KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/október
KRÓNIKA
• (X) : Szmoktunovszkij ismeretlen szerepeiből Filmsorozat az Örökmozgóban
MAGYAR FILM
• Mihancsik Zsófia: Filmtörvényen kívül Beszélgetés Szabó Istvánnal és Kőhalmi Ferenccel
• Bársony Éva: A gyanakvás légköre Beszélgetés Sára Sándorral

• Földényi F. László: Hazát kereső nemzedék Heimat II.
TELEVÍZÓ
• György Péter: Az európai tévétudat EuroNews
• Várkonyi Tibor: A Didier-ügy Francia reality show
• Almási Miklós: A médiának mindig igaza van… A tévé-mítoszgyár
KÖNYV
• Kelecsényi László: A szabály és a kivétel Henri-Pierre Roché: Jules és Jim

• Janisch Attila: Psycho Az én mozim
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Görbülő tér a zseni körül Van Gogh
• Kéri László: Mindez nekünk már csak mozi marad? Sztálingrád
• Kozma György: Henrik galambjai Árnyékszázad
• Bakács Tibor Settenkedő: Hollywoodi fosszília Jurassic Park
• Barotányi Zoltán: Nuncsakus húszéveseké a világ Az utolsó akcióhős
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Összeomlás
• Glauziusz Tamás: A zongorakísérő
• Barotányi Zoltán: Red Rock West
• Gelencsér Gábor: Az emberi szív térképe
• Mockler János: Bűnben égve
• Sneé Péter: Haláli fegyver
• Tamás Amaryllis: A szerelem hullámhosszán

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Beszélgetés Szabó Istvánnal és Kőhalmi Ferenccel

Filmtörvényen kívül

Mihancsik Zsófia

Médiatörvényünk már/még nincs, de vajon lesz-e filmtörvény, mely szabályozná a magyar filmek szerzői jogát, vetítési feltételeit, védené a külföldi kommersz elsöprő uralmától? Rendezők és felelős hivatalnokok évek óta hirdetik szükségességét.

– Az alkotónak, a filmrendezőnek miért létkérdés a filmtörvény? Úgy tudom, ez ügyben egy filmes fórumon nagy hatású és heves beszédet is tartott.

SZABÓ ISTVÁN: Talán nyolc-tíz éve hallom már, hogy filmtörvényt kell csinálni. Körülbelül hat-hét éve hívogatnak is – a Filmművész Szövetségtől kezdve a különféle kulturális szervekig – különböző bizottságokba, hogy a filmtörvény létrehozásában az alkotók is vegyenek részt. De az évek során rájöttem, hogy ennek pusztán az a célja, hogy beszéljünk, és lehetőleg ne történjék semmi. Nem kell itt filmtörvény, mert akkor nem lehet a zavarosban halászni és szabadon rabolni. Ha törvény születne, akkor ebben a káoszban kialakulna a rend, amelyhez mérni lehet az állapotokat és a magatartásokat. Érzésem szerint a szereplők nagy részének ez nem érdeke.

– Kik a szereplők? Kik folytatnak szabad rablást?

– Ez nagyon sok területre vonatkozik, például a forgalmazásra, a forgalmazó vállalatok jogait és kötelességeit is beleértve. Az ő lehetőségeik most korlátlanok, csak látszatrendelkezések szabályozzák a tevékenységüket, amelyek mindig meghagyják az okosaknak és ügyeseknek a kiskaput. De vonatkozik a szerzői jogokra, a művek tulajdonjogára is, és mindazokra a területekre, amelyek Magyarországon a mozgókép kérdéskörébe tartoznak: a televízióban megjelenő munkák vetítési jogától a produkciós jogokig. És természetesen alapkérdése lenne egy filmtörvénynek a támogatási rendszer.

A magyar film, amely a világ filmművészetének, vagy ha szerényebben akarunk fogalmazni, Európa filmművészetének élvonalában volt, mára megszűnt létezni. Alkotásai vagy annak nevezett munkái egyesek szerint nézhetetlenek, ennélfogva megítélhetetlenek. Ez olyasmiben is megnyilvánul, mint hogy a Magyarországon működő, magyar forgalmazó vállalatok nem hajlandók levetíteni a magyar közpénzekből készült filmeket: visszautasítják őket. Én nem akarok ítélkezni a filmek minőségéről, azonban a tény ez.

De nemcsak erről van szó. Ugyanis sem a szerzői jogok, sem a szereplői jogok nem tisztázottak, s ez például már a személyiségi jogokkal is összefügg. Ma Magyarországon nincs válasz arra a kérdésre, lehet-e használni a filmfelvevőgépet mint fegyvert, vagyis ha rászegezik az emberre a kamerát, bekerülhet-e akarata ellenére a moziba vagy a televíziós adásba. Meg kell mondani, hogy a mozgóképpel kapcsolatban kinek milyen jogai vannak – akár a vásznon jelenik meg valaki, akár a nézőtéren, akár alkotója annak a munkának, akár forgalmazója. Törvényben kell szabályozni a szerzői és a vagyoni viszonyokat is. Kié és milyen mértékben az alkotói jog, kié a tulajdonjog. A múltkor például találkoztam valakivel, aki azt kérdezte tőlem, hogyan határozhatjuk meg, mi a magyar film. Többek között ugyanis azért nem lehet meghozni a magyar filmtörvényt, mert nem sikerül megegyezésre jutni abban, mit nevezhetünk magyar filmnek. Egyes érdekcsoportok szerint magyar film az, amit magyar alkotó írt, magyar alkotó rendezett. Ilyen alapon a Casablanca, amely a Warner Brothers történetének legnagyobb sikere, magyar film volna, hiszen Kertész Mihály rendezte és Szőke Szakálltól kezdve több magyar is dolgozott a létrehozásán. Mások szerint magyar film az, amelyiknek magyar a producere. Ilyen alapon Korda Sándor Angliában készített filmjei mind magyar filmek volnának. De említhetném Radványi Géza vagy Ráthonyi Ákos filmjeit is. Aztán van olyan nézet, mely szerint magyar film az, amelyet Magyarországon forgattak. Csakhogy az Amadeusszal kapcsolatban, amely a prágai filmstúdióban készült, és amelyet egy cseh, Miloš Forman rendezett, cseh volt az operatőre, a díszlettervezője és a jelmeztervezője, fel nem merült, hogy cseh film volna, hiszen amerikai produkcióban készült. De ugyanúgy nem merült fel senkiben, hogy Wajda Dantonja nem francia, hanem lengyel film, holott alkotóinak a zöme, a gyártásvezetőig bezárólag lengyel volt. Tehát azok a lobbik, amelyek a különböző szellemi teljesítmények oldaláról akarják megítélni a kérdést, azt hiszem, nem találkoznak azzal a gyakorlattal, amely a világban létezik. Egy film nemzetiségét alapvetően annak a produkciós cégnek a nemzetisége határozza meg, amely azt a filmet anyagilag létrehozta. Mivel ma már nagyon sok film készül koprodukcióban, sőt, az európai filmfinanszírozási koncepciók egyike-másika csak olyan filmet támogat, amelyik legalább három európai ország részvételével készül, természetes, hogy a témát benyújtó és lebonyolító ország az, amely a film nemzetiségét meghatározza.

