KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
   2012/január
• Muhi Klára: Képtelen év Filmrendszerváltás 2011
• Barkóczi Janka: Válságok és választások Beszélgetés Fliegauf Bencével
• Kolozsi László: „Ez lesz a legnehezebb filmem” Beszélgetés Mészáros Mártával
• Kovács Bálint: „Mint lúd a jégen” Beszélgetés Körösvölgyi Zoltánnal
PIXEL VS. CELLULOID
• Ádám Péter: A fejlődés ára Digitális mozi

• Huber Zoltán: Kóma és virágzás Beszélgetés Szabó Gáborral
SPORTMOZI
• Varró Attila: Az utolsó dobás Film és baseball
• Bikácsy Gergely: Sakk a művészetnek! Bábok és filmek
• Varga Dénes: Lyukra játsszák A svindler
SZÍNÉSZ/RENDEZŐ
• Baski Sándor: A politika hálójában George Clooney filmjei
• Géczi Zoltán: A nevem Jackie A Jackie Chan-brand
SCHORM/KISHON
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 2. rész
• Barkóczi Janka: Van szerencsénk Ephraim Kishon, a filmrendező
FILMISKOLA
• Margitházi Beja: Képi balett Résfilmek és egyéb kísérletek

• Bilsiczky Balázs: A kikerülőművész Beszélgetés Kardos Sándorral
FILM / SZÍNHÁZ
• Roboz Gábor: Mint a vakablak Yasmina Reza: Az öldöklés istene
• Varró Attila: Négy fél között Roman Polanski: Az öldöklés istene

• Forgách András: Ördöge van Faust
KRITIKA
• Vajda Judit: Csoda Le Havre-ban Kikötői történet
• Pápai Zsolt: A szívem visszahúz Kopaszkutya Kettő
MOZI
• Barkóczi Janka: Martha Marcy May Marlene
• Varró Attila: Texas gyilkos földjén
• Kovács Kata: Fifti-fifti
• Hlavaty Tamás: Álcák csapdája
• Kolozsi László: Szűz vonalban
• Forgács Nóra Kinga: Legjobb szándék
• Vincze Teréz: Retró szerelem
• Sepsi László: Ördögsziget
• Baski Sándor: A rend őre
• Kovács Marcell: Trancsírák
• Alföldi Nóra: Jack és Jill
• Tüske Zsuzsanna: SOS Love: Az egymillió dolláros megbízatás
• Nevelős Zoltán: Mission Impossible: Fantom protokoll
DVD
• Pápai Zsolt: Szövetség az ördöggel
• Czirják Pál: Csillagosok, katonák
• Nagy V. Gergő: Greenberg
• Varga Zoltán: Végső menedék
• Tosoki Gyula: A szabadság himnusza
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sportmozi

Bábok és filmek

Sakk a művészetnek!

Bikácsy Gergely

A sakk lassú szenvedélye a játékfilmek feszített ritmusában nehezen adható vissza. A kísérleti film vagy az animáció jobban illik hozzá.

Hatvannégy fekete-fehér kockás táblán önálló, zárt világot lehet teremteni. Ez a másik, önálló világ a sakk: művészet, sport, talán kódolt jelrendszer? Matematika, sőt „grafikus zene”? – sokféleképpen jellemezték. Vajon e zárt játék-univerzum mennyire alkalmas a művészetek számára? Ugyanolyan nyersanyag lehet, mint bármi az életből merítve: kártyázó parasztok a kocsmában, ásító inas vagy csipkeverőlány? A játékfilm születése óta bajban van a művészetek mozgóképi ábrázolásával. Ehhez képest a „sakk mint téma” már olyan sok új bajt, művészi kudarcot nem hozhat. Mégis, miért több a rossz sakkfilm, mint bármilyen más játék-témájú film? Érdemes erről eltöprengeni.

