KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/június
FILMSZEMLE UTÁN
• Schubert Gusztáv: Nulla év Játékfilmek
• Zalán Vince: Temperálunk, temperálunk Dokumentumfilmek
• Báron György: Izmos királylányok Animáció
JAPÁN VS. GODZILLA
• Lovas Anna: Múltunk romjain Japán földrengésfilmek
• Horváth Eszter: Az ökopunk sensei meséi Miyazaki és a természet
APATOW-HUMOR
• Alföldi Nóra: Infantilizálódva Judd Apatow
• Csillag Márton: Kapunyílási pánik A Másnaposok-szindróma
KALÓZFILMEK
• Géczi Zoltán: Feketeszakáll és kompániája Kalózok a moziban
LATIN MOZI: MEXIKÓ
• Árva Márton: Túlélés és újjászületés Új mexikói filmek
• Tornai Szabolcs: Mexikó felett az ég Carlos Reygadas
• Sepsi László: A Gonosz új ruhája Mexikói kartelmozi
FILMISKOLA
• Margitházi Beja: A néző kép A szubjektív beállításról
• Szabó Zsolt Szilveszter: Tükör-képek Tarkovszkij kamerája
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Elszakadás Titanic
KÖNYV
• Roboz Gábor: Alvilági bédekker 101 gengszterfilm, amit látnod kell, mielőtt meghalsz
TELEVÍZÓ
• Ardai Zoltán: Visszaúton Fricivel T.Ú.K. – Tanár úr kérem!
KRITIKA
• Roboz Gábor: Elrendelt rabiga Kazuo Ishiguro – Mark Romanek: Ne engedj el!
• Kovács Kata: A nagy trip Enter the Void
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Benda Bilili
• Vincze Teréz: Nader és Simin
• Pálos Máté: Rio
• Baski Sándor: Felperzselt föld
• Vajda Judit: Gianni és a nők
• Pálos Máté: Ketten a hullámban
• Alföldi Nóra: Koszorúslányok
• Parádi Orsolya: Mosás, vágás, ámítás
• Kovács Marcell: Thor
DVD
• Pápai Zsolt: A szabadság határai
• Tosoki Gyula: Sanghaj
• Kovács Marcell: Franco Nero rendőrfilmjei
• Alföldi Nóra: Díva
• Csillag Márton: Lázongó ifjúság
• Sepsi László: Véres karácsony
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Nem zombi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Apatow-humor

Judd Apatow

Infantilizálódva

Alföldi Nóra

A jellegzetes Apatow-hős a kamaszkorban megrekedt harmincas-negyvenes férfi, akit előbb-utóbb mégis utolér a felnőtté válás kényszere.

Tudvalévő, hogy a komédiás a filmipar vigyori császára – tény, hogy munkája kevés szakmai elismerésben részesül, hiszen ő csak az Álomgyár udvari bolondja, ám szinte senkinek nem adatik meg az az erős reflektorfény, amiben ő parádézik. Egy vígjáték sikere ugyanis mindig a komikus arcán áll vagy bukik, az esetek nagy százalékában nem szimpla főszereplő, hanem karakterének és gegjeinek kiagyalója, vezetője, rendezője is egyben, teljhatalommal uralja a nyersanyagot, fizimiskája valóban vagyonokat ér.

Judd Apatow ebből a szempontból kivételes mosolyfakasztó, hiszen ő nem szerepel vásznon, neve mégis önálló brand, a minőségi kacagtatás védjegye; 1992 óta cirka évente két filmen szerepel az Apatow-billog, 1-1 darabjával alkalmanként 700 milliót keres a stábnak, író-produceri, három esetben pedig rendezői védnöksége alatt (A 40 éves szűz, Felkoppintva, Ki nevel a végén?) egy egész komikus-generációt nevelt ki. Amilyen paradoxon az Apatow-jelenség, olyanok az apatowi kézjegyek is: munkálkodása óta lúzernek lenni menő, menőnek lenni viszont nem menő; miközben mindenféle konzervatív értéket felülbírál, aközben erős konzervatív nézeteket vall. Mindez nem lenne nagy truváj, a humor alapvető fegyvere az ellentét és ellentmondás. Apatow azonban ezt is kiforgatja magából, azon kevés vígjáték-alkotók egyike, akik bár korlátolt figurákkal dolgoznak, ezeket a karaktereket mindig imádattal kezelik, soha nem löki le őket kerekesszékkel a lépcső tetejéről, de egy kis káoszért nem ódzkodik egy istenes ágyékonrúgástól. Mindennek ellenére az alázás mindig mértékletes, maximálisan indokolt, gyakran idézőjeles, eközben vagy egy filmen belül, vagy filmcsoportokra jellemzően minden létező poén-regisztert gondosan prezentál, hol visszafogottabban, hol eltúlozva.