Ez azonban részletkérdés. A lényeges az, hogy Magyarország területét és lakosságának számát tekintve nagyon kicsi ország. Ezért természetesen a piaca is kicsi. Egy film előállítási ára viszont elég magas, még akkor is, ha nagyon szerény körülmények között készül. Magyarországon egy ma játszódó, végtelenül kevés pénzből készülő, nagyon nagy sikerű film bevétele is csak az előállítási ár 15–20%-át hozhatja be, olyan kicsi a piac. Ezért magyar film csak kulturális támogatással készülhet, illúziókat kerget az, aki a magyar filmet piacorientált módon, nyereséget hozónak képzeli el. Maximum három-négy-öt évenként születik egy olyan film, amely behozza az előállítási árát, de nem Magyarországon, hanem azért, mert szerencsésen találkozott a külföldi piac pillanatnyi igényeivel, ezért több országban is megvásárolták. Tehát ha magyar filmet akarunk – és azt is elmondanám, miért kell magyar filmet akarnunk –, akkor tudnunk kell, hogy az ugyanúgy kulturális támogatást igénylő művészeti ág, mint mondjuk az opera, vagy egy nemzeti szimfonikus zenekar, amely szintén nem lehet az országon belül rentábilis.

– Melyik döntési fórum gondolja úgy, hogy a filmgyártásnak önmagát kell eltartania? Esetleg maga a szakma is?

– Elsősorban nagyon sok kollégám pillanatnyi érdeke az volt, hogy a magyar filmet piacorientáltan képzelje el, és nem gondolta át, hogy esetleg ő maga fog éhen halni ennek következtében. De nem ez a lényeges, hanem az, hogy ma az uralkodó kulturális eszköz, tehát a lakosság legnagyobb részét elérő kulturális közvetítő a mozgókép: a film és a televízió. Az információk nagy részének közvetítése, a napi hírektől a politikai manipulációkon át a művészetig, ezeken keresztül történik. Ez azt jelenti, hogy az ország lakosságának, elképzelésem szerint 90-95%-a mozgóképen keresztül kap kultúrát, illetve a mozgókép segítségével hozzá eljutó valamiről képzeli azt, hogy kultúrát kapott. Tehát a mozgókép hatása alapvető a lakosság kulturális ellátottságában. Ha feladjuk azt az igényt, hogy ennek a kulturális lehetőségnek egy minimális százaléka legalább magyar legyen, magyar anyanyelvű és magyar kulturális értékeket hordozó, akkor lényegében feladtuk a magyar kultúrát. Érzésem szerint egy valóban értékeket képviselő televízió és film létkérdése a magyar kultúrának. Ugyanis azokon a filmeken keresztül, amelyeket ma a mozik vetítenek, egyetlen meghatározott kultúra érkezik az országba. Ennek része a hajviselet és a ruhaviselet éppúgy, mint a tárgykultúra vagy a beszédmód. Ma ez alakítja az emberek vágyait és elképzeléseit: ezt lehet hallani a metróban, az üzletekben, ezt lehet látni az utcán. Ez a kultúra nemzetközi; lehet rajta vitatkozni, hogy jó-e vagy rossz, de nem érdemes. Vitatkozni egy dolgon érdemes: kell-e emellé a nagyon nagy befolyást gyakorló kultúra mellé odaállítani egy másikat lehetőségként, amely a helyi, tehát speciálisan a magyar kultúrában gyökerezik, hogy legalább azt érezhessük, mi megtettünk mindent. Természetesen versenyképes alternatívát nem tudunk nyújtani. Csak egy másik választási lehetőséget. És ha jól keltjük fel az érdeklődést, ha hatásosan csináljuk a dolgunkat, legalább az alternatíva folyamatos jelenlétét megteremthetjük a szellemiségben, és hogy szentimentálisan fejezzem ki magam, a szívekben. Ez semmiképpen nem képzelhető el filmtörvény nélkül, amely egyértelműen meghatározza, mi legyen a hazai film és az európai film, vagyis az európai kultúra szerepe az országban, és ezt hogyan lehet elérni.

– Ezt szolgálná a kvótarendszer például?

– Úgy gondolom, ha a húszas évek végének angol filmgyártása teljesen lehetetlen helyzetben, a pusztulás határán létrehozta a kvótarendszert, és így alig három év alatt évi tízről száz fölé emelte a filmek számát – ami még nem jelent értéket, csak lehetőséget –, ugyanígy nagyon okos és végiggondolt kvótarendszerrel meg lehetne teremteni a magyar film védelmét. Lehet, hogy ez a kifejezés rossz, tehát önvédelmi rendszernek nevezném inkább, már csak azért is, mert nem a külföldi film ellen irányulna, hanem a külföldi filmek segítségével támogatná a magyar film érdekeit. Csak a példa szintjén: ha minden mozijegy árának mondjuk 15-20%-át a magyar mozgóképkultúrába forgatnánk vissza – tehát például 10% a filmgyártásba, 5% a filmértékek védelmébe és archiválásába, 5% a képzésbe, oktatásba kerülne –, már nagyon nagy lépést tennénk a magyar film jövőjének biztosítása felé. De az is lehetőség, ha, mondjuk, meghatározzuk, hogy egy forgalmazó bizonyos számú külföldi film mellett hány százalékban köteles magyar filmet bemutatni. Előfordulhatna, hogy annyi magyar film nem is létezik, amennyit bemutatni köteles, tehát kénytelen gyártatni. Megindulna ismét a magyar filmgyártás. Minimális számokra gondolok. Ha a bemutatott filmek 10%-a lenne magyar film, már az is nagyon jó, sőt sok. Tehát véleményem szerint ilyen eszközökkel lehetne és kellene megmenteni a magyar filmipart és filmművészetet – ami két különböző dolog –, és lehetne támogatni a magyar kultúrát.