1

Egy alkotó, de még a film-iparosmester is csak emberekkel, élethelyzetükkel tud kezdeni valamit: a bábokkal nem, csak a báb mozgatóival. A kísérleti művészet igen: futurista formák képversekben, absztrakt fényformák tánca? Mindez illik a sakkhoz. A történetet elbeszélő művészet nem tud a sakkozók csendjével mit kezdeni. Van egy kései Robbe-Grillet film, melyben kísértetiesen csúsznak, koppannak a dominó lapkái. A hang szinte meghatározza az egész történetet (innen a cím is: Tébolyító zörejek a kék villa körül). A sakk kamarajáték: itt sok-játékos és sok-kibices, ráadásul fenyegető hangulatú dominó-jelenetet látunk, kések sejlenek a matrózi zsebekben. A sakkszenvedély nagyon ritkán vegyül vagyonszerzési vággyal, ritkán rejlik kés a mesterek zsebében. Minden más felnőtt táblajáték, hát még a kártya, pénzt ígér. A kártyaszenvedély számtalan jó és rossz film tárgya. Biliárd-csalók, pláne: abban Paul Newman bravúrkodik és büntet. A biliárd persze puszta látványnak sem rossz, akár a póker. A kártyaasztal nagy, bűnös szenvedélyek lobbanásának izgalmas helyszíne, az „ördög bibliáját” a fényes kártyatermek izzó poklában forgatják. Nem kell a játék szabályait ismerni, de még kártyásnak lenni sem kell, hogy átéljük. Zsúfolt magány: többen az asztalnál, hátuk mögött a csokornyakkendős urak és ékszeres hölgyek – lehet bármilyen buta a történet, a helyszín rajza már hoz valami érdekeset. Ehhez képest két sakkozó némán: feszült szembenállás ez, de valahogy mintha „önbezárva”.

Mit közvetítsen a sakkjátékból a mozivászon? Szuperközeli a játszók szeméről? Egy figura most előrecsúszik? Újból szuperközeli? Egy néző nagyközelije, ahogy követi a játszmát. A játékos nagyközelije. Egy bábu nagyközelije. Valahogy így, a látás nulla fokán… Kezd primitív lenni a dolog. Kellene más is: a kártya pendül, kaszinó élénkül – a sakkfigura keveset mozog, a környezet csendes marad. Hát a játék szabályai? Miért fontos, hogy egy kockával odább a gyalog nem üthető? Koppanjon a dominó, csapódjon a piros ulti, bődüljön a kültelki kibic, vagy sikoltson a monte-carlói milliomosnő, az igen! Ám az önmagába zárt sakkjáték átélésére kevesebb néző – és ábrázolására még kevesebb alkotó születik. A sakk minimális ismerete nélkül a néző unalomtól sújtva ül a helyén – ellentétben kártyát, dominót, biliárdot látva. A vásznon nincs statikusabb kép, mint két elárvult sakkozó. Dupla magány. Ha szenvedély is a sakk, a tábla mellett, játék közben látványtalan szenvedély. Moziban majd mindig külsődleges eszközökkel hitetnék el. Ha képződik is valamiféle sakk-őrület, az akaratlanul groteszkebb és kimódoltabb lesz, mint a zajos kártyaszenvedély. Az irodalomban Stefan Zweig Sakknovellája ilyen, tébolyra épülő, hatásosan külsődleges írás. (Szerencsére van egy cseh változata Hrušinskývel a főszerepben, bár ez is közepes film.)

Olyan kiválóan csendes filmet sakkról még nem készítettek, mint a kínai-japán Go játékos (Zhuang Tian 2006-os műve). Pedig a go-játék, akár a sakk, eredendően a látványtalan film anyaga. Ilyen ellentmondással kevés alkotó birkózik tehetségesen. A legtöbben sakktól független látványosságot (is) akarnak kreálni: bukás a vége. Még leginkább Columbo felügyelő nyomozásánál nem bosszankodunk, ahol a ki lép utoljára (ki gyilkol) a tét. Az egykor sikeres nagyjátékfilm (Gyilkosság lólépésben) buta kitalálós-krimi, egy szigeten sakklépéseket imitáló gyilkos dolgozik – valahogy eredendően erőltetett, Agatha Christie-epigonság. Talán a némafilmben: Pudovkin Sakkőrültje (1924), akinek mindennapi világa kezd átalakulni a sakktábla-szabályok világává (egy Karinthy-novella rémlik). Menyasszonya nem tűri a sakkot, de hősünk még előtte térdelve is titkon sakkozik. Gazdag abszurd helyett mégis, könnyed és könnyű komédia marad, egyszerű, rokonszenves „európai” szellemű játék, melynek a dokumentumháttere a legérdekesebb (Marshall világmester is látható benne), és kevésbé a könnyed vígjátéki klisék.