Apatow egy kétlábon járó humor-guru, háttéremberként sosem volt rákényszerítve az egységes imázs kiépítésére és nagyjából minden vígjátéki effekttel él. Ifi-szekcióját a Seth Rogen, Jonah Hill és társai nevével fémjelzett csipet-csapatot csupa olyan figurával tarkítja, akik mind a kakis-vicceket, mind a romantikusabb elemeket elbírják. A vicc nála ugyanis mennyiségi kérdés, ha túloz, akkor azt a végletekig viszi, ha romantizál, akkor azt lerántja a valóság talajára, de megtartja a bájos giccsfaktorokat, a groteszk nála mindig őrzi a torzság szépségét, az abszurd pedig képes a végletekig fajulni.

A vígjáték mozgóképes történetében a nagyműfaj a számára nem túl kedvező, kifejezetten borús közérzetű '70-es évek után a '80-as '90-es években cezúrához érkezett, a nevetést ingerlő elemek hirtelen rátelepedtek pár műfajra. Poénbombák léptek reakcióba a romantikus filmmel (Harry és Sally), menő akciómozikkal (Beverly Hills-i zsaru, Halálos fegyver-széria) tinifilmek fedezték fel, hogy az erekciós problémák, az ejaculatio praecox, az epeömlés és mindenféle testnedvek micsoda kacagtató élményeket rejtenek magukban (Porky, Amerikai pite-széria). A műfajhibriditás legszebb tetőződését a szerzőpárt alkotó Zucker-fivérek csodás életműve jelzi, akik még a '70-es években dobbantottak a mára klasszikussá érett, katasztrófafilmeket (egyéb elemeiben pedig más nagy sikerű darabot, például a Szombat esti lázt) kifigurázó Airplane-nel, hogy aztán zsarufilm-parodizáló sorozatukkal és Leslie Nielsennel végigcsiklandozzák nézőiket a ’90-es éveken (Csupasz pisztoly 1, 2 és fél, 33 és 1/3). Trónjukat később a harsányságukban hozzájuk hasonlatos, de nem annyira filmtudatosságból, inkább hétköznapi helyzetek absztrahálásából poénokat gyártó Farrelly fivérek vették át (Keresd a nőt!, Túl közeli rokon, Nagyon nagy Ő). Az ezred utolsó évtizedében megjelent egy új komédiás-generáció, akik a chaplini hagyományokhoz visszakanyarodva erős jellemeket és fizimiskát kölcsönöztek a műfajnak, a gumiarcú Jim Carrey átváltozóművészként vált ikonikus figurává, gyakran reflektálva a színész (és komikus) mesterség visszásságaira, Adam Sandler az együgyű srác, Ben Stiller az együgyű intellektuel megformálójaként Harold Lloyd és Buster Keaton örököseiként is megállták a helyüket. Apatow rajtuk és velük nevelkedett, karrierjük kezdetén közösen léptek fel füstös bárokban stand-up comedianként. Carrey-vel együtt kávézgatott, Sandlerrel együtt lakott és írt pár geget a Nászok ászába, Stiller rendezését producerelte a Kábelbarátban, mellyel egy csapásra megosztotta a közönséget, némi műfajhasadást előidézve, thriller-vígjátékában (!) Carrey élére vasalt tévészerelő-egyenruhába burkolt figuráját a komikus, szeretetreméltó hős és pszichopata sztalker karaktere között lebegtette.

