KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/január
• Muhi Klára: Képtelen év Filmrendszerváltás 2011
• Barkóczi Janka: Válságok és választások Beszélgetés Fliegauf Bencével
• Kolozsi László: „Ez lesz a legnehezebb filmem” Beszélgetés Mészáros Mártával
• Kovács Bálint: „Mint lúd a jégen” Beszélgetés Körösvölgyi Zoltánnal
PIXEL VS. CELLULOID
• Ádám Péter: A fejlődés ára Digitális mozi

• Huber Zoltán: Kóma és virágzás Beszélgetés Szabó Gáborral
SPORTMOZI
• Varró Attila: Az utolsó dobás Film és baseball
• Bikácsy Gergely: Sakk a művészetnek! Bábok és filmek
• Varga Dénes: Lyukra játsszák A svindler
SZÍNÉSZ/RENDEZŐ
• Baski Sándor: A politika hálójában George Clooney filmjei
• Géczi Zoltán: A nevem Jackie A Jackie Chan-brand
SCHORM/KISHON
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 2. rész
• Barkóczi Janka: Van szerencsénk Ephraim Kishon, a filmrendező
FILMISKOLA
• Margitházi Beja: Képi balett Résfilmek és egyéb kísérletek

• Bilsiczky Balázs: A kikerülőművész Beszélgetés Kardos Sándorral
FILM / SZÍNHÁZ
• Roboz Gábor: Mint a vakablak Yasmina Reza: Az öldöklés istene
• Varró Attila: Négy fél között Roman Polanski: Az öldöklés istene

• Forgách András: Ördöge van Faust
KRITIKA
• Vajda Judit: Csoda Le Havre-ban Kikötői történet
• Pápai Zsolt: A szívem visszahúz Kopaszkutya Kettő
MOZI
• Barkóczi Janka: Martha Marcy May Marlene
• Varró Attila: Texas gyilkos földjén
• Kovács Kata: Fifti-fifti
• Hlavaty Tamás: Álcák csapdája
• Kolozsi László: Szűz vonalban
• Forgács Nóra Kinga: Legjobb szándék
• Vincze Teréz: Retró szerelem
• Sepsi László: Ördögsziget
• Baski Sándor: A rend őre
• Kovács Marcell: Trancsírák
• Alföldi Nóra: Jack és Jill
• Tüske Zsuzsanna: SOS Love: Az egymillió dolláros megbízatás
• Nevelős Zoltán: Mission Impossible: Fantom protokoll
DVD
• Pápai Zsolt: Szövetség az ördöggel
• Czirják Pál: Csillagosok, katonák
• Nagy V. Gergő: Greenberg
• Varga Zoltán: Végső menedék
• Tosoki Gyula: A szabadság himnusza
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Kikötői történet

Csoda Le Havre-ban

Vajda Judit

A humanista Kaurismäkinél a vesztesek is nyertesek – mert emberek.

Két cipőpucoló, egy fehér és egy délkelet-ázsiai áll egymás mellett egy aluljáróban – ügyfélre lesnek. Az egyikük (az európai) győz, övé a következő munka; a távozó klienssel azonban drasztikus dolog történik. A „győztes” cipőpucoló egy szarkasztikus poénnal reagálja le az eseményt. Mindez a nyomorúságos környezetnek és helyzetnek ellentmondó, letisztult, mégis csodálatosan élénk színekben, szinte már festményszerűen fényképezve. Ha vannak, akiknek filmjeit egyetlen, akár az első jelenetből fel lehet ismerni, akkor a finn minimalista mester, a fiatalabb és tehetségesebb Kaurismäki fivér, Aki mindenképpen közéjük tartozik. Kiismerhetősége, kiszámíthatósága azonban inkább abszolút jó értelemben vett megbízhatóság. Megtévesztő színpompa, frontális képek, a szereplők kamerába beszéltetése, elrajzolva is pontos karakterábrázolás, lírai zene, a brutális események képen kívül helyezése, találó (de sosem bántó!) szarkazmus, abszurd humor – a rendező semmit sem változott legutóbbi alkotása óta, pedig a Külvárosi fények bemutatása után már öt év is eltelt.