– Azt mondja, hogy a ma készülő magyar filmek egyesek szerint nézhetetlenek. Őszintén szólva nem értem, hiszen alig néhány éve még igaznak tartottuk azt az ítéletet, hogy a magyar film az európai élvonalban van. A szervezeti rendszer szétesésétől még nem tűntek el azok a rendezők, akik minőséget voltak képesek alkotni. Ők hol vannak?

– Ez nem egyértelműen magyar jelenség. Az egész európai filmkultúra nagyon nehéz helyzetben van, ugyanis az amerikai film eluralkodott a világon, és az amerikai forgalmazó cégek, amelyek ezt a filmkultúrát nagyon jól, nagyon tehetségesen terjesztik, olyan monopóliumot szereztek az európai mozikban, hogy európai film nem is igazán kerül moziba. Miután ezek a filmek nem forgalmazhatók jól, ennek egyenes következménye, hogy nem is készülnek el, hiszen a rájuk fordított összegek nem térülnek meg. Így ez a filmművészet szép lassan megfullad. Ez nem az amerikai film ellen szól, noha sokan azon is vitatkoznak, hogy az jó vagy rossz. Fölösleges a vita: a közönség az amerikai filmeket szereti.

Talán azt kellene megnéznünk, miért ezeket szereti. Nem hiszem, hogy azért, mert az amerikai filmek felületesek, vagy az élet alapkérdéseit úgy ragadják meg, hogy mindig találnak megfelelő választ, tehát olyan körben mozognak, amelyek nem okoznak a néző számára valódi morális problémákat. Sokkal inkább azért, mert az amerikai film pontosan és hűségesen folytatja azt az iskolát, amelyet az Amerikába került európai filmalkotók kitaláltak: a legkézzelfoghatóbb és legegyszerűbb emberi érzések bemutatását. Európa elüldözött egy-két nagy filmművészt, akik létrehozták a maguk művészetét egy olyan országban, amelynek a nyelvét sem tudták igazán, és a kulturális gyökereit sem ismerték. Ami azért nem volt baj, mert az ország lakossága sem ismerte igazán az ország nyelvét, hiszen ők is különböző országokból jöttek, és kulturális gyökereik is a világ legkülönbözőbb részeiből származtak. Létre kellett és lehetett hozni egy olyan közös nyelvet, amely mindenkit elér. Ez volt a human touch, az emberi érintés nyelve, amely a legegyszerűbb emberi érzésekre apellált. És volt még egy titka a dolognak: hogy azok a művészek, akik ezeket a nagy alkotásokat létrehozták, mind nagyon jó európai iskolából kerültek Amerikába: a budapesti, a bécsi, a prágai, a trieszti, a varsói, a krakkói egyetemeken végeztek, s ezért az európai humanizmustól feltöltött, nagyon gazdag kultúra állt ezek mögött az egyszerű történetek mögött. Akik aztán ma átvették az általuk teremtett hagyományokat, azok már nem jártak ezekbe az iskolákba, tehát a filmjeik is egyszerűbbek és gyerekesebbek. De a néző se járt már ezekbe az iskolákba, az ő világa is egyszerűbb és gyerekesebb, tehát megvan a közös nyelv.

Az európai filmben a minden művészethez szükséges titkot – mert ha nincs titok egy alkotásban, akkor az nem művészet, hanem lektűr – a történet hordozta, vagy a stílus. A titok az alkotás részleteiben volt, és arra a kultúrára támaszkodott, amely a nézőben is megvolt. Hordozója pedig a rendező: Bergman, Fellini, Buñuel – vagy Godard, és sorolhatnám a neveket. De miután a történetben lévő titok az amerikai filmben nem működött, mert a nézők nem rendelkeztek közös kulturális gyökerekkel, meg kellett találni a titoknak egy másik formáját. És ez a titok az amerikai filmben annak a színésznek a tekintetében van, aki a nézőt képviseli a filmvásznon: Humphrey Bogart szemében, Greta Garbóéban, de ha úgy tetszik, a titok Al Pacino, Dustin Hoffman vagy Sylvester Stallone titka, akivel a néző azonosítja magát. A történet nagyon egyszerű, a néző a film elején tudja, ki a rossz és ki a jó, azt is, mi a történet kimenetele, vannak bizonyos rejtvények, amelyeket megfejt, és ettől megnyugszik, de a számára szükséges, őt képviselő titok ott van a vásznon: a színésznek az övéhez hasonlóan törékeny jelenlétében és tekintetében. Az amerikai filmnek ezért vannak sztárjai. Ők nem egyszerűen jó színészek – nekünk is csodálatos színészeink vannak –, nem egyszerűen jól fizetett emberek, hanem olyanok, akik az adott korban alkalmasak a néző alapérzéseinek reprezentálására. Az lesz sztár, aki a moziban egy a forgalmazás szempontjából lényeges nézőréteget képes megjeleníteni. Európában nincs sztár. Itt már senki sem képviseli a nézőt. Az utolsó hősnő Liv Ullmann volt, és néha Gérard Dépardieu arca tükrözi azt, amit a néző érez. A többi néma csend. A Gérard Philipe-k és Marcello Mastroiannik eltűntek, mint ahogy a szeretnivaló Belmondo is. Ma amerikai sztárok, életcélok és vágyak jelenítik meg az európai nézőt is. És minden tendencia ezt erősíti. Hiszen a világ sikerorientáltságot igényel az emberektől. Nézze meg, kiket népszerűsít ma a magyar társadalom: a privatizáció gyorsan meggazdagodó, ügyes haszonélvezőit, akik pillanatok alatt jutottak el a golyóscsapágyas rollertől a saját helikopterig. Sikeresnek kell lenni, győztesnek kell lenni, aki hátrányos helyzetű, az vesszen el.