A produceri kreditet nehéz mérni, Apatownál különösen, főbb attribútumai mégis kirajzolódnak, hiszen rendre ugyanazon teammel dolgozik, ráadásul három rendezése gyanúsan egy srófra jár azon munkákkal, melyekben csak íróként vett részt illetve melyek fölött csak bábáskodott. Állandó csapata – mely egyben baráti köre is – két irányba húz, hol az elrajzoltabb, érdesebb poénokkal élő társasággal bohókázik, hol pedig juvenilis-bandával romantikázik sajátságosan. Harmadik, szerzői hitvallását kinyilatkoztató, erősen önreflektív rendezése, a 2009-es Ki nevet a végén? Egyrészt generációs határokat szab és old fel, másrészt masszív drámába oltott vígjátékként igyekszik elmesélni a komédiás tragédiáját, harmadrészt igen szépen prezentálja a '90-es évek viccelődései és a hipster, olcsón élő fiatalság poén-szellemiségének különbségeit.

McKay-izmus

A lankadatlan – a Dewey Coy sztori főhőse nehéz életű rocksztár, aki az életében bekövetkező súlyos problémák esetén berohan egy toalettbe és feszültséglevezetés gyanánt letépi az ott található mosdókagylót (vagy kagylókat). Bergson szerint a komikum, az automatizmus, a merev gépiesség lelepleződése – Apatow és Adam McKay rendező, illetve az állandó színi társulata, a bamba arcú Will Ferrell és a gyerekfejű John C. Reilly rendre ezzel az effekttel játszanak munkáikban. Különleges máz ezeken a filmeken, hogy míg például a Csupasz pisztoly, vagy az Airplane! hangsúlyosan idézőjelbe teszi a választott zsánert, amelyben mozog, az ApatowMcKayFerrell-filmek bizonyos fokig komolyan veszik kiindulópontjukat, a felelősségteljes, komolykodó fellépés viszont visszafelé sül el és plusz poén-mázzal vonja be a darabokat. Az e körbe tartozó filmek mindegyike teljesen hagyományos drámai alapszituációval él, divatos-míves zsánerdarabok, az első átütő sikert hozó Anchorman – Ron Burgundy legendája (2004) egy tévébemondó mindennapjait helyezi középpontjába, a Papák a partvonalon (2005) és a Taplógáz (2006) sportfilm, a 2007-es A lankadatlan – Dewey Cox sztorija zenész-életrajz, míg a Tesó-tusa egy mostohatestvérpár egymásra találásának drámai alapszituációját teszi meg kiindulópontjának. A parodisztikus szándék azonban nem a műfajok kiforgatásáról, a filmszerűség ordító hazugságainak néző arcába dörgöléséről szól, Apatownál maguk a főhősök birtokolnak valamilyen rendellenes, sarkos, ám teljesen ésszerű, átlagemberre igencsak jellemző attribútumot. Ron Burgundy 1975-ben San Diegóban volt tévébemondó, teljesen logikus, hogy pornóbajuszt, trapéznadrágot visel és végletesen hímsoviniszta – a vicc, az, hogy ezen senki nem lepődik meg, a '70-es évek nézőpontjából mindez tökéletesen elfogadott; Ron Burgundyt a szerelem döbbenti rá azokra az értékekre, melyek eddig rejtve voltak számára. Az értékrendek visszásságainak működési mechanizmusa a Papák a partvonalonban is kirajzolódik, a Ferrell által játszott főhős látszólag az amerikai kisváros idilli életét éli, egy tüchtig vitaminbolt bevételeiből fedezve, boldog családdal a kombiban, ödipális konfliktusai is teljesen hétköznapiak; édesapja élvonalbeli edző, ő maga viszont mindig katasztrofálisan teljesített a sport terén. Ez utóbbi kiváló apropót biztosít a slapstick-elemekre, a főhős alázása helyett azonban a gúny kerül a humor középpontjába: a Ferrell által alakított figura akkor válik igazán nevetségessé, amikor elkezd betagozódni, könyörtelen és ambiciózus edzővé sárkányosítja magát, annak érdekében, hogy sikerre vigye csupa lúzer kisgyerekből álló focicsapatát. Szeme előtt egyetlen célt lebeg, hogy beteljesítse a teljesítményorientált amerikai győztesek álmát. A Ferrell-vonal alapvető vígjátéki titka, hogy a figurák mindig kilógnak a sorból, mert látszólag valami jellembeli hendikeppel rendelkeznek, holott ezek az esendőségek az átlagember tulaj

