárium; Lone Scherfig: Egy lányról
OLIVEIRA 101
• Forgách András: Az öregkor diszkrét bája Manoel de Oliveira
ÉSZAK-KOREA
• Teszár Dávid: Remetediktatúra Dokumentumfilmek Észak-Koreáról
• Csoma Mózes: Pulgaszari Sin Szang Ok megpróbáltatásai
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Cigányút
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Filmsziget BBS 50
• Grunwalsky Ferenc: A Sáncban
TELEVÍZÓ
• Kemenes Tamás: Szigorúan nyilvános Rejtett kamerás műsorok
• Baski Sándor: Csak egy kattintás A filmelőzetesek története 3.
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Körkörös történelem Oda az igazság
• Bori Erzsébet: Vendégjáték Erdélyben Peter Strickland: Varga Katalin
• Gorácz Anikó: Háromszög franciaágyra Májusi zápor
MOZI
• Vincze Teréz: Éhség
• Schreiber András: Kilenc
• Baski Sándor: A sötétség határán
• Fekete Tamás: Mindenki megvan
• Varró Attila: Komfortos mennyország
• Kovács Marcell: Éli könyve
• Sepsi László: Légió
• Teszár Dávid: Milarepa
• Tüske Zsuzsanna: Testvérek
• Parádi Orsolya: Coco Chanel és Igor Sztravinszkij
• Vajda Judit: Fekete villám
• Alföldi Nóra: 9
DVD
• Ádám Péter: Truffaut-gyűjtemény
• Pápai Zsolt: A vonat
• Alföldi Nóra: Náci zombik
• Tosoki Gyula: Idegenek Velencében

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Cigányút

Barkóczi Janka

A cigányok helyzetéről nem beszélni kétszeres felelőtlenség, dupla bűn. A cigányfilmfesztivál megtörte a csendet.

Elnémuló társadalomban élni több mint nyomasztó érzés. Különösen egy olyan országban, amelynek súlyos csendjében időről időre irracionális és kegyetlen drámák sora következik be. Ahol megtörténhet az etnikai tisztogatás és jó poén a rasszista szlogen, nem beszélni és nem bolygatni kétszeres felelőtlenség. A nem szól szánk, nem fáj fejünk tétel az utóbbi évtizedben sajnos egy egész nemzet mottója lett. A reprezentatív közegek politikailag korrekt motyogása mellett egyre tisztábban zeng a szélsőséges csatazaj, amelynek háttere az értékkáosz, az információhiány és a bizonytalanság, fegyvere pedig a könnyű feledés. Feledni mindent és lehetőleg azonnal: ami az 1940-es években Európában nagyban történt éppúgy, mint ami tegnap Tarnabodon vagy Tatárszentgyörgyön kicsiben. A 2009. december 8-13. között Budapest három mozijában (Örökmozgó, Kino, Uránia) megrendezett Európai és Magyar Cigány Filmfesztivál épp ezért különösen fontos, már-már jelképesen rezisztens eseménynek számít, hiszen közvetlenül a teljes körű elhallgatás veszélyes programja ellen intéz támadást.

