KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/február
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Somló Tamás (1929-1993)
• N. N.: Trauner Sándor halálára
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Választható csapdák Vélemények a magyar filmgyártásról
• Kézdi-Kovács Zsolt: Kell-e szeretni őket? Jegyzet a rendezőkről
• Fáber András: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Maár Gyula: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Nagy Gergely: Tudósítás a szakadtságból Beszélgetés Erdőss Pállal
• Hirsch Tibor: Csak kétszer élünk Magyar sikerfilm
1895–1995
• Gyertyán Ervin: A festészettől a mozidrámáig Hevesy Iván
• Kömlődi Ferenc: Hallgat a mély Hevesy Iván kötetéről
FESZTIVÁL
• Kozma György: Homó zsidó nácik fesztiválja (In)tolerancia
• Mihancsik Zsófia: Kétfajta szerelem Kerékasztal-beszélgetés
• Bojár Iván András: Vad éjszakák után Cyril Collard filmje
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: A tévé-mogulok csatája
• Barotányi Zoltán: Max es Móric visszatér Beavis és Butthead

• Molnár Gál Péter: És az Új Hullám megteremte az új nőt
• Bikácsy Gergely: Brigitte és Jeanne Viva Maria!
KÖNYV
• Varga Balázs: Nőnem est ómen Monográfia Mészáros Mártáról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az 1913-as év Pordenone
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Hazugságok iskolája Az ártatlanság kora
• Molnár Gál Péter: Shakespeare-piknik Sok hűhó semmiért
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jónás, aki a bálnában élt
• Turcsányi Sándor: Dave
• Koltai Ágnes: Sonka, sonka
• Barotányi Zoltán: A Pusztító
• Kuczogi Szilvia: Ha te nem vagy kepés, édes...
• Békés Pál: A szökevény
• Tamás Amaryllis: Mrs. Doubtfire

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Pordenone

Az 1913-as év

Kovács András Bálint

A pordenonei közönségnek az idén lehetett először az a benyomása, hogy a némafilmshow – minden érdekessége ellenére – mintha kifáradóban lenne. Ne feledjük: Cannes-i, velencei, berlini fesztivál addig lesz, amíg van filmművészet (remélhetőleg még pár száz évig), Pordenonénak azonban a belátható jövőben egyszer vége szakad, hisz a némafilmek száma véges. És vajon meddig tarthat számot érdeklődésre a felújított némafilmek seregszemléje az archivistákénál és a restaurátorokénál szélesebb körben? Meddig lehet még kulturális esemény túl a szűk szakmai érdeklődésen? Nyilvánvaló, hogy amit Pordenone be akart bizonyítani, azt bebizonyította: a némafilm nemcsak a modern filmművészet előzménye, hanem örök értékkel bíró, önálló, ma is értékelhető műfaj. Ehhez össze kellett állítani a legnagyobb és a közepes rendezők, gyártók, színészek filmjeiből olyan sorozatokat, amelyek ezt megmutatták. Ebbe még belefértek kisebb vagy akár ismeretlen alkotók művei is. De vajon még meddig állítható össze a tengernyi tekercsből egységes program, amelyből ennek a kultúrának új arcára derül fény?

Az idei program kicsit olyan volt, mint amikor lesöprik a padlást. A szervezők három fő sorozatot állítottak össze: Az 1913-as termés, A világ végéig, (ausztrál és új-zélandi filmek) és Az apokalipszisfestő-e: Rex Ingram címmel.

Cecil B. DeMille írja: „És íme, elérkeztünk a sorsdöntő 1913-as évhez. Nem tudhattuk, hogy 1913 egy korszak vége volt, és egy másiknak a kezdete az egész világ számára, és nem kevésbé a mi számunkra is.” Valóban, 1913 fordulópont a filmtörténetben is; néhány olyan film készült ekkor, amely előszöz csillantotta meg a film művészi lehetőségeit. Ekkorra vált annyira tudatossá a különféle filmi kifejezőeszközök használata, ekkorra fejlődtek ki annyira a különféle képalkotási és dramaturgiai szabályok, hogy a filmrendezők már megpróbálkozhattak nemcsak azzal foglalkozni, hogy az elmondott történet minél világosabb legyen, hanem azzal is, hogy minél nagyobb kifejezőerőt hordozzon. De akik voltak már akár egyetlen filmfesztiválon is, tudják: nincs kaotikusabb kép, mint amely egy év filmterméséből áll össze.

