KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/március
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Tiszta Amerika Magyar filmipar
• Kolozsi László: Magyar kopó Hazai bűnfilmek
• Schreiber András: Pótkávé Bűnügyi tévémagazinok
EDGAR ALLAN POE
• Géczi Zoltán: Míg e rejtélyt meglesem Edgar Allan Poe
• Janisch Attila: Az inga alatt A filmszerűtlen Poe
ALVILÁGI AMERIKA
• Roboz Gábor: A bánatos krónikás Dennis Lehane
EDGAR ALLAN POE
• Kovács Marcell: Többször használatos rémálmok Poe és Corman
KAMASZMOZI
• Varró Attila: A változás kora Farkasember-filmek
• Vajda Judit: Grimm és az idegenek Nem félek a farkastól
• Jankovics Márton: A korona súlya Kamaszkirálynők
• Forgács Nóra Kinga: Nem leányálom Andrea Arnold: Akvárium; Lone Scherfig: Egy lányról
OLIVEIRA 101
• Forgách András: Az öregkor diszkrét bája Manoel de Oliveira
ÉSZAK-KOREA
• Teszár Dávid: Remetediktatúra Dokumentumfilmek Észak-Koreáról
• Csoma Mózes: Pulgaszari Sin Szang Ok megpróbáltatásai
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Cigányút
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Filmsziget BBS 50
• Grunwalsky Ferenc: A Sáncban
TELEVÍZÓ
• Kemenes Tamás: Szigorúan nyilvános Rejtett kamerás műsorok
• Baski Sándor: Csak egy kattintás A filmelőzetesek története 3.
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Körkörös történelem Oda az igazság
• Bori Erzsébet: Vendégjáték Erdélyben Peter Strickland: Varga Katalin
• Gorácz Anikó: Háromszög franciaágyra Májusi zápor
MOZI
• Vincze Teréz: Éhség
• Schreiber András: Kilenc
• Baski Sándor: A sötétség határán
• Fekete Tamás: Mindenki megvan
• Varró Attila: Komfortos mennyország
• Kovács Marcell: Éli könyve
• Sepsi László: Légió
• Teszár Dávid: Milarepa
• Tüske Zsuzsanna: Testvérek
• Parádi Orsolya: Coco Chanel és Igor Sztravinszkij
• Vajda Judit: Fekete villám
• Alföldi Nóra: 9
DVD
• Ádám Péter: Truffaut-gyűjtemény
• Pápai Zsolt: A vonat
• Alföldi Nóra: Náci zombik
• Tosoki Gyula: Idegenek Velencében

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Edgar Allan Poe

Edgar Allan Poe

Míg e rejtélyt meglesem

Géczi Zoltán

Szenvedély. Téboly. Kárhozat. Edgar. Allan. Poe.

 

Egyszer egy bús éjféltájon


Edgar Allan Poe halott. Tegnapelőtt hunyt el Baltimore-ban.” A főszerkesztő által diktált mondatok az amerikai irodalom alighanem legmagányosabb zsenijének végső napjait feldolgozó Poe halála (The Death of PoeMark Redfield, 2006) független amerikai film nyitányában hangoznak el. Noha a címszereplő immáron 160 éve, jóval a mozgókép feltalálása előtt távozott az élők közül, a fenti tényt meghazudtoló módon nála aktívabb ihletőt keresve sem találni a filmgyártás mezején. A méltatlan körülmények között tengődő, alkoholizmusba és őrületbe fúló szerző irodalmi munkássága nyughatatlanul kísérti a rendezőket: novellái, versei, regényei és élettörténete egyaránt inspiratív hatásúak. Biográfiáját legelőször a mozgókép hajnalán vitték filmre (Edgar Allan Poe David W. Griffith, 1909), s még ugyanebben az évben elkészült A kút és az inga francia filmadaptációja (rendezte: Henri Desfontaines). Azóta kétszáznál is több stáblistán bukkant fel Poe neve (csupán a mögöttünk álló évtizedben ötvennél is több film született művei alapján, nem számolva a közösségi videómegosztó oldalak által hozzáférhetővé tett amatőr és félprofi rövideket), szépprózai művekben, lemezekben, képregényekben él tovább. Edgar Allan Poe 1849-ben, negyven évesen, egy zord vasárnapi hajnalon lelkét visszaadta teremtőjének, irodalmi hagyatéka azonban mindenféle divatot játszi könnyedséggel átvészelő szellemként terebélyesedik.



