KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/április
FILMSZEMLE UTÁN
• Gelencsér Gábor: Finomhangolás Játékfilmek
• Pápai Zsolt: Túlságosan csendes magány Kísérleti és kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Széna vagy szalma? Dokumentumfilmek
• Hirsch Tibor: Megváltás, ha ólálkodik Bibliotheque Pascal
APOKALIPSZIS MOST
• Sepsi László: Átokföldjén Válság és poszt-apokalipszis
• Nevelős Zoltán: A vég és a kezdet John Hillcoat: Az út
• Kovács Marcell: Spagetti apokalipszis Olasz Mad Max
BERLINI RETRO
• Ruprech Dániel: Sötét éjjel történt A német film és a film noir
• Schreiber András: Keleti oldal, nyugati oldal Berlin retro
ROHMER
• Bikácsy Gergely: Mosolygó szeminárium Eric Rohmer
EZO TV
• Sipos Júlia: Szellemjárta képernyő Tudomány és ezotéria
• Kemenes Tamás: Szabad-e zsírszalonnát enni fényhez? Ezo TV
• Soós Tamás: A semmittudás egyeteme Tévé és kultúra
• Kolozsi László: Pécsi misztérium Soós Péter: Géniusz, az alkimista
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Valaki ott fenn Shawn Levy: Paul Newman
FESZTIVÁL
• Báron György: A kalifa tornya tövében Dubai
KRITIKA
• Csillag Márton: Három könnyű darab Presszó 10 év, Szélcsend, Szinglik éjszakája
• Gorácz Anikó: Emberkísérlet Almási Réka: Team Building
• Reményi József Tamás: Hárman a padon Makk Károly: Így, ahogy vagytok
• Alföldi Nóra: Showban-rosszban Dömötör Tamás: Czukor show
• Varró Attila: Királyi krokettpálya Tim Burton: Alice Csodaországban
MOZI
• Zalán Márk: Elveszett személyek körzete
• Forgács Nóra Kinga: Itt is, ott is
• Baski Sándor: Agora
• Alföldi Nóra: Minden kút Rómába vezet
• Schreiber András: Vigyázat, ehető!
• Barkóczi Janka: Ajami
• Sepsi László: Kecskebűvölők
• Vajda Judit: Igazából apa
• Varró Attila: Kém a szomszédban
DVD
• Alföldi Nóra: The Rolling Stones – Gimme Shelter
• Baski Sándor: Ahol a vadak várnak
• Pápai Zsolt: Szia, anyu!
• Tosoki Gyula: Az alkonyat harcosa

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Tim Burton: Alice Csodaországban

Királyi krokettpálya

Varró Attila

Tim Burton Carroll-adaptációjában Alice megtalálja helyét a csokigyárban.

Az utóbbi esztendők tanúbizonysága szerint Hollywood élvonalbeli szürrealista szerzői számára Lewis Carroll meséjének egyéni interpretációi egyfajta válságtükrözések, bizonytalan átmeneti állapotot jeleznek a mind szűkösebb mozgásteret biztosító stúdiófilmezés és a túl nagy szabadságot kínáló filléres függetlenség között. Terry Gilliam Tidelandje vagy David Lynch Inland Empire-je egyaránt szabad Alice Csodaországban átiratok, amelyek hősnői épp olyan ambivalens érzelmi hozzáállást tanúsítanak a nyúlüregen túli mesevilág iránt, miként a kis Alice vándorútján – egyszerre merülnek el izgatott vágykiéléssel csodáiban és rettegnek kiszámíthatatlan, öntörvényű káoszától. Idén a szürrealista szentháromság utolsó tagja is elkészítette saját verzióját: Tim Burton azonban tekintélyesebb piaci pouvoirjának köszönhetően nem csupán az egyik óriásstúdió krokett-pályáján játszhatott, de magántörténetek helyett magát a nagy klasszikust dolgozhatta fel, világsztárokkal, digitális animációval és térhatásban.

