KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
   2013/május
SZÜRKÜLETI ZÓNA
• Hirsch Tibor: Nem vénnek való filmek Szürkületi zóna
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Permanens vizuális forradalmár Grunwalsky 70
• Kelecsényi László: „Soha nem lesz belőlem operatőr” Beszélgetés Szécsényi Ferenccel
ASSAYAS
• Báron György: Az eltűnt lázadás nyomában Egy magyar Párizsban: Olivier Assayas
BOLLYWOOD
• Vajdovich Györgyi: Ahol a szuperhős is táncra perdül Bollywood műfajkeverék
• Tóth Luca: Bollywood Bollywoodról Om Shanti Om
ÖRDÖGŰZŐK
• Varga Dénes: Mindenkiben ott bujkál Az ördögűző utóélete
• Schubert Gusztáv: A gonosz álarcában Ördögűzés: Loudun és Salem
TITANIC
• Baski Sándor: Kikötött Titanic Filmfesztivál
• Huber Zoltán: A múlt árnyai Csehek a Titanicon
SZÜRKÜLETI ZÓNA
• Baski Sándor: Nem vénember Hollywood és az idősek
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Periferikus éleslátás Graz
MOZIPEST
• Varró Attila: Főtaxi-sofőr Dögkeselyű
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Kedves ellenségem Stephenie Meyer: A burok
• Szabó Noémi: Széplelkű paraziták Andrew Niccol: A burok
KRITIKA
• Huber Zoltán: Első fecskék Feledés
DVD
• Varga Zoltán: Rontó Ralph
• Pápai Zsolt: Rozsda és csont
• Bata Norbert: Magyar animációs sorozatok
• Nagy V. Gergő: Az újságos fiú
• Sepsi László: Szárazon
SZÜRKÜLETI ZÓNA
• Vajda Judit: Idősebbek is elkezdhetik Az időskori testi szerelem a vásznon

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szürkületi zóna

Az időskori testi szerelem a vásznon

Idősebbek is elkezdhetik

Vajda Judit

A szex már régóta nem számít tabunak a filmművészetben – az öregkori nemiség mozgóképes megjelenítésére azonban sokat kellett várni.

A testiség nyílt ábrázolása régóta nem számít tabunak a vásznon, hiszen a téma és kendőzetlen megjelenítése a szex- és pornófilmek gettójából már a hetvenes években behatolt az ún. szerzői vagy művészfilmekbe (lásd Az élet trilógiáját és a Salót Pasolinitől, Az utolsó tangó Párizsbant vagy az Érzékek birodalmát ), ahogy ezzel egy időben masszívan bérelt helye lett a fősodorbeli közönségfilmekben is. Mindennek felbukkanására azonban egy bizonyos életkor fölött egészen a XXI. századig kellett várnunk. Elvétve ugyan már korábban feltűnt egyes alkotásokban a kanos öregúr karaktere akár vicces színfoltként, akár démoni, sötét figuraként (mint Buñuel Viridianájában és Tristanájában), ahogy két kilencvenes évekbeli vígjátékban, A szomszéd nője mindig zöldebb címűben és a Még zöldebb a szomszéd nőjében is fontos szerepe volt a szexualitásnak az egymással torzsalkodó öregek harcainak közepette. Ezek azonban még elszigetelt, önmagukban álló opusok voltak – a téma tiszta és komolyan vett, lélektanilag és társadalmilag is megalapozott megjelenítésére csak az ezredfordulót követően került sor.


Az első, úttörő darabok már a 2000-es években felbukkantak (Anya és a szerelem, Szerelem a kolera idején, Elégia, Vénusz), de ezek még főként irodalmi művek adaptációi vagy olyan vadhajtások voltak, mint Carlos Reygadas Japánja, melyben a pornográf tartalom a művészi mondanivaló, illetve a néző meghökkentésének szolgálatában állt. A jóléti társadalmak fokozatos elöregedésére reagálva azonban az utóbbi egy-két évben nem egyszerűen a gerontofilmek robbanásszerű megjelenéséről beszélhetünk, hanem arról is, hogy az öregek helyet követelnek maguknak a filmekben is, és az alkotók elkezdték külön célközönségként megszólítani a szóban forgó korcsoportot. Ha pusztán a magyarországi premiereket vesszük, a Tétova félrelépők, a Keleti nyugalom – Marigold Hotel, az Együtt élhetnénk és az Amit még mindig tudni akarsz a szexről szorosan egymást követő bemutatását tekintve kijelenthetjük, hogy 2012 a magyar mozikban a szépkorúak éve volt (és akkor a nálunk idén bemutatott Kvartett – A nagy négyest, a 63. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon több díjat is elnyert chilei Gloriát, továbbá az olyan „veterán-akciófilmeket”, mint a The Expendables – A feládozhatók vagy az Erőnek erejével, nem is említettük).