Benne lelke átka zörgött


Poe kulturális hatása gyakorlatilag felbecsülhetetlen. Debussy opera formájában adaptálta Az Usher-ház végét, Manet illusztrálta A holló 1875-ös francia kiadását, Truman Capote korai novelláiban (Miriam, Egy kancsó pénz) csiszolgatta narratív módszertanát, Lou Reed dupla konceptlemezzel (The Raven, 2003) tisztelgett az amerikai irodalom ikonja előtt. Richard Corben, a kortárs amerikai képregény egyik atyaúristene a Marvel kiadó felnőtteknek szánt MAX sorozatát gyarapította egy igézően szép kiadvánnyal (Edgar Allan Poe’s Haunt of Horror, 2006). A szerteágazó (képregények, filmek, tévésorozat) és ingadozó színvonalú brandet fiadzó The Crow, James O’Barr képregénye legalább annyit merített novelláiból, mint a Joy Division zenéjéből.

Filmes viszonyban Roger Corman a legkedveltebb vonatkozási pont, de a Vincent Price arcával társított klasszikusok mellett tengernyi adaptáció létezik. A legnagyobb hatást a misztikus horror műfajára gyakorolta: Az áruló szív, A fekete macska, A kút és az inga, Az Usher-ház vége, a Ligeia az emberi tudat sötét mélységeinek, az őrület anatómiájának komor árnyalatokkal megfestett tablóképeiként váltak a zsáner elapadhatatlan forrásaivá.

Poe azonban roppant nehezen adaptálható alapanyag. Ritkán idézett esszéi és jóval ismertebb költeményei mellett legfőképpen novellista volt; melankolikus alkotói jelleme nem a hatalmas méretekben gondolkodó építész, hanem az aprólékos munkával babráló gyémántcsiszoló személyisége. A közérthetőség érdekében mellőzte a szövevényes cselekményt, a sokszereplős drámákat, dialógusokat alig elvétve használt, egyes szám első személyben mesélt, a konfliktusokat pedig jobb szerette fokról-fokra felépíteni és ráérősen kiélezni, mintsem hosszas megoldásokkal lezárni – éppen azokat az eszközöket alkalmazta, amelyeket tilalommal sújt a forgatókönyvírás szabályrendszere. A korabeli magazinok szerkesztőinek igényeihez igazodva írt, nyelvezete a mai olvasó számára avíttas, helyenként egyenesen ásatag, a hatáskeltésre hivatott, manapság inkább elidegenítően ható jelzőhalmozás bárminemű átemelése pedig nemkívánatos öniróniát szülne. Ezáltal rendezői szemmel nézve nem lehetséges a betűhív mozi leforgatása; a Poe-filmek adaptációk helyett interpretációk – karaktereket, szituációkat, motívumokat emelnek át, s helyeznek kortárs fizikai és dramaturgiai kontextusba.



Hol rémek dúlnak csatázva


Az alkotói pályájukat az 1970-es években kibontó európai horrorfilmesek és Poe komor mikrokozmoszának egymásra találása logikus frigy. A természetfeletti rémmesék látványos motívumai és számottevő dramaturgiai tartalékokat sejtető konfliktusai nagy hatást gyakoroltak a kontinentális horror művelőire, a fúzió pedig produkciós szempontból is előnnyel járt – Poe munkáinak szerzői joga régen elévült, művei public domain státuszban vannak, tehát szabadon felhasználhatók –, ami nem csekély könnyebbséget jelentett a szigorú büdzséből forgató rendezők számára. A klasszikus novellák ezáltal olyan közegbe emeltettek be, amelyben kirívóan erős szerzői szemlélet uralkodott: Argento, Romero, Gordon mind a maguk képére formálták át az irodalmi műveket.