A fekete-fehér vizuális játéka. A rács-szerkezet, a fény-árnyék kettőssége, ez filmművészet volna. (Érdekes és tehetséges példája Kósa Ferenc főiskolai vizsgafilmje, ahol egy rab a cella padlójára vetülő rácskockákon sakkozik.) A kísérleti film világa ez. René Clair dadaista remeklésében (Felvonásköz, 1923) Duchamp és Man Ray sakkozik egy magas erkélyen, míg esőzuhatag söpri le a táblát. Duchamp maga is versenysakkozó volt, a francia olimpiai csapatban a mi Maróczynk ellenfele. Duchamp Hans Richterrel közösen, Cocteau-val harmadikként próbálkozott fényművészetet alkotni 64 kockával. (Fényszonáták 64 kockára). Társalkotójuk Max Ernst és tárgyművészetével Alexander Calder. Előbbi az egyik „szonátában” táncoló férfit alakít, aki mintha ugróiskolában lépegetne. Ugyanitt Richter és Duchamp valakinek a hátára ragasztott sakktáblán játszik, aztán ez a „sakkember” és játékostársai az utcán, majd lépcsőn haladnak. A film nagy részében Calder propelleres forgó szobrocskái pörögnek és bámultatják a nézőt. A sakkhoz itt már semmi köze a filmnek, és ha ezt bölcsen elfogadjuk, az egész nem érdektelen. Van benne valami enyhén buñueles, mint minden dadaista-ízű munkában.

 A francia tévé egyik többrészes életrajzi filmjében Duchamp elmondja: híres festményének – A Király és a Királynő levonul a lépcsőn – fél-absztrakt figurái a sakkból vétettek. Két drog volt életében, a festés és a sakk, emlékezik a New Yorki-i emigrációban. De még később, a hatvanas években is versenyzett, s egy híres fotóján hosszú hajú, talpig meztelen nő a táblánál, vele mérkőzik (Pasadenai Modern Múzeum, 1963). A magyar Erkel Ferencen kívül csak Duchamp nagy alkotó és egyszersmind a maga kora élversenyzője – később a spanyol drámaíró Arrabal francia versenysakkozó lett, de nem világmester: Duchamp és Erkel viszont országának első számú művésze és sakkozója. „A sakk a csend művészete” – mondja Duchamp. Talán a festészet is az. (Gyorsan egy későbbi példát: Yoko Ono szellemes ötlete: a „megnyugtató parti” – mindkét fél fehér figurákkal játszik.) Moholy Nagy életműve rémlik fel: budapesti életmű-kiállításán nem találunk sakk-művet, pedig foglalkoztatta... Ha már a Bauhausban nem, legalább később, Chicagóban: Richard Filipowskit, költő-iparművészt megkérte, tervezzen egy Bauhaus hagyományokhoz méltó sakk-készletet. Maga Moholy-Nagy akkori tanítványaival közösen Do not disturb címmel konstruktivista vizuális remeklést készített, tele a fotogramok különböző változataival egy követhetetlen történet fordulataira fűzve –, de nincs benne sakk, hiába kívánkozik minden képsorába. A sakk nem mindenkire talál rá, még csak nem is minden nagy fényművészre.