– Ez még akkor is igaz, ha az európai nézők továbbra is azokat az iskolákat járják ki, azt az európai humanizmus által feltöltött kultúrát szívják magukba, amelytől az amerikai filmművészet újabb generációi mára már elszakadtak?

– Igen, igaz, mert az európai filmművészet nagykorúvá válásával, különösen a hatvanas években, ezt a titkot a poézis, a filozófia, tehát a történet kezdte hordozni, és nem a nézőt reprezentáló hős. A személyiség nem a színész személyisége volt, hanem a rendezőé, és a titok is – amellyel a néző nem tud mit kezdeni.

– Tehát nem érdekli, nem akarja megfejteni?

– Nemcsak nem akarja, nem is tudja, miután ez a titok egyre belterjesebbé vált, annak a meggyőződésnek a szellemében, hogy a filmművészet igen magas röptű művészet, amelyben mindenki önkifejezhet. Értők persze mindig tudták, hogy mi egy ilyen filmben a magas röptű filozófia, és a legmagasabb szintű költészet, de ez a nézőt már nem érintette meg. Az európai film sznobok érdekkörébe került: az európai rendező ma már magát nagy költőnek tartó önkifejező, akit minél kevesebben értenek meg, annál nagyobbra tartja a szakma.

– Valóban ennyire eltorzult volna az európai értékrend? Az európai filmművészet elvesztette tehát azt a fogékonyságát és érzékenységét, amitől a művészet művészet, tehát magasrendű kommunikáció az emberek között?

– Igen! Egyértelműen ezt mondom. Szerintem az európai nézőt az európai filmrendezők önhitt, és sznobok által támogatott magatartása üldözte el a moziból. Az európai film tragédiájáért az európai filmrendezők felelősek, mint ahogy a magyar film tragédiájáért a magyar filmrendezők. Sőt, én a magyar filmrendezők egy csoportját vádolom a magyar film gazdasági tönkretételéért is. Magyarországon ez a jelenség még annyiban is súlyosabb, hogy az előző rendszernek – és most itt a sztálinizmuson alapuló Rákosi-rendszerre is gondolok – érdeke volt, hogy művészei legyenek. És miután a film volt a legnépszerűbb művészet, filmművészekre volt szüksége, tehát ki kellett neveznie filmszakembereket művészeknek. Állami kitüntetésektől kezdve a legkülönbözőbb preferenciákban részesítve őket, el is hitették velük, hogy ők művészek. Márpedig ha valaki azt hiszi magáról, művész, azt is elhiszi, hogy a társadalomnak szüksége van az ő mondandójára, ezért aztán az nagyon meg is becsüli őt. Márpedig tudni kell, hogy a filmrendezőknek csak egy nagyon kis töredéke művész – ezen azt értem, hogy van valami gondolata a világról, és azt költői, vagy egyáltalán: értékes módon elő tudja adni, tehát abból, amit mondani akar, egy önálló kis világot tud teremteni. Ilyen Magyarországon Jancsó Miklós. És talán még két-három nevet tudnék mondani. De hát az egész világon készül egy évben három és félezer film, és ebből talán ha kétszáznak van valami apró köze a művészethez. A többi ipari termék, amit úgynevezett filmrendezők csinálnak, akik abban tehetségesek, hogy egy mások által létrehozott forgatókönyvet kitűnő színészekkel, jó tempóban és szórakoztató módon megrendezzenek. Ez egy olyan foglalkozás, mint a közlekedési rendőré: jól menjen a forgalom, ne ütközzenek össze a kocsik, mindenki könnyedén érje el a célját, és érezze jól magát a forgalomban. De egy közlekedési rendőr attól, hogy áll a körút és a Rákóczi út sarkán, és karmozdulatokkal kitűnően elirányítja a forgalmat, még nem hiheti magáról, hogy ő Karajan, aki a IX. szimfóniát vezényli.

– Ne haragudjon, de ha ilyen a magyar filmművészet, akkor miért kell megvédeni? Minek a filmtörvény?

– Azért kell a filmtörvény, hogy tisztázódjék egy zavarossá vált helyzet, hogy rend legyen a jelenleg leghatásosabb kulturális eszköz használatában.

– Egy törvény nem lesz képes erre, ha maga a szakma nem tudja – ezek szerint évtizedek óta – saját belső erőviszonyait és értékrendjét tisztázni.

– Igen, de megteremtené a lehetőséget, hogy világossá váljék a dolgok értéke, és lassan minden a helyére kerüljön. Ezt nem a törvény oldja meg, de lehetőségeket igenis teremt hozzá: jogokat kell hogy adjon, kötelezettségeket kell hogy megállapítson, intézményes garanciákat kell hogy biztosítson. Hogy ne ebben a zavaros helyzetben éljünk.

– Ezek szerint a zavaros helyzet sem új jelenség, tehát nem 88–89-ben alakult ki...

– Nem. Ennek a gyökerei nagyon mélyre nyúlnak vissza. Most semmi más nem történt, mint hogy elszabadult a pokol. És azért szabadult el, mert ezek az emberek eddig státusban, fizetésért, nagyon szerény, de létező anyagi biztonságban csinálhatták, amit csináltak. Most megszűnt a magyar film száz százalékos állami támogatottsága – ahogyan ezt az előző rendszer csinálta, hisz szüksége volt rá –, és elkezdődött a harc a sötét erdőben a koncért. És akik ügyesek voltak, alkalmasak az ügyeskedésre, és meg tudták teremteni maguknak a lobbikat, azok most ki tudják zárni a többieket. Ennyi az egész.

– Az alapítványi rendszer, a kuratóriumi pénzelosztás nem segít ezen?

– Sajnos konkrét példáink vannak arra, hogy a kuratórium az úgynevezett csomagtervekre, tehát a stúdiók által beadott étlapokra megszavazta a pénzt, csak éppen ebből a pénzből nem a kuratóriumok által preferált filmek készültek el, hanem az érdekkörökben, hatalmi pozíciókban lévő rendezők filmjei. Csak egyéni alkotásokat lehet támogatni! Mellesleg az egész világon nagyon sok ilyen támogatási rendszer van. Németországnak minden tartományában van filmalapítvány, de csak egyes konkrét forgatókönyveket támogatnak, nem általában produceri irodákat. Ez ugyanis mindenütt visszaélésekre ad alkalmat, és Magyarországon is már az első lépésben visszaélések sora vált láthatóvá. Hiszen aki pici, nevetséges és pitiáner hatalommal rendelkezett, mind a maga érdekében használta ki a lehetőségeket és változtatta meg a tényeket. A játékfilmes kuratóriumban a stúdiók gazdasági túlélését egyedül lehetővé tevő csomagterv-rendszer érvényesül. Ami viszont lehetetlenné teszi a magyar filmgyártás egészséges, és más generációk irányába nyitott fejlődését.