A felsorolt filmek többsége pedig nemcsak a tipikus időskori problémákat, de a nyugdíjas korosztály érzelmi és szexuális életét is tárgyalja. Sőt az említett filmek zömének tanulsága szerint csak városi legenda, hogy a szexuális vágy a hormonális változások miatt az időskorral párhuzamosan csökken, így az öregek már nem élnek szexuális életet; hisz a fiatalokban gyakran több a szexuális elfojtás, mint az idősekben (lásd: Elégia, Együtt élhetnénk), sőt a szex olyannyira központi helyet foglal el az életükben, hogy még akkor is ragaszkodnak hozzá, ha az egészségük, így az életük lehet az ára (Együtt élhetnénk), vagy ha már fizikailag képtelenek teljesíteni (Amador). A szex tehát a 2010-es évekre kiemelten kedvelt témája lett a gerontofilmeknek – különbséget csak abban a tekintetben találunk, hogy az adott mű mennyire szégyenlős, mennyire tárja fel a néző számára a téli szerelem sikamlós részleteit.


 


 


Mondjam vagy mutassam?


 


Az alkotók körében többféle taktika is megfigyelhető arra vonatkozóan, hogy elfogadtassák a nézőkkel az időskori szex még mindig tabunak számító témáját és ezzel együtt a vizuálisan már nem feltétlenül vonzó testeket. A legóvatosabb opusoknak természetesen azok számítanak, melyekben jórészt csak szóban érintik a kérdéskört. Nem túl meglepő módon az idősek szexualitását bemutató filmek legnagyobb része még ma is ebbe a kategóriába tartozik. A Tétova félrelépők (Julie Gavras, 2011) például egész katalógusát nyújtja a témához kapcsolódó kérdéseknek, problémáknak, de a hősök szinte mindig csak beszélnek a szexuális vonzerő hanyatlásáról, az időskor testi változásairól, az öregek otthonában is kívánatos intim szféráról vagy épp a Viagra használatáról. Noha a filmben erősen jelen van a szexualitás, sőt konkrétan is megjelennek benne nemi aktusok, a kamera ilyenkor szemérmesen magukra hagyja a szereplőket, akiket így rendre közvetlenül szex előtt vagy után láthatunk csak. A műben ráadásul nemcsak a vágás, a plánok és a szögek is titkolózóak: még ha ágyban, párnák közt tűnnek is fel a karakterek, akkor is maximum egy csupasz vállat, hátat vagy egy-egy sokatmondó dekoltázst kapunk.


Érdekes helyet foglal el ebből a szempontból a tárgyalt filmek között a Keleti nyugalom – Marigold Hotel (John Madden, 2012), melyben a tabutémán belül további tabutémák, azaz olyan kényes kérdések jelennek meg, mint a homoszexualitás – vizuálisan azonban mindebből nagyon keveset váltanak valóra (maga a homoszexualitás például csak az emlékek szintjén, illetve egy inkább baráti, mint szerelmes ölelés formájában jelentkezik). A filmben összesen nem kevesebb, mint négy szerelmi/érzelmi/szexuális szálat találunk, ezek közül azonban csak a fiatal hősökhöz tartozó cselekményszálban jelenik meg nyíltan a szexualitás és a meztelenség. A központi szerelmi történetet ugyan két öregember közt aktuálisan szövődő érzelem adja, és a tipikus romkombefejezést is ők kapják, de a mű olyannyira visszafogott, hogy szenvedélyes csókok és egymás ölelő karjaiba borulás helyett csak egy-két zavart párbeszéd, majd végül egy közös mopedezés jelzi a boldog beteljesülést. Van ugyan a Marigold Hotelben két, szexuálisan hangsúlyosan túlfűtött figura is, ám közülük csak a férfi bocsátkozik szexuális kalandba, és ennek bemutatása is jórészt kimerül a Káma Szútra pajkos lapozgatásában, illetve a kalandból lett viszony szóbeli emlegetésében.


Nem kevésbé szemérmes az Amit még mindig tudni akarsz a szexről (David Frankel, 2012) sem, ami nem túl meglepő, hiszen a Meryl Streep és Tommy Lee Jones főszereplésével készült alkotás hollywoodi esztétikával dolgozik. Értelemszerűen itt sem mennek tehát tovább a pizsamában-köntösben, illetve hálóingben mutatott szereplők közti akciókra tett jelzéseknél, a mű érdekessége azonban, hogy feltűnően sok vizuális utalást és rejtett szimbólumot használ (amikor a szexmentes házasságban sínylődő nő felrója férjének, hogy nem kap tőle semmit, a férfi először még ilyeténképp a kihűlőben lévő kapcsolat metaforájaként működő hűtőszekrényt említi tiltakozásként, később pedig, amikor elkezdenek dolgozni a problémán, már a vízmelegítő lesz a példa; a párterapeuta által kötelező gyakorlatként feladott „sexercise” sikertelensége után a két figura a korábbinál sokkal nagyobb távolságra ül le egymástól a szakember kanapéján, sőt a párterápia csődjét, azaz a be nem teljesült orális szexet követően már külön-külön vágják be őket stb.), főleg ahhoz képest, hogy egy nem túl jelentős iparosmunkáról van szó. Így kialakul az a paradox helyzet, hogy kis túlzással több kettős jelentést fedezhetünk fel benne, mint a hasonló témájú művészfilmekben, azaz erőteljesen rácáfol a nézői elvárásokra.