2

A hagyományos, cselekményre és külső fordulatokra épülő mai nagyjátékfilmek eleve vesztes terepre tévednek. Megjárta ezzel Nabokov is (profi sakkfeladvány-szerző volt). Luzsin-védelem című könyvéből Veszélyes végjáték címmel minden idők egyik legostobább sakkfilmje készült (Marleen Gorris, 2000). Érdekessége, hogy nagyrészt Budapesten forgatták (a fikció szerinti Róma!), a világbajnoki döntő játszmát a Néprajzi Múzeum nagy csarnokában vették fel, és Turturro a Gellért szállóból veti ki magát. A félőrült világbajnokot „hozza”. Lélektant akar félre sikerült szerepébe lopni, sikertelenül. Nem Nabokov, hanem a rendező és a színészek jártak rosszul… Több értéke van a belga-francia rendező, bizonyos Yves Hanchar (hamar elfelejtették) Catherine Deneuve-vel erősített kosztümös opuszának. (A sakkjátszma, 1994) Ebben egy őrült és zseni árvaházi csodagyerek hívja ki a fikcióban valódi néven szereplő Staunton világmestert. A Shakespeare-kutatóként is jegyzett Howard Staunton (a filmben őlordsága) minden idők legellenszenvesebb játékosa volt: aljas módon tért ki a párosmérkőzésük kedvéért Párizsba és Londonba utazó Morphy elől. Legalább most a film – a Bobby Fisherhez hasonlóan őrületbe hulló Morphytől inspirálva – igazságot szolgáltat a zseninek. Ha nem is a hatásvadász történettel: hogy ne legyen a nézőnek unalmas a sakkpárbaj, utána kardot ragadnak és vérre mennek a sakkjátékosok. Viszont igényes az operatőr és a díszlettervező, azok a színészek is. A Stauntont adó James Wilby tenyérbemászóan taszító, Catherine Deneuve mint világbajnokságot kastélyában rendező hercegnő, és az árva zsenit játszó Denis Lavant, aki a Pont Neuf szerelmesei óta kissé eltűnt, legalább is a magyar nézők elől – mind hozza az iskolás jó jegyet. Sakkfilm esetén ez is valami.

Aki a sakkot innen tanulná, aki magára a királyi játékra kíváncsi ezekben a történetet agyaló fikciókban, nagyon rosszul jár. A sakkértőt talán joggal bosszantja, ha (mint a legtöbb sakk-játékfilmben) villámgyorsan, másodpercenként lépnek, ha hatást fokozva rángatóznak, időnként bukfenceznek egy világbajnoki döntőn, de legalább a játék szabályait ne csúfolnák időnként a bábuk elhelyezésével, hibás mozgatásával. Apróság, de tilos odafigyelnünk? Egy addig ismeretlen francia rendező, bizonyos Richard Dembo váratlanul nyert legjobb külföldi Oscart a Veszélyes lépésekkel (eredeti címén: A futó átlója – Le daigonale du fou – figyelem, szójáték.) Michel Piccoli egyik nagy szerepe, neki elég a sakktábla és az ülő pozitúra, hogy emlékezetes legyen. A történet szovjet emigráns és a szovjet hivatalosság párharcára épül (az életből, vagyis a Korcsnoj –Karpov viadalból vétetett, 1984-ben.) Itt még a sakkszabályokat sem csúfolták meg, és a film a politikai érdekességen túl is izgalmas lett. (Kivétel, mint egy váratlan huszármatt.)

Lépjünk át a hangosfilm klasszikus osztályába. Bergman egyik legjobb, legerősebb opusza A hetedik pecsét. Ellenfelünk itt maga a Halál, aki elegánsan, korrektül, udvariasan viselkedik halandó ellenfelével. Felmerül, fekete vagy fehér színekkel játsszunk a Halál ellen? És máris többről van szó: ha az életet modellezzünk, a kezdőlépés a Halálé. Vagy ellenkezőleg? Hiszen a fehér bábuk kezdenek, a fekete (a Halál színe) csak válaszol a születésre – válaszol, és győz. Mindig, és törvényszerűen? Akkor viszont mélyen sportszerűtlen ez a fekete színekben versenyző Kaszás… hacsak mégis másról van szó, mint sakkjátszmáról. (Bergman egyébként egy középkori templomi freskó ihletésére bontotta ki, a festő beszélő neve Albertus Pictor).