Mert a roma-kérdésről beszélnünk, sőt kommunikálnunk kell. Még akkor is, ha az utóbbi időben az illetékesek többsége nem mulasztotta el nyilatkozatát azzal az elmés és hárító kitétellel kezdeni, hogy ilyesmi nem létezik, hiszen a hazai szociális, oktatási, munkahelyteremtési problémák általánosságban érvényesek. Bár erősen divatba jött a szókapcsolat tagadása, elkenése, tudományos igényű cifrázása, a probléma problémaként való megjelenése már csak a rendőrségi nyomozati anyagok tükrében is vitathatatlan. Hogy a kérdés tárgyalására a létezésének általában (és legnehezebben) történő elfogadása után milyen változatos megközelítési módok kínálkoznak, arra a fesztivál dokumentumfilmes anyaga számtalan izgalmas példát szolgáltat. Az 1990 után készült alkotások nem festenek rózsás képet a helyzetről, de legalább abban a vonatkozásban megnyugtatják a nézőt, hogy míg máshol feltűnően fogy, a magyar dokumentumfilmben bőven van a témát illető lelkiismeret és kreativitás. Hogy a cigány-motívum feldolgozása nosztalgikus, sokkoló, könnyed vagy drámai, ez esetben csak nézőpont kérdése, és a hiteles nézőpont megtalálása maga a fegyvertény. Láthatunk szívmelengetőt befutott világzenészekről (Sas Tamás: Usti opre – Éleszd a tüzet, 2006) és hardcore dokut a nem befutottakról (Kőszegi Edit Szuhay Péter: Történetek a boldogulásról, 2000; Szakály István: Gömöri cigányok, 2006). Sokat megélt matrónák a roma holokausztra (Jancsó Miklós: Temetetlen holtak, 1997), elegáns idős dámák pedig kávéillatos-pezsgőhabos békeidőkre emlékeznek (Dér András: Vilma néni Budapestje, 1997). Megtudjuk, hogy ma milyen jogi megfontolásból tagadhatják meg egyesektől a népdalok előadásáért járó tiszteletdíjat (Salamon András: Huttyán, 1996) és milyen volt egykor hercegi szeparékban játszó, „négy házi kolduskát tartó” prímásnak lenni (Vilma néni Budapestje). Kapunk meleget és hideget, szentimentálisat és sokkolót, a program teljességében pedig egy változatos és inspiráló képet valamiről, ami állítólag „nincs”.



Valaki majd kibogozza


Az erősebb idegzetűeknek ajánlott vonulatból különösen kiemelkedik Komenczi Norbert esettanulmánya, a Daráló (2005) és a nagyobb panorámában gondolkodó Történetek a boldogulásról című darab. Míg az előbbi a honi jog biztonságába vetett hitet, az utóbbi a folkfesztiválokon lazuló városi értelmiség kisebbségi nyomorról alkotott, színesszoknyás illúzióit erodálja. A Daráló a lezárása óta bűnügyi tananyaggá avanzsált Pusoma Dénes-ügy hátterét vizsgálja, amely egy ártatlanul meghurcolt, majd öngyilkosságba kergetett roma napszámos közismert tragédiájáról szól. Az esetre visszaemlékező ismerősök és hivatalnokok elbeszélése egy végsőkig korrupt és elfogult közegbe kalauzol, ahol a vádlott gyomrozása a „nyomozási taktika” része, és a gyanúsított már akkor is bűnös, ha magatartásával csak okot ad a gyanúra. A Pusoma-botrány (amelynek játékfilmes feldolgozását Nincs kegyelem címmel Ragályi Elemér készítette el) tanulságai között szerepel az egész kérdéskör rákfenéje, azaz a hatósági felelősség elismerésének következetes és büszke elutasítása. A Történetek a boldogulásról a mindennapok túlélésének nem egy, hanem mindjárt tizenkét variációját mutatja be. Seprűkészítő, tollfosztó és dohánytermesztő családok véres-verejtékes és meglehetősen klasszikus küzdelmét látjuk, akik a létminimumért egyelik a répát és éhbérért vetik a vályogot. Az persze mindjárt kiderül, hogy a vállalkozásorientált kapitalizmus a társadalom perifériáján is kínál új, ha nem is épp szokványos megélhetési lehetőségeket. Egy joviális vajszói úr, aki az összes riportalany között a legnagyobb spíler, majomszelídítéssel indít, majd tigrist és óriáskígyót nevel az ól mögött, hogy gazdag kuncsaftjai állatszeretetét kielégítse. A Történetek a boldogulásról nem más, mint a „persze, mert nem is akarnak dolgozni” sztereotípia 100 perces masszív cáfolata, s mint ilyen mindenképpen fontos darab. Kevésbé sikeres érdekérvényesítési akció végrehajtását követi Salamon András Huttyán című megdöbbentő filmje, amelyben a roma örökösök keresik az elhunyt családfő által énekelt dal után járó jogdíjukat, ami az egyik lemezen felhasználva nagyban hozzájárult a Deep Forest világsikeréhez. A film brilliáns pillanatai közé tartozik a romák látogatása a törzsi álarcok között üldögélő belga falukutatónál, akiben egy csapásra kialszik minden derű és antropológiai lelkesedés, mikor pénzre és jogos jussra terelődik a szó. Felháborodott tekintetéből kíméletlenül kiolvasható, hogy a Nyugat civilizatorikus küldetéstudata az első euróval tovagurul, és a roma felzárkóztatáspolitika épp csak a banki zárásáig szünetel.