Nem mintha a hajdani tékozló fiú visszatérése a Disney kebelére jól bevált, szabadszellemű adaptációs stratégiáját szolgai másolássá szürkítette volna: az idei Alice Csodaországban szorosabban kötődik Burton azon kollázs-feldolgozásaihoz, amelyek inkább az alapmű irányadó motívumai köré szerkesztett új sztorik (Az Álmosvölgy legendája, Majmok bolygója), mintsem a cselekménymenetet híven megőrző feldolgozások (Charlie és a csokigyár, Nagy hal). A Mikiegér-gyár rózsaszín keze nyoma mégis ott virít a friss mesén, mintha csak mindkét fél számára kielégítő kompromisszum eredménye lenne: míg Carroll regénye lazán kapcsolódó epizódjaival eszményi alapanyagot jelentett (volna) Burton főként variációkra épített elbeszélésmódjához (gondoljunk csak a Beetlejuice, a Támad a Mars! vagy a Charlie és a csokigyár szemérmetlen gegkatalógusaira), a Disney-adaptáció éppen ezt a vonást igyekezett mindenáron felszámolni, hogy egy konvencionális fejlődéstörténetet állíthasson a nagyközönség elé, a kedvenc „higgy az álmaidban”-tanulsággal. Alice ezúttal személyes problémát kap a hosszúra nyúlt bevezetőben, hogy a nyúlüregen túl egyfelől megoldást találjon a múltjában leselkedő titokra, másfelől megtanulja elfogadni saját renitens, légvárépítő személyiségét, és a fináléban szembeforduljon a fojtogató viktoriánus elvárásokkal (emancipált nőként, emelt fővel nézve a jövőbe, Kína felé). Híven a Disney kétségbeesett stratégiájához, ami a hőskor elveivel leszámolva immár bő évtizede ontja magából a sikersztorik élőszereplős remake-jeit, folytatásait, spin-offjait, Burton Alice-filmje sem szerzői továbbgondolása az alapműnek (lásd a Tükörálarc vagy a Svankmayer-féle Valami Alice példáját), netán merész műfaji átszabása (mint az 1976-os pornómusical vagy a Resident Evil akcióhorrorja), noha a rendezőtől bármelyik kitelne – inkább csak erőltetett folytatása, ahol az immár 19 éves Alice ismét találkozik a (rém)álmaiban őrzött gyermekkori kaland szereplőivel, helyszíneivel és megpróbáltatásaival.

Míg Gilliam és Lynch Alice-verziói a kései és kényszerű marginalizálódás traumáját dolgozzák fel, Burton a betagozódás irányába tett lépést jelzi filmgyári olvasatával. Noha mindhárom műben kínosan kivirítanak a régi motívumok önreflexiói, megfosztva saját egységes szerzői világuktól (lásd az Álmosvölgy háttérben árválkodó malmát a teadélután jelenetében vagy a megszokott Johnny Depp-szerepkör kedvéért zavart művészlélekké formált Bolondos Kalapost), a hajdani animátor elszántan igyekszik bekopírozni identitásjegyeit egy épp divatos sikerreceptbe. Ez az Alice közelebb áll a mai tini-fantasy filmek (Narnia krónikái, Percy Jackson) kalandorkamaszaihoz, mint a saját fantáziavilágot bejáró művész-alteregókhoz: a Majmok bolygója hajtóvadászatát megidéző akciófelütés után két királyság eposzi harcába keveredve választ hűbérurat magának, hogy aztán felszentelt pallosával szembeszálljon (az alapmű abszurd káoszát jelképező) Jabberwocky sárkányával. Noha a történet fordulópontján hősnőnk merész elhatározással szakít az előre megírt forgatókönyvvel, függetlensége csupán látszólagos – mindkét választható ösvény végállomása a Disney-embléma soktornyú kastélya, a hőn áhított csokigyár, legyen bár színe vörös vagy fehér.

ALICE CSODAORSZÁGBAN (Alice in Wonderland) – amerikai, 2010. Rendezte:

Tim Burton. Írta: Lewis Carroll könyve nyomán Linda Woolverton. Kép: Dariusz Wolski. Zene: Danny Elfman. Szereplők: Mia Wasikowska (Alice), Johnny Depp (Bolond Kalapos), Helena Bonham Carter (Vörös Királynő), Anne Hathaway (Fehér Királynő), Crispin Glover (Kör Bubi). Gyártó: Walt Disney. Forgalmazó: Forum Hungary. Szinkronizált. 108 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/04 52-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10194