donságai. A figurák azért válnak nevetségessé, mert mind olyan ábrándot, ideológiát hajkurásznak, mely idegen mind morális értékeiktől, mind adottságaiktól. A filmek pozitív végkicsengése rendre arról szól, hogy végül kompromisszumot kötnek, elfogadják, hogy nem tudnak menők lenni, és ezzel fölénybe kerülnek minden ideológiával szemben. Apatow végtelenül melegszívű filmjeinek ez a titka; kimondatlanul érvényesül ez A lankadatlanban, melynek vonalvezetése tulajdonképpen a két akadémiailag kanonizált biopic, a Ray Charles életét feldolgozó Ray (2004) és a Johnny Casht celluloid emlékműbe burkoló Nyughatatlan (2005) történetét olvasztja egybe. A Jake Kashdan  által rendezett mű finom paródia, humor-faktora abban rejlik, hogy távolságtartóan, tényszerűen követi az ezen típusú filmek rutinját („Dewey Coxnak végig kell gondolnia az egész életét, mielőtt fellép”), a túlzások óvatosak, sőt olyan komoly igazságok bújnak meg a háttérben, de egyarasznyi távolságból – amit Apatow és brigádja nagyon érzékenyen betart, még akkor is, ha ezek a darabok hemzsegnek az attrakciós poénoktól – minden komikusabbnak hat. Nem véletlen, hogy a film nem blaszfémia, sokkal inkább tiszteletadás, mind a filmtípus, mind a mintájául szolgáló előadók előtt, Dewey Cox esendő ember, akivel könnyen tud azonosulni bárki, figurája nélkülözi az elrajzolt vonalakat és a nonszensz poénokat, egyetlen hibája az, hogy nincs önreflexiós képessége, túl komolyan veszi magát, elsiklik a lényegi dolgok felett.

Örökifjak

Apatow majdhogynem családi vállalatának másik aspektusa, hogy előszeretettel karol fel fiatal komikus tehetségeket, akiket nagyvonalúan hagy saját stílusukban érvényesülni, személyes sztorijaikat magáénak érezve segít nekik mind az üzleti ügyletek nyélbeütésében, mind a poénmechanizmusok, gegek hegyezésében, formálásában, eközben haveri rendezőkkel és írótársakkal segíti őket. Seth Rogen, Jonah Hill, Jason Segel, Jay Baruchel (mindegyikük Apatow két tiszavirág életű kamasz-sorozatának, a Különcök és stréberek és az Undeclared szereplői) illetve, mint Michael Cera, szegről-végről csupa tucat-figurák, fiatal átlagsrácok. Rogen és Hill éppenséggel nem annyira sudár testalkatukról, adoniszi adottságaikról, sokkal inkább sármjukról híresek, Segel hórihorgas, kajla és nagydarab, Cera pedig 23 évesen is mutál – mindez az ő köreikben véletlenül sem ordenáré viccek tárgya, a főhősök fizimiskái ismét segítik a nézőt, hogy a komikus helyzetekben magáénak érezze a karaktereket, semmint gurgulázva hahotázzon helyzetükön. Gyönyörűen példázza ezt a Superbad – avagy miért ciki a szex címet viselő ifi-film, mely ugyan masszív vígjáték, hangnemében inkább az American Graffiti és John Hughes bájos pubi-drámái, semmint az Amerikai pite felé húz. Fiatal, érettségi küszöbén álló főhősei (és célközönsége) kedvéért ebben a közegben a felnőttek értelemszerűen a rövidebbet húzzák, Seth Rogen és írótársa (a szintén láthatatlan) Evan Goldberg azonban beleszőnek egy sokáig kínosnak és értelmetlennek ható szálat: a két rendőr első blikkre csökkent értelmű medvebocsként tűnik fel, ámokfutásuk – nonszensz naivitás, ittas vezetés, vaktában lövöldözés, házibuli galád szabotálása, rendőri hatalommal visszaélés – rendre kizökkenti a „kamaszkorunk legszebb nyara”-sztori bájos áhítatát. Szívbemarkoló vallomással váltanak végül rosszfiúból jófiúba, idiotizmusuk valójában móka: anno ők is voltak fiatalok és ők is utálták az alkoholvásárlást meghiúsító zsarukat, mostani, már egyenruhában végrehajtott nonszensz akcióikkal valójában csak kamaszéveiket szerették volna újraélni, azokat az időket, amikor szűzies csínytevéseikben övék volt a világ.