– Akkor a stúdiórendszer felszámolása lenne a kiút?

– Nem! Az alkotóközösségek nagy segítségére vannak az alkotómunkának, ha valóban komolyan veszik a feladatukat. Egy filmet nem lehet egyedül csinálni. Iszonyú nagy felelősség. Milliók vannak az ember vállán, és olyan hatalmas munkát kell összefogni, hogy az alkotás és az alkotó érdekében az állandóan jelen lévő kritika nélkülözhetetlen. Ezt hívják jobb helyeken producernek: egy

ember, aki az alkotóval egy hajóban ül. Mindig közös a céljuk: egy mondanivaló eljuttatása egy bizonyos közönséghez. Mesélni akarnak valakiknek, és fel akarják kelteni az érdeklődésüket. Az egy hajóban ülő emberek ennélfogva pontosan tudják, kiknek dolgoznak, és ha valamelyik úgy érzi, hogy elvesztették ezt a célt, akkor figyelmeztet. Tehát az úgynevezett közösségi munka – legyen ez a közösség akár csak három ember – elengedhetetlen. Én nemcsak azért dolgozom együtt most már tizenegynéhány éve Koltai Lajossal, Óvári Lajossal vagy Prekop Gabriellával, mert jól megvagyunk együtt, hanem azért is, mert a saját konkrét feladatukon kívül rám vonatkozó napi kritikájukra is igényt tartok. Koltai Lajos számomra nem csupán egy végtelenül tehetséges operatőr, aki mindent tud fényről és árnyékról, hanem olyan ember, aki érzékeny a mondanivaló és a közönség viszonyára, és szól, ha úgy érzi, hatástalan vagy pontatlan, amit csinálunk. Tehát a stúdiókat épp hogy nem fölszámolni, hanem az igazi cél érdekében erősíteni kellene, de nem ezzel a mindent elposványosító csomagterv-rendszerrel, hanem azzal, hogy az egyes tervek mögött egy alkotóközösség áll, és nem csupán egy ember.

– A médiatörvénnyel, egyáltalán az elmúlt három év politikai jelenségeivel kapcsolatos tapasztalatok is azt mutatják, hogy ezek a lobbik, amelyekről beszél, a politika védernyője alá sorakozva valószínűleg kierőszakolják a számukra megfelelő törvényt. Jó-e tehát, ha az elkövetkezendő egy évben megszületik a filmtörvény? Mi a garancia rá, hogy nem ugyanezeket a lobbikat erősíti meg jelenlegi kiváltságaikban?

– Semmi garancia nincs rá. Nem értek a politikához...

– De azt igen pontosan tudja, mennyire hat az életünkre.

– Tudom, hiszen minden film, amit eddig csináltam, arról szól, hogyan nyomorít meg, öl meg és tesz tönkre minket a politika Közép-Európában. Tehát csak azt mondhatom: igen, ez a lehetőség megvan. De akkor ugyanúgy adottá válik a felelősség a magyar filmművészet számára, mint ahogy a magyar politika számára adottá vált: hogy ő, saját maga, minden külső hatás és minden külső kényszer nélkül hozta létre, amit létrehozott. Kizárólag ő felelős tehát érte.

– Csak ez valószínűleg kevés ahhoz, hogy bárkit a ma bárhol hatalomban lévők közül jobb belátásra bírjon, aki kizárólag rövid távú érdekekben hajlamos gondolkozni. Mit érdekli őket, mi lesz tíz év múlva a magyar filmművészettel? Az érdekli őket, hogy nekik ma pénzük és befolyásuk legyen.

– Nem feltétlenül úgy működnek a dolgok, hogy a kisszerűség, a pillanatnyi érdek, az önhittség és a hatalmi pozícióért való harc határoz meg mindent. Vannak emberek szerte a világon, akik tudják, mi egy ügy szolgálata, és van, ahol el tudják érni, hogy az ügy legyen előtérben. Tavaly jelent meg Truffaut levelezése. Ebben van egy csodálatos levél, melyet Truffaut Godard-hoz írt, akit önző és önhitt embernek tartott. Azt írja: a filmművészet nagyjait az különbözteti meg tőled, hogy a művet és a mű célját, tehát a munkájukat tartják fontosnak, és nem önmagukat.

– Van-e elég olyan ember a magyar film környékén, aki véleménye szerint ezt a szemléletet érvényesíteni tudja, mindenféle klikkszellemmel, lobbizással, politikai ellenszéllel szemben?

– Én úgy látom, nincs, de abban reménykedem, hogy ez csak a pillanatnyi helyzet által befolyásolt magánvéleményem.

 

*

 

– Mit változtatna a filmtörvény, ha volna, a filmgyártás és forgalmazás ma sokak által kaotikusnak mondott viszonyaiban?

KŐHALMI FERENC: Egy jogállamban fontos, hogy legyen törvényi szabályozás. Ugyanakkor tapasztalatom szerint nem biztos, hogy a világnak úgy kell működnie, hogy először van a törvény, és annak alapján aztán el lehet kezdeni valamit csinálni. Sokszor először a gyakorlatban, organikus szakmai fejlődési folyamatban alakulnak ki azok a medrek, amelyekre aztán hosszú távon is érvényesíthető szabályozást lehet építeni. Évek óta beszélgetünk a filmtörvényről, vannak kollégák, akik a szakma problémáinak megoldását kizárólag ettől várják, de az elmúlt 3–4 év tapasztalatai azt igazolták, hogy egy törvény igenis nagyon érzékeny képződmény. Nagy felelősség eldönteni, mikor optimális a létrehozása, és miként jelölhetők ki a terrénumai. Arról nem beszélve, hogy egy törvény akkor működik, ha előtte tisztességes szakmai és társadalmi alkuk köttetnek meg.