Kellemetlen érzések


Nyugatról és Keletről, rasszizmusról és előítéletekről rappelnek azok a sokat látott tizenévesek is, akik a Gypsy Side (Gát Balázs, 2006) és a pesti nyolc aktuális aranyifjai. Az ártatlanságukat éppen elveszteni készülő gyerekek Harlemet játszanak a gangon és távoli fekete sorstársaikért rajonganak, mert „fekának lenni menő”, ami erősen sugallja, hogy romának lenni nem éppen az. A srácok, akik a gengszterséget csak stílusból nyomják és folyékony angol freestyle-lal ugratják egymást, mintegy mellékesen tesznek említést a bőrfejűektől (itt és most, a valódi Budapesten) elszenvedett durva atrocitásokról. A külsőségekben, tehát meglehetősen pacifista módon levezetett feszültség a globális márkák divatjának és a neológ helyi roma-szimbolikának különös keverékét hozza létre. A különböző és megkülönböztetett immár egyenesen törekszik a devianciára, és a kiválasztott sapka napellenzőjének íve az egyéniség markáns kifejezője lesz. Azok a fiúk, akik azért hordanak keresztet a nyakukban, mert „elég semleges”, a vallásban legalább olyan kemény törvényeket vélnek felfedezni, mint a rapben és a város kérlelhetetlenül köréjük gettósodó részében. Gát filmjének nagy erénye, hogy nem veszi fel a részvéttel tüntető unalom akadémikus hangvételét, és a kilátástalanságról szóló sirámok helyett érzékeny és pajkos, szebb jövőt prognosztizáló képet ad.

A másik oldalra, azaz a cigányokat-zsidókat egyként alázó csoportok speciális közegébe merészkedik Szirmai Norbert és Révész János Jobb a Fradi (2002) című filmje. A Fradi B-közép finoman szólva is bizarr szurkolói technikáját elemző film mindössze negyedórás, de az anyag akár egészestés munkát is megérdemelne. Noha a meccseken megnyilvánuló verbális és valódi agresszió körüli hercehurca a hivatalos közeg szerint természetesen „picit eltúlzott vagy talán nincs is valós alapja”, a film pár perc alatt ízelítőt ad a túlzás valódi dimenzióiból. A különös kegyetlenséggel kiabált trágárságok, és a kisebbségi fradistákat verő többségi fradisták karlendítő idillje az ultra élet finomságait is megvilágítja. S bár a szurkolás természetére jellemző indulatosság egy bizonyos pontig megbocsátható, a kipirult arcú fiú aki „a romákat csak mint fajt nem szereti”, és rögtön kontrázó bájos barátnője, aki inkább holtan látná őket, elég menthetetlen végszavakat ad.

A cigány-téma egyes, a filmek által is érintett jelenségeit a magyar társadalom botrányos gyorsasággal tolja ki a figyelem köréből. Annál feltűnőbb ez, minél inkább előtérbe kerülnek más, politikailag és üzletileg jövedelmezőbb vonatkozások. A hazai roma-ploitation választási jelszavakban és talkshowk szlengjében kivirágzó megjelenése szinte minden élelmesebb (nem roma) társadalmi rétegnek könnyű kapaszkodót kínál. Míg a Győzike-show mindennapi történései a közbeszéd szerves részévé váltak, az egy éven át tartó gyilkosságok és atrocitások, valamint ezek következményei az illendő és kötelező számnál többször nem kerülhetnek szóba. A roma-kérdés, amely minden tiltakozás ellenére éppen így és éppen ebben a formájában létezik, nagyrészt a Gáspár-házon kívül terül el, bár természetesen attól sem függetlenítheti magát. Míg ugyanannak a témának vannak állandóan és soha nem tárgyalt oldalai, a társadalmi tudathasadásnak komoly veszélye áll fenn. A dokumentumfilmek, amelyek felvillantanak valamit mindabból, ami a háttérben sejthető, a tudathasadás és a nyomasztó némaság legjobb ellenszerei.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/03 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10088