Dario Argento, a giallo nagymestere az amerikai George O. Romero társaságában készítette el a különböző novellákat összeházasító, két szegmensből felépített Ördögi szempárt (Due Occhi Diabolici, 1990). A double feature előadás híven példázza a két rendező eltérő karakterét: a műfajteremtő Élőhalottak-trilógia atyja a Monsieur Valdemar kóresete tényszerű megvilágításban című novellát dolgozta át rendhagyó zombitörténetté (Fatti nella vita di Mister Valdemar), a boszorkánysággal és a sötét mágiával trafikáló Argento pedig A fekete macskát adaptálta (Il gatto nero). Romero előadása közelképpel indít Poe sírjáról, ily módon engesztelve ki szellemét, miután az eredeti cselekménytől ugyancsak elrugaszkodik. A Harvey Keitel főszereplésével készült A fekete macska sokkalta hűségesebb az irodalmi alapanyaghoz, de nyitójelenetébe Argento beleszőtte A kút és az inga – jelen esetben: bevégzett – motívumát, és az általános gyakorlatnak megfelelve kortárs közegbe emelte át a cselekményt. A rövid, szűken egyórás filmek olyan tiszteletadások, amelyekben egyértelműen a rendezőpáros kézjegyei dominálnak – a horror fenegyerekei, kik legfeljebb saját korábbi munkáikat hajlandók lemásolni, nem tagadhatták meg alkotói karakterüket.

A giallo, mint kreatív közeg általában véve kiváló táptalajnak bizonyult Poe novellái számára. Luigi Cozzi A fekete macskája (Il Gatto Nero, 1989) az eredeti novellából leginkább csak a címet emelte át: hamisítatlan ’80-as évekbeli italo-trash. Kulcseleme a Poe novelláit átszövő önreflexió: szereplői filmesek, akik minden idők legrémisztőbb horrorját kívánják elkészíteni, s ebbéli igyekezetük során megidézik az ősi boszorkány, Levana szellemét, aki a főszerepet játszó színésznő kisded gyermekében kíván megtestesülni. A fekete macska hamisítatlan rajongói mozi: a szkriptben nem csupán gyakorta emlegetik Dario Argento nevét, de cselekményénél fogva egyértelműen köthető a mester Három Anya-trilógiájához, mintegy a Suspiria (1977) és az Inferno (1980) nem hivatalos folytatásának is tekinthető (az Argento által dirigált, hivatalos záró epizód – La terza madre – 2007-ben került bemutatásra). Lucio Fulci munkásságának legaktívabb korszakában, az 1980-as évek elején ültette vászonra ugyanezen novellát (Gatto nero, 1981). Daniele D’Anza 1979-ben készített négy részes tévésorozatot Poe műveiből (I racconti fantastici di Edgar Allan Poe). Sergio Martino 1972-es misztikus horrorjának (Il tuo vizio é una stanza chiusa e solo io ne ho la chiave) főszereplője – kiégett, morbid víziók által gyötört író – is az amerikai alkotó arcképének mása.

A rajongói körökben kultikus tisztelettel övezett Re-Animator (1985) rendezője, Stuart Gordon két alkotással járult hozzá a sikerültebb adaptációk listájához. A kút és az inga (The Pit and the Pendulum, 1991) azon ritka filmek egyike, amelyek viszonylag híven ragaszkodnak a bázisként felhasznált novellához. A torture porn zsáner prototípusának tekinthető alapszituáció (az ingára rögzített, lassanként egyre lejjebb ereszkedő sarló alatt megkötözött ember fekszik) a film kulcsjelenetét adja meg, a forgatókönyvíró-rendező megtartotta a spanyol inkvizíció intézménye által megadott cselekményvázat, miközben a Poe novelláira jellemzően vékony dramaturgiai szálat új szereplőkkel gazdagította. A Lance Hendriksen által megformált, önmagát megkorbácsoltató, hívét pedagógiai célból keresztre feszítő főinkvizítor felizzó őrülete szavatolja a Gordontól elvárt csonkolásokat és vért. Stuart Gordon a Masters of Horror második évadjában is feldolgozott egy Poe örökzöldet, A fekete macskát; itt Jeffrey Combs formálta meg az írót.

A legsajátosabb feldolgozások egy kortárs thrash-rendező, David Decoteau nevéhez fűződnek, aki hajdanán Roger Corman asszisztenseként került Poe bűvkörébe. Decoteau az elmúlt 25 évben rengeteg tévés és D2V (direct-to-video) produkciót jegyzett, mostanság pedig éves rendszerességgel szállítja a homoerotikus Poe-interpretációkat, amelyek meglehetős szabadossággal bánnak az irodalmi alapanyagokkal. A holló (The Raven, 2007), Az Usher-ház (House of Usher, 2008), A kút és az inga (2009) nyugodt szívvel mellőzhető darabok. Az utálatosságig elrontott Poe-adaptációért sajnos nem szükséges Amerikáig repülni: a cseh Jan Svankmajer Őrület (Síleni, 2005) című munkája vigasztalanul búbánatos és kaotikus, a lehető legrosszabb értelemben vett mozgóképes bolondokháza.