A Magyar Mozgókép Alapítvány, például, százhetvenkét nagyobb méretű vita után, több mint másfél évig tartó és nagyon intenzív demokratikus folyamatban született. A résztvevők a végén szinte már gyűlölték az egészet, hiszen az ilyen viták hihetetlenül terjengősek, rendkívül sok az üresjárat bennük, de végül csak eljutottunk oda, hogy Magyar Mozgókép Alapítvány kell, nem pedig filmalap, amely mellett kitűnő szakemberek eszelős erővel kardoskodtak, mondván, hogy azt a parlament szavazza meg, tehát az a biztos. Mi meg néhányan azt mondtuk, hogy amit a parlament egyszer eldöntött, azt utána ritkán és nehezen módosítja, arról nem beszélve, hogy egy alap teljesen az államtól függ, s hogy egy adott keretrendszerben ugyan biztonságot ad, de az a keretrendszer aztán kőkemény: a flexibilitásnak, új helyzetre való reagálásnak, kezdeményezésnek elképesztően csekély benne a mozgástere. A szakma abszolút többsége végül az Alapítvány mellé állt; ezt aztán a filmszakma harminc szervezete és a magyar kormányzat együtt hozta létre. Ami azért fontos, mert ez az első olyan európai filmintézmény, amelyben a kreatív szférának nagyon jelentős befolyása van. Máshol többnyire a pénzt adó tőke – a producerek, a gyártók és a forgalmazók egyesülete, illetve az állami szervek – kezében van a hatalom. A törvény előkészítésénél három dolgot kell végiggondolni. Először is azt, hogy milyen tektonikus mozgások közepén élünk, és ezekhez hogyan kapcsolódik az adott szféra törvényi szabályozása. Végig kell gondolni aztán ugyanezt az aktuális társadalmi-politikai folyamatok szempontjából. Harmadsorban pedig azt, hogy magának a szakmának a belső természete, organikus fejlődése oldaláról mely kérdéseket kell szabályoznia a törvénynek. Elnézését kérem, hogy ilyen távolról futok rá a kérdésére, de véleményem szerint nem lehet onnan indulni, hogy legyen-e kvóta vagy sem, ennyi legyen a járulék vagy annyi, legyen-e cenzúra vagy ne. Mert ezek komoly kérdések, de ha törvényről beszélünk, először mindig az alapkérdéseket kell tisztáznunk.

– Jól értem-e, hogy azt mondja: nem baj, hogy eddig nem jött létre törvény, mert hosszabb távon is működőképes szabályozást csak a filmszakmában elkezdődött átrendeződés végeredményének ismeretében lehet csinálni? Ez esetben ugyanis kérdés, nem fenyeget-e az a veszély, hogy egy különféle okokból netán tévútra siklott szakmai önelrendeződési folyamatot legitimál majd a törvény. Tehát egy kész helyzetet szentesít, holott épp az volna a dolga, hogy magát a folyamatot befolyásolja a maga garanciális szabályaival.

– Valószínűleg nem fejeztem ki magam pontosan, ha úgy lehetett érteni, amit mondtam, hogy először menjenek végbe a folyamatok, és csak utána legyen törvény. Az én álláspontom szerint olyan gyorsan kell mindent megtenni annak érdekében, hogy törvény legyen, ahogyan csak lehet, de olyan alaposan is. Egyetértek magával abban, hogy bizonyos törvényi szabályozások bizonyos változásokat gyorsíthatnak. Viszont a stratégiai folyamatokat illetően a tévedést nagy bűnnek tartanám. Ugyanis adott esetben nemcsak az a veszély fenyegethet, hogy mondjuk egy tévesen elindult újrarendeződési folyamatot erősít meg a törvény, hanem a fordítottja is: hogy azért nem tudnak kibontakozni bizonyos természetes és progresszív folyamatok, mert tévesen ítélték meg stratégiailag egy törvény létrehozását.

– Mondana konkrétpéldát, milyen típusú veszélyekre gondol?

– Majd el fogom mesélni, öt-hat évvel ezelőtt milyen változásokat kezdeményeztünk, amelyeket úgy vetettek el demokratikusan, mint annak a rendje, és most szembesülhetünk a következményekkel. Lásd a magyarországi mozihelyzetet! Tragikai vétségek történtek a szakmában ebből a szempontból! De visszatérve a törvényhez: én híve vagyok a minél gyorsabb törvényalkotásnak, de nem szeretném, ha a magyar filmképtörvény, mondjuk, médiatörvény-stílusban készülne, és múlékony napi politikai érdekek, illetve pillanatnyi status quo-érdekek fenntartását célzó törekvések kiszolgáltatottja lenne, ami miatt a médiatörvény látványosan megbukott.

– Bocsásson meg, ha megint megkérdezem, jól értem-e, amit mond: tehát a jelenlegi időszakot politikai szempontból nem ítéli alkalmasnak egy maradandó, és nem aktuális politikai érdekek által eltorzított törvény meghozatalára?

– Én biztos, hogy gyávább ember vagyok, mint Ön, nem tudom ilyen viharsebesen megállapítani, hogy milyen is ez a mai politikai rendszer...

– A viharos sebesség is, meg az általánosítás is azon alapult, amit a médiatörvényről mondott...

– Én egy konkrét esetet említettem, és csak azt akartam jelezni, hogy a médiatörvényről is lehet ugyanilyen rossz előterjesztést csinálni, amely aztán parádésan megbukik, de arra is van lehetőség, hogy működőképes törvényt csináljunk, amihez viszont komoly előkészítő munkára van szükség.

– Éppen maga említette a médiatörvényt, amely éppen az ellenkezőjét látszik bizonyítani: nem csökkent, hanem újra megerősödött a politikától való függés.

– Én a mozgóképnek a művészi vonulatára gondoltam az előbb, és kevésbé a napi politikával érintkező vetületeire.

– Ha törvényről van szó, az érintkezés óhatatlan.

– Kétségtelen. Másfelől hihetetlenül fontosnak gondolom, hogy a mozgókép a gazdaságnak se legyen alávetve. Ugyanis a mozgókép nagyipari tömegtermeléssé is vált a huszadik században, és ennek létrejöttek a maga hatalmi hídfőállásai. Van olyan ország a világon, ahol a profitábilis bevételnek az audiovizuális szféra a második legnagyobb profitszerző része. Ezért aztán olyan nyomásoknak van kitéve a mozgókép, amelyek a kétpólusú, gazdaság- és politikaorientált társadalmat erősítik. A kultúra megint kiesik. Tehát nagyon nagy a felelősség abban, hogy melyik tendenciát erősítjük.