Lehet, hogy nem a táblát kell figyelnünk. Íme, egy másik freskó: Satyajit Ray: A sakkjátékosok. A biztos ízlésű nagy bengáli rendező kiváló érzékkel a sakktáblát is ritkán és olyan szögből mutatja, hogy az „szakmai szempontból”. Ellenőrizhetetlen. Ő nem a sakk, hanem a filmjáték logikáját tartja szem előtt. De legalább a sakk – eredendően lassú ritmusát – sugározza: a filmje is tempós, ráérős. Satyajit Ray legnagyobb remeklésének, a Zenepalotának testvérfilmje: közel hozza azt a kultúrát, az indiait, melyből maga a sakk született. Mer lassú lenni, mer hallgatag lenni. Pompás csendek filmje, s ha – mint megesik, a játékosok bő párbeszédekbe feledkeznek, feszültsége is csökken kicsit. A hosszú évek óta csak egymással játszó indus középnemesek kertje mögött elvonul a megszálló angol hadsereg, s ők alig figyelnek oda – mint ahogy féltékeny feleségükre sem. De, amikor értesülnek, hogy a nyugati szabályok szerint gyorsabban szokás játszani – ezen felháborodnak, s egyikük dührohamában lelőné barát-ellenfelét. Történelem, és magánharc színe és fonákja. „Elveszett a királya” – jelenti a külvilág nagy fordulatából érkezve egy hírnök, de a nemesúr nem érti, vagyis félreérti: az ő bábukirálya ott a táblán ugyanis épp akkor kapott mattot, neki ez a fontos. Satyajit Ray népmesei ízű, gazdag szövésű epikus ritmusú, de csomópontokra hegyeződő film. Vizuális gazdagsága révén, és mert mesére emlékeztet – némi oktatócélzata is átnemesedik. Példázata legendai színezettel gazdagodik. Konok lassúsága valamilyen végtelenül lassú indiai táncként örvénylik tovább (melybe beleszédülve már nem is érezzük lassúnak.)

3

Nem sok sakk-remeklést ismer a cselekményes, történetmondó fikciós film, az indiai-bengáli nagymesternek sem ez a főműve. Láttuk, a kísérleti filmek szabadon képszárnyaló műfaja látszik sakk-képesebbnek. Számtalan remekmű-gyanús képsort kínál a kísérleti, fényjáték, animációs film.

Orosz István, a magyar grafika és mozgó animáció egyik legjelentősebb alkotója (maga is erős amatőrjátékos) gazdag munkásságának egyik legjobb darabját alkotta meg egy Lenin-sakkparti rajzfilmre vitelével. Hogy egy értelmes fesztivál-ismertetésből idézzek: „Százéves sakkparti rekonstrukciója a lejegyzett lépések és egy sokszor átretusált fénykép alapján. A játszma politikai vonatkozásai felülírják a sportbelieket: a bolsevik párt két vezetője, Lenin és Bogdanov ült egymással szemben. Az animációs film – igaz, a maga ironikus módján – megkísérel igazságot szolgáltatni Leninnek, hogy valahogy mégis győztesen kerülhessen ki a mattal fenyegető kutyaszorítóból.”

Orosz szellemes és villózó filmgrafikája felülírja a politikai és a sport-érdekességet, miközben lépésről lépésre hű marad a lejegyzett partihoz. A kiinduló fotó retusálásai ellenére hiteles: Gorkij capri villájának kertjében játszik a „tornyoshomlokú” Iljics a párt legnagyobb ideológusával, (akit később ő maga szorított ki pártból és ideológiából). A kibicek közül Gorkij hórihorgas alakja igazán feltűnő. Annyira, hogy később az egész partit Lenin és Gorkij játszmájaként tették közzé. Különböző játékosoknak tulajdonítva, ma is szerepel jobb lexikonokban. Aki foglalkozott már a királyi játékkal, hamar rádöbben, hogy ezt a partit amatőrök nem játszhatták: versenyparti-színvonala van. Sem Iljics, sem Bogdanov, sem a később épp Lenin elől emigráló Gorkij nem játszhatta – valószínűleg a korai Aljechin-partik közül való. Orosz István bravúros szemszög-váltással irányítja a játszmát, ráközelítései a bábokra, a táblákra, és a vereségét elismerni képtelen Tornyoshomlokúra – meg az egész film nagyon feszes ritmusa a sakkhoz alig értőknek is érdekessé teszik a filmet. A játszma végén valaki felborítja a táblát (vajon ki?): hát hiszen ez illik a világmegváltó radikalizmushoz!

„Bravúrstikli” – ez a sakk-szlengben sem ismeretlen (talán) zenei műszó dicséret is, finom bírálat is. Orosz filmje bravúros ugyan, és igazi animációs remeklés, gazdag képi tartalommal – de stiklit legfeljebb a táblát felborító vesztes követett el. Napóleon is megtette még régebben. Könnyen tehették: sem a sakk, sem a művészet nem kerülhetett másképp a hatalmukba. Éljen a sakk, éljen a művészet!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/01 21-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10923