Álmodó rémhez hasonló


Inkább kivételes ember volt, semmint nagy, s inkább csodálatra, semmint követésre méltó.” Voltaire jellemzése, bár eredetileg XII. Károly nekrológjához szánta, maradéktalanul érvényes az amerikai íróra. A független finanszírozásban készült Poe halála, a kortárs biográfiák legjobbika nem is kívánja bámulatos zseninek ábrázolni a címszereplőt: a végső napjait megélő Poe egy memóriazavarokkal küszködő, démonok által gyötört, a sorozatos kudarcokban megkopott, megalázott férfi, aki képtelen elkülöníteni alkoholos delíriumait a valóságtól. A film cselekményét nem helyezték át jelen időbe, az erőteljes atmoszférához hozzájárulnak a gondosan beállított fekete-fehér képek; a kevés fény és a sok árnyék kifinomult, elegáns összjátékát csak a lázas víziók színei törik meg. Felütése elegáns, keretes szerkezete a novellákat idézi, a rendezői teendők mellett főszerepet is játszó Mark Redfield pedig gondosan felépítette az író karakterét.

A fentiek tanulsága szerint az Edgar Allan Poe írásaiból készült filmek színvonalát nem az eredeti művek minősége, hanem a rendező és a forgatókönyvíró képességei határozzák meg. A míves interpretálás elemi feltétele – a konszenzusok sorozata által meghatározott stúdiószemlélettel szemben – a konokságig önálló, fegyelmezetten kivitelezett szerzői vízió. Ilyen feladatra nagy formátumú, magabiztos alkotók szükségeltetnének, akik képesek megérteni és tiszteletben tartani, egyszersmind kiterjeszteni a novellák mikrokozmoszát.

Mind a kontinentális, mind az amerikai filmművészetben akadnak olyanok, akik kiváló referenciáik okán alkalmasak volnának veretes mesterművek létrehozására. Ilyen Guillermo del Toro (Ördöggerinc, 2001), Alejandro Amenábar (Más világ, 2001), vagy Juan Antonio Bayona (El Orfanato, 2007); bizonyos, hogy rendkívüli mozit készíthetne Pascal Laugier (Martyrs, 2008), Alexandre Bustillo (Inside, 2007), Jim Jarmusch (Halott ember, 1995), vagy a Poe szellemét egy korai rövidfilmjében (Vincent, 1982) már megidéző Tim Burton. És számosan lehetnek még, kik ismeretlenül is méltó helyre emelhetik Edgar Allan Poe lázas líráját, hiszen vénséges művei továbbra is vonzók az ifjú generációk számára, és akár egy elsőfilmes is forgathat komoly mozit a klasszikus novellák egyikéből (LigeiaMichael Staininger, 2009).



Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen


Edgar Allan Poe, ha egy évszázaddal később születik, alkotói módszertanánál és szándékánál fogva is érdeklődést mutatott volna a film iránt, hiszen a 16 milliméteres tekercsek a papírnál jóval hatásosabb médiumot biztosítottak volna látomásai számára. Írástechnikája arról tanúskodik, hogy nem sejtetni, hanem láttatni kívánta a dolgokat; összetett metaforák helyett kontrasztos képeket festett; túláradó jelzős szerkezetei pedig a hatáskeltés végett oly gyakoriak. Amint azt a Graham’s Magazine-ben, 1846-ban megjelent a Műalkotás filozófiája című esszéjében írta: „…művemet mindenki által élvezhetővé óhajtottam tenni. (…) Úgy vélem, azt a gyönyört, mely egyszerre a legerősebb, a legfelemelőbb és a legtisztább, a szépség szemlélete adja. Sőt igazában, ha az emberek szépségről beszélnek, nem is tulajdonságra gondolnak, hanem benyomásra…”



A fejezetek címei A holló Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső és Babits Mihály által készített fordításaiból származnak


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/03 14-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10097