– Ne vegye rossz néven, de ahogy hallgatom magát, az a furcsa benyomásom támad, hogy egyre távolabb tolódik a reménybeli magyar filmtörvény. Mert az elején azt mondta, végig kell gondolni a dolgot az éppen zajló, tehát az irányokat tekintve még kellő támpontot nem adó szakmai mozgások alapján. Most azt mondja, hogy a hasonló világmozgások alapján is számba kellene venni a számba nem vehetőt. Sose lesz törvény...

– Megmutatom magának, milyen törvénytervezetek állnak nálunk halomban, készen. Tehát a dolog nem arról szól, hogy a lustaságunk igazoló jelentését mesélem magának...

– Én legfeljebb csak a körültekintés túlzott voltára gondoltam, miközben mások szerint ég a ház.

– Iszonyú nagyok a bajok! A televízióban, a tömegkommunikációban, az egész jelenlegi mozgóképes világban. Én személy szerint úgy ítélem meg a jelenlegi helyzetet, hogy a mozgóképvilág elsivárosodása, elembertelenedése, döntően anyagi és napi politikai érdekek alá vetése valószínűleg olyan mértékű veszély, melyet egyelőre még nem ismert fel istenigazából az emberiség. És valóban félek attól, hogy szándékaim ellenére tettestárssá válok. Ennek ellenére azt gondolom, hogy cselekedni kell.

– Hogyan?

– Ott kell lennünk például, amikor az adótörvények elfogadása folyik. Meg kell kísérelni a gazdasági alaptörvényeknél – a monopóliumellenes törvénynél, a versenytörvénynél stb. – érvényesíteni a szakma organikus fejlődése szempontjából fontos érdekeket. És ezt az egészet nem lehet csak magyar ügyként felfogni, mert szerencsére vannak nemzetközi törvények. De a más országokban végbemenő mozgásokat szintén ismernünk kell, hiszen 1988 Európában a film és a televízió éve volt, és az akkor tartott huszonnégy tanácskozás konzekvenciáihoz mi rengeteg dologban kapcsolódtunk.

És az európai közösségnek is megvan a maga médiaprogramja, amelybe – ha nem lennének Magyarországon bürokratikus akadályok – már beküzdöttük volna magunkat, hiszen itt az általuk aláírt szerződés, mely szerint Magyarország teljes jogú tagként a teljes programba bekerülhet. Vagyis ez az első szakma, amely az európai közösségbe úgy, ahogy van, begyalogolhat. Tehát itt sem azt a taktikát tartom jónak, hogy várjuk meg, amíg kialakul, aztán majd csak bent leszünk valahogy. Viszont én a dolgot nem vagylagosan kezelem. Vagy törvény, vagy Európa, vagy gyakorlat? Nem, mindháromban mozogni kell, de az már nem a mi akaratunktól és szándékunktól függ, hogy melyikben lehet igazán előrehaladni.

És van itt még egy fontos kérdés: véleményem szerint a magyar kultúrát a magyar államnak erősen támogatnia kell. Közép-európai szomszédaink jelentős részében az a tragédia, hogy ezt sem a parlamentek, sem a kormányok nem ismerték fel. Engem az egész mozgóképvilágnak csak a szakmai része érdekel, de kétségtelen, ebből a szempontból a politikának is szerepe van a dologban: elismeri-e, hogy a kultúrára áldozni kell, vagy sem. Ha nem ismeri el, a nagyipari tömegtermelés óhatatlanul le fogja gázolni a teljes pályát. Ezen a téren a filmtörvénynek valóban jelentékeny szerepe lenne, noha önmagában a kérdést nem tudná megoldani. Ezen túlmenően: mikor én a filmtörvényről gondolkodom, azért tartom hihetetlenül fontosnak, hogy valamilyen módon megteremtsük a közoktatáshoz való kapcsolódását, mert elképzelhetetlen számomra, hogy jelentékenyen változzék a mozgóképpel kapcsolatos igényszint, ha ebben a teljes oktatási rendszer nem segít. Ugyanis a filmnagyipar képes a színvonaltalanság iránti igényt bővíteni, újratermelni.

– Értem én, hogy nem lesz addig több nézője a magyar filmnek, míg a kultúra hiányzik, de ettől függetlenül az már ma drámai kérdés, hogy mi van a magyar filmgyártással, az elkészülő filmeket forgalmazzák-e a magyar mozik, honnan lesz pénz filmekre, és kik forgathatják le azokat. Ezeket talán segít megoldani a filmtörvény.

– Nézze, ez nem egyszerűen mozikérdés, mert ma Magyarországon száz megnézett filmből egyet néznek moziban. Tehát szerintem is nagyon fontos például egy művészmozi-hálózat, de nincs olyan illúzióm, hogy ez Magyarország lakosságát egészében el tudja érni. A mozi egy szűk réteg igénye. Ezért fontos, hogy a mozgóképpel való otthoni – más minőségű – találkozást azokban a tanulási folyamatokban segítsük, amelyeken minden ember keresztülmegy. Már csak azért is, mert az agykutatók szerint gondolati szövegeket audiálisan a lakosság 10-15%-a képes követni. Ha ez a szöveg képpel együtt jelenik meg, az arány 60%-ra ugrik. A puszta kép még hatékonyabb.

Aztán: integrálódnunk kell a nyugat-európai folyamatokba, meg kell tenni mindent annak érdekében, hogy az igen széles körű európai támogatási rendszer Magyarország számára is megnyíljék. Ezzel együtt is felvetődik a kérdés, hogy a piacgazdaság és a kultúra viszonya hasonló modellben képzelhető-e el Közép-Európában, mint Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban. És az én válaszom erre kategorikus nem. Úgy látom, hogy Észak-Amerikában a tömegkultúra hihetetlen mértékben fejlődött, és egy egalitariánus trendet hozott létre, vagyis azokat a finom kis kulturális színkülönbségeket, amelyek, mondjuk, a bajorok és a voralbergiek közt fölfedezhetők, Amerikában elég nehéz felfedezni. Los Angelestől New Yorkig sikerült egybegyalulni elég sok mindent, és ezzel egy nyelvi monotóniát is kialakítani. Nyugat-Európában angolszász dominanciájú, de ötpólusú modell jött létre: öt nyelv dominál, és a kicsik közül ki-ki eldönthette, melyik pólus árnyékába húzódik. Közép-Kelet-Európában ez nem működik. Itt a pólusokból világháborúk lettek. Ezért Közép-Kelet-Európában a kultúrának, különösen a mozgóképnek másfajta funkciója és szerepe van, mint más régiókban. Vagyis nekünk itt már a törvény előkészítésénél bizonyos nemzetközi jogi szabályozásokat is meg kell próbálni megváltoztatni.