Eképpen a felnőni képtelenség, infantilizmus és a gyermeki látásmód és ifi-értékrend minden Apatow film állandó attribútuma. Rendezői debütje a 40 éves szűz, már címében is önmagáért beszél; a Felkoppintva huszon-harmincas professzionális léhűtője is egyszer csak a felnőtt-lét bonyodalmaival szembesül, amikor teherbe ejt egy nálánál jóval erősebb ligában játszó lányt; a fájdalmas szakításon keresztül nő be a feje lágya a Lepattintva főhősének; a McKay-filmek egyik legfergetegesebb darabja, a Tesó-tusa két negyvenéves, ám még mindig a szülői házban élő, hirtelen mostohatestvérré avanzsált férfi gyermekded őrjöngéséről mesél, míg az Ananász expressz karakterei a marijuana iránti szerelmes rajongásuk okán kerülnek hajmeresztő szituációkba.

A karakterek útjuk végére mindig színpompás átmenetekben árnyalódnak, de nem nőnek fel; azt ugyan elveszítik, ami központi problémájukat okozta, de gyermeki mentalitásukból erényt kovácsolva megtalálják az arany középutat. A 40 éves szűz végül úgy veszíti el szüzességét, ahogy azt a konzervatív értékek megkívánják, házasságkötés után, sőt neki a legjobb, hiszen szerelmes is; a Felkoppintva Seth Rogenje, bár kénytelen állandó munkát vállalni és megválni szagló-pukizó szobatársaitól, de cserébe családot kap, gyermekkel (kivel folytathatja gyerekes hepajait); a Lepattintva főhőse, noha elveszíti élete szerelmét, ám szakítás utáni pokoljárásában megtalálja azt a lányt, akivel nemcsak legjobb barátok lesznek, de vele igazán őszinte érzelmeket élhet át és mellette nem ciki éretlensége; az Ananász expressz James Francója és Seth Rogenje tébolyult kalandjaik végén igaz barátokra lelnek egymásban. Ezek a filmek az igaz barátság románcai, a színesítő altesti poénok általában a cselekményt előrevivő pontokon helyezkednek el, majdhogynem idézőjelezik azokat. A Superbad – avagy miért ciki a szex táncjelenetében a főhős nadrágja menstruációs vértől lesz maszatos, mindez azonban komoly konfliktusokat indukál a későbbiekben; szintén ebben a filmben hosszasan látunk ordenáré rajzokat péniszekről, a pénisz-rajzolási mánia azonban egyrészt karaktert árnyal, másrészt egy bizalmas baráti vallomás tárgya, a Felkoppintvában telibe látunk egy csecsemőfejet, amint épp anyjából erőlködi ki magát – ez az első pont, amikor a felelőtlen főszereplő szembesül a nyers valósággal.

Az Apatow-kör munkáinak egy másik állandó jellegzetessége a média világának erős jelenléte. Az üres celebvilág lelepleződése egyrészt ügyes, a hősök esendőségét erősen ellenpontozó pluszréteg a filmekben, másrészt kézzel fogható mérték és viszonyítási alap a népszerűség kérdésében, mely szinte mindig központi problémája az alkotásoknak. A Taplógáz főhősének sztár-autóversenyzői inkompatibilitását először katasztrofális tévés szereplése leplezi le, a Lepattintva főhősét épp egy pojáca rocksztárral szarvazzák fel. Ez utóbbi figura, Aldous Snow – akit az egyébként is rendre iróniában tocsogó rocksztár-komikus Russel Brand formáz meg, tulajdonképpen saját kreált perszónáját adva – a Felhangolva című filmben is megjelent önmaga rip-offjaként. Brand minden Apatow-film legharsányabb, legelnagyoltabb karaktere, épp ezért nagyszerűen leplezi a csapat mentalitását és hitvallását: nála minden kétértelmű, egyszerre komoly és komolytalan, bohóckodása idézőjeles, kúlsága visszás, aranyszívű, bár ebben ő maga sem biztos – ízig-vérig posztmodern jelenség és csak az a biztos vele kapcsolatban, hogy mentális-érzelmi fejlődése valahol 14 és 16 éves kora között rekedt meg.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/06 20-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10528