Rex Ingram a kismestereknél is kisebb mestere a némafilmnek, de megüti azt az amerikai színvonalat, amit a jól elmesélt történetek és bizonyos fokig karakterrel rendelkező figurák jelentenek. Némafilmes mércével mérve viszonylag szerény – 28 filmet számláló – életművet mondhat magáénak, amelyek nagy része sokszereplős, kosztümös történelmi kalandfilm vagy romantikus irodalmi adaptáció. Filmjeiben semmi különös találmány vagy említésre méltó stilisztikai sajátosság nincs, a hollywoodi stúdió-melodráma legközönségesebb képviselője ő, Cecil B. DeMille tehetsége és formátuma nélkül. Filmjeinek legfőbb érdeme, hogy néha szokatlan hosszuk ellenére – némelyik a 140 percet is eléri – hetven év után is végignézhetők, hála a jól megtanult hollywoodi történetszerkesztésnek. A sors fura fintora, hogy épp ennek a kis jelentőségű mesterembernek a műveit lehet ma pazar felújításban, hangosított, színezett változatban élvezni pusztán amiatt, hogy a gyártó cég – a Metro-Goldwyn-Mayer – archívuma jelenleg a Turner Entertainment médiabirodalom tulajdonában van, és Ted Turner állítólag szereti a látványos filmeket. És talán még egy ok: sok Ingram-filmben szerepel a fiatalon elhunyt, szívdöglesztő Rudolph Valentino, az amerikai némafilm egyik legnagyobb sztárja, akinek mindent elsöprő sárraja ma is megdobogtatja a női szíveket. Aki látta már Rudolph Valentinát tangót táncolni – Az apokalipszis négy lovasában csillantja föl filmen először e képességét –, annak nem kell többet magyarázni a rajongást, amely egykor őt körülvette.

Az igazi újdonságot idén az új-zélandi és ausztrál filmek jelentették, ezeket az itteni archivista körökben is csak kevesen ismerték. Meglepő volt az a frissesség, ami ezekből a játékfilmekből áradt, s volt egy – szinte műfaji – sajátosságuk, amely tudomásom szerint sehol máshol a világban nem létezett. Nagyon egyszerű néhány szituációt és apró konfliktust tartalmazó forgatókönyveket úgy filmesítettek meg többször, hogy egy stáb járt városról városra, és mindig az adott helység lakosságával játszatták el a történetet. A cél elsősorban az volt, hogy minél több ember szerepeljen a fűmben egy-egy városból, ezért ezekben a filmekben rengeteg a tömegjelenet (népgyűlés, iskolai ünnepség, tűzoltó-felvonulás), ahol a lakók, akiknek már nem jutott beszédes szerep, egyszerűen csak jelen lehettek. Félig dokumentumfilmek, félig játékfilmek ezek, amelyekből egyszerűen csak életöröm árad, és a pioníroknak az a büszkesége, amelyet a meghódított területeik és felépített civilizációjuk fölött érezhetnek. Ugyanez a pionír lendület és szociális érzékenység tükröződött az ausztrál játékfilmekben is, de szorosabb dramaturgiával, kidolgozottabb karakterekkel, és egy-egy híresebb sztárral. Az itt vetített filmek mindegyike valamilyen módon megtalálta a módját, hogy ábrázolja a szegényék küzdelmes életét vagy a földfoglaló pionírok küszködését a természettel. Ugyanazzal a dokumentarista érdeklődéssel mutatják be akár a városi, akár a vadonban zajló élet részleteit.

Egy dán film – August Blom: Atlantis- kapcsán, amelynek forgatókönyvét maga Gerhardt Hauptmann írta, fény derült a filmforgalmazás és a „filmművészet” korabeli szoros kapcsolatára is. Abban az időben a Nordisk (a gyártó cég) sok filmet exportált Oroszországba, ahol szerették a skandináv alkotásokat. Az orosz közönség azonban, szemben az európaival és az amerikaival, kizárólag a tragikus végű filmeket kedvelte. Ismert, hogy az orosz filmeknek gyakran készítettek két véget, egy happy endiget és egy szomorú véget hazai használatra. A Nordisknak is alkalmazkodnia kellett a helyzethez, így ez a film is két véggel készült el, de mivel Hauptmann ragaszkodott ahhoz, hogy a filmnek hűen kell követnie a novellát, a gyár titokban készítette el a tragikus befejezést azzal a szigorú feltétellel, hogy az csak Szibériában vetíthető. Az európai változatban a hős sok szenvedés után elnyeri szerelmét, az „orosz végben” éppen mikor elnyerhetné szerelmét, szívrohamot kap az izgalomtól és meghal.

A fesztivál legnagyobb attrakciója azonban nem ezekből a sorozatokból került ki. A száz éve született Lillian Gish tiszteletére a záró díszelőadáson levetítették Griffith Letört bimbókját, mégpedig az eredeti zenekari kísérettel. Ismét megcsodálhattuk ennek a filmnek a griffithi életműben is páratlan szépségét, mély emberi kapcsolatábrázlását és Lillian Gish finom alakítását. Ha valaki a hét folyamán elfeledkezett volna arról, miért is van itt, most újra megbizonyosodhatott arról, hogy nem egy poros kultúra avítt mementói iránt lelkesedik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1049