– Mondjon, kérem, példát!

– Mondok: dolgozunk egy szatellitprojekten, Az együttműködés csatornája munkacímmel. Ez egy közép-kelet-európai szatellitcsatorna lenne, reményeink szerint öt nyelven lesz hallgatható, és huszonhat nyelven olvasható – vagyis feliratozva is lesz.

– Ki készíti ezt a tervet?

– A Magyar Mozgókép Alapítványból néhányan, akik ezt fontosnak tartjuk. De mások is. Európa viszont ma úgy működik, hogy ha van valakinek egy földi sugárzású televízióadója, megveszi egy film sugárzási jogát, mondjuk, Magyarországra. De egy szatellitnél nem lehet megvenni a sugárzási jogot egy országra. Erre azt mondták a nagyok, hogy akkor itt nyelvre adjuk a jogot, angolra, franciára stb. Csak éppen nem gondoltak erre a régióra, ahol annyi kis ország és még kisebb nyelv van, hogy össze sem lehet számolni. Tehát, ha mi huszonhat nyelven akarnánk sugározni, jelenleg huszonhat nyelvre kellene megvennünk a jogot. Lehetetlen. A kérdés legjobb francia jogi szakértőjével három éve tárgyalunk a dologról – a legnagyobb projektek egyikének tartja ezt –, ő azt mondja, ez segíthet abban, hogy a szatellitjog végre ki legyen dolgozva, mert ez ma csak kis derivációja a földi jognak. És ha itt, a kultúrában le lehet adni annak a jeleit, hogy ki tudunk egymással jönni, akkor a kultúra betöltheti politikai feszültségcsökkentő, társadalmi stabilizáló, ennek következtében gazdasági fejlődést segítő funkcióját. Én tudom, hogy ma országon belül is egy sor olyan konkrét és napi kérdés van, amelyekben azonnali harci segítséget kellene nyújtania a törvénynek. Tudom például, hogy iszonyú energiával folyik a forgalmazói monopóliumok kiépítése, vagy a mozitulajdon monopóliumának kiépülése. Mi öt éve azt a javaslatot tettük le a szakma és a megyei moziüzemi vállalatok asztalára, hogy a mozitulajdon legyen háromfaktorú: egyharmad legyen az önkormányzaté, egyharmad a filmszakma tulajdonrésze, egyharmadot pedig vegyenek meg azok az emberek, akik a mozit csinálják. Vagyis minden érdek minden döntésnél jelen legyen. Lesöpörték. Én ki voltam kiáltva Next 2000-nek a Magyar Televízió Híradójában. De a fő ellenző természetesen a 19 megyei moziüzemi vállalat volt, mert a koncepció azt jelentette, hogy felejtsük el, hogy a moziüzemi vállalat egy nagy központ a megyeszékhelyen: a mozikra kell a hangsúlyt helyezni. Én persze értem, hogy a megyei vállalati vezetők a saját egzisztenciájuk elleni támadást látták benne, mert föl kellett volna adniuk a nagy asztal, nagy szoba, nagy vállalat-létet, de esélyük lett volna rá, hogy olyan jövőt építsenek maguknak, amelyik a piacgazdaság feltételei között is működőképes. Lesöpörték.

– A mozitulajdon monopolizálását meg lehet még állítani?

– Nem lehet. Ugyanis az önkormányzati törvény elintézte, hogy a mozitulajdon száz százalékban az önkormányzatoké legyen. Mert a törvényhozásnál olyan politikai harci mezőkbe került a dolog, ahol a szakmai érdekeket figyelmen kívül hagyták.

– Csak azért kérdeztem, mert arról kezdett beszélni, hogy vannak olyan napi kérdések, amelyekben azonnali megoldást kellene találni.

– Nézze, a Magyar Mozgókép Alapítvány léte de facto – parlamenti és kormánytámogatással – megoldotta azt, hogy az érték létrehozása és terjesztése demokratikus és szakmailag is legitim rendszerben működjék. A probléma az, hogy emellett szükség van kulturális ipari infrastruktúrára: filmgyár, mozi, forgalmazás. És ennek piacszerű támogatást kell nyújtanunk. Tehát, ha valaki beruház a filmgyártásba, annak a világban adókedvezményt szoktak adni. Ha valaki magyar kulturális értékeket forgalmaz, piacszerűen kell támogatást kapnia, hogy ezt megérje neki csinálni, akár jobban megérje, mint egy pornómozi fenntartása. Ezen túlmenően bizonyos szabályozásoknak is törvényi hátország kellene. Nonszensz, hogy jelenleg nem lehet tudni, milyen filmek vannak Magyarországon. Nincs bejelentési kötelezettség. Így járulékoltatni sem lehet.

– Hogy’ látja, mikor lesz filmtörvény Magyarországon?

– Én nagy erőfeszítéseket teszek annak érdekében, hogy ebben a félévben kerüljön törvényjavaslat a parlamentbe.

– Nem jut a médiatörvény sorsára?

– Nézze, én azt gondolom, hogy 1996-ban, amikor a kommunikáció kérdése áll majd az Expo középpontjában, 95 végétől, mikor a film centenáriumi éve kezdődik, rengeteg mozgásra lesz lehetőségünk. Tehát ha eljutnánk odáig a következő félévben, hogy a törvényjavaslat elkészüljön, és legalább az előzetes vitái lezajlottak a parlament kulturális bizottságában, akkor nagyot léptünk előre. És abban bízom, hogy a parlamenti pártoknál talán van hitelünk, megcsináltunk már bizonyos dolgokat, és ezeket nem próbáltuk politikai üggyé tenni.

– Mire gondol?

– A Magyar Mozgókép Alapítványra. Ez talán segít majd abban, hogy a filmtörvény ne a nehezen megszülető törvények egyike legyen.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/10 04-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1086