A „vesztes”-trilógia (1996: Gomolygó felhők – munkanélküliség, 2002: A múlt nélküli ember – otthontalanság, 2006: Külvárosi fények – magány) után a Le Havre-ban Kaurismäki egy fájdalmasan aktuális probléma felé fordul (mint sok más kollégája egyébként, lásd például az igen hasonló témájú francia emigránsdrámát, Philippe Lioret 2009-es Welcome-ját). Az Angliába igyekvő, de egy tévedés folytán a címbeli francia kikötővárosban ragadt, a menekülttáborba kerülés és/vagy a visszatoloncolás veszélye elől menekülő kiskamasz (fekete-)afrikai fiú és az őt felkaroló idősebb helyi férfi történetéből azonban az alkotó természetesen nem kerekít érzékeny szociodrámát (ahogy korábbi munkáiban sem tette); hiszen az ő érzékenysége túlmutat a társadalmon: az ember érdekli.

Kaurismäki tehát egészen máshogy viszonyul a valósághoz: talán még a korábbiaknál is erősebben stilizál, amely gesztus izgalmas kontrasztba kerül a sztori húsbavágó realitásával. A menekültfiút fenyegető szörnyűség, a cipőpucoló feleségére leselkedő borzalom vagy épp a házaspár mindennapi létfenntartási küzdelmei éles ellentétei a főhősök, a cipőpucoló, Marcel Marx és felesége, Arletty takaros mézeskalácsházának, a külsők ellenére is stúdiófelvételnek tűnő utcaképeknek, a szereplők szertartásos játékának (főleg beszédstílusának), az érzelmes aláfestő zenének (esetünkben a helyszínnek megfelelő hangulatú franciás sanzonoknak és tangóharmonika-muzsikának) és elsősorban annak a módnak, ahogy a művet fényképezték. A statikus képsorokban dominálnak a meleg színek, melyek olyannyira stilizáltak, mintha csak fotórealista festményeket néznénk, nem pedig élőszereplős felvételeket. Mindezt az érzetet tovább erősíti a figurák merev, frontális beállítása: gyakran egyenesen a kamerába beszélnek. De beszédesek ezenkívül a színek is, legtöbbször a már említett, uralkodó meleg színek (vörös, barna, sárga, narancs) – mintha minden rendben lenne. Ám amikor főhősünk kimozdul megszokott, biztonságos környezetéből, többségbe kerülnek a hideg színek: a kórházban, a kocsmában, ahol a felügyelővel találkozik vagy egy idegen városban a rendkívül tiszta, világos, mégis fenyegető és nyugtalanító kékek, szürkék vannak túlsúlyban.

A színek mellett a rendező ismét eljátszik a műfajokkal is. A Le Havre a mélyén ugyanolyan finom melodráma, mint a korábbi Kaurismäki-művek, de ezúttal is van benne egy erőteljes bűnügyi, vagy legalábbis nyomozást tartalmazó krimiszál (egy érzelemmentesnek tűnő szürke rendőrtiszt üldözi a fiút, majd az őt istápoló Marcel Marxot), sőt a fináléban feszült thriller-elemek, előtte pedig, a „vasalós” jelenetben egy súlyos bűndráma nyomai is felbukkannak. Az alkotó azonban az utolsó pillanatban mindig visszatáncol, hiszen csak kacérkodik az egyéb zsánerekkel, valójában végig hűséges marad a melodráma műfajához.

A rendezőnél ugyanis mindig csak a díszlet és a háttér változik, az emberség marad. Kaurismäki – aki most is a maga visszafogottan érzelmes paradoxonát valósítja meg – igazi humanista: nemcsak felnőttmeséi hőseit, a nézőit is szereti; és mindkét csoportot tiszteli annyira, hogy sosem súlytalan, szirupos happy endet választ, hanem megélt-megszenvedett zárlatot. Így talán a befejezést, amit a Le Havre-ban megismert (megszeretett) karakterek kapnak, nemcsak ők, de mi, nézők is megérdemeljük.

Kikötői történet (Le Havre) – finn, 2011. Rendezte és írta: Aki Kaurismäki. Kép: Timo Salminen. Szereplők: André Wilms (Marcel), Blondin Miguel (Idrissa), Kati Outinen (Arletty), Jean-Pierre Darroussen (Monet), Elina Salo (Claire). Gyártó: Pyramide / Pandora Film Production / Sputnik. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 93 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/01 52-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10916