Az Amadornak (Fernando León de Aranoa, 2010) minden esélye megvolt arra, hogy testfilmként működhessen, ám a kulcsfontosságú pillanatokban az öreg test udvariasan a háttérbe húzódik (annak ellenére, hogy a mű egyik szomorú üzenete éppen az, hogy az elaggott test még halála után is a fiatalabb generációkat szolgálja), így itt is csak szavakban idézik meg az olyan tilalmas témákat, mint az idősek és a prostituáltak kapcsolata. Már egy következő lépcsőfokon helyezkedik el, afféle átmeneti állapotot jelent az Együtt élhetnénk (Stéphane Robelin, 2011), mely ugyan szintén elrejt, de már részben meg is mutat dolgokat, nevezetesen az időskorúak között megvalósuló szexuális aktust – igaz, csak röviden, hátulról és sejtelmesen világítva (a lovagló póz a más, hasonló témájú filmeknek is igazi Jolly Jokere, hiszen megfelelően használva úgy mutathat meg mindent, hogy közben mégsem mutat semmit, csak vonzó íveket és hajlatokat).


A kendőzetlenség kérdésében a legmesszebbre egyértelműen a Kilencedik mennyország (Andreas Dresen, 2008) megy, így a műfaj kulcsdarabjának tekinthető. A gerontofilmek közül ez az egyetlen, mely odáig jut a naturalista őszinteségben, hogy már a főcím előtt szinte valós időben prezentál idősek közötti szexjelenetet. Ennek során magát a behatolást ugyan egyszer sem látjuk, de minden mást (férfi nemi szervet, női szeméremszőrzetet és full frontalt mindkét főszereplőről) igen. A mű azonban ettől közel sem lesz „művészpornó”, hiszen az alkotók ezzel egyáltalán nem a vágykeltést célozzák, hanem így akarják elfogadtatni a közönséggel a szokatlan témát és látványt. Nemcsak a szexuális tevékenység bemutatása közben mutatnak például meztelenséget, hanem olyan hétköznapi tevékenységek ábrázolásának részeként is, mint például a fürdés – azaz egyszerűen csak természetesnek veszik és láttatják az időskori meztelenséget.


Emiatt fel is merül a kérdés, hogy az időskori szexről szól-e egyáltalán a Kilencedik mennyország, hiszen több, már tárgyalt filmmel ellentétben nem ez a központi témája, hanem egy öregedő nő egyéni, pontosabban párkapcsolati drámája. Magát az időskori szexet a mű csak a maga természetességében ábrázolja, így történhet meg az a paradoxon, hogy sokkal nyíltabb lesz ezen a téren, mint a kifejezetten ezzel a témával foglalkozó rokondarabok. Jellemzően egyébként minél több érzelmet jelenít meg a nyugdíjaskorú főhősök közt a film, annál kevesebb és visszafogottabb szexjelenettel dolgozik. Már a másodikról elmondható, hogy szemérmesebb az elsőnél (egy klasszikus romantikus jelenetben az eső elől, átázva a kocsiba menekülnek a hősök), majd tökéletes harmóniában, már-már idealizáltan jelenik meg az együttlét (a természet lágy ölén, zöld levelek és nyíló virágok között), később pedig az is megtörténik, hogy ágyban fekve, de pizsamában látjuk a korábban lelkesen üzekedő figurákat. A merészen induló mű így a végére tiszta drámába, sőt melodrámába fordul. A jelek szerint tehát Andreas Dresen rendező – habár minden lehetősége megvolt rá – nem mert testfilmet forgatni; azt csak egy későbbi munkájában, a 2011-es Járhatatlan útban volt bátorsága megvalósítani.


Összességében elmondható, hogy az azonos korúak között zajló szexualitásról szóló művekben az alkotók nem igyekeznek mindenféleképpen a legelőnyösebben bemutatni az idős testeket – ha nem is mindig a teljes nyíltság a cél, akkor is inkább elrejteni, sejtetni igyekeznek. A tetemes korkülönbséggel dolgozó alkotásokban azonban a két eltérő korú ember között megvalósuló testi szerelem erősen idealizálva vagy egyenesen fetisizálva jelenik meg. A Kilencedik mennyországhoz hasonlóan női nézőpontot bemutató és amúgy is erős színszimbolikával dolgozó Anya és a szerelemben (Roger Michell, 2003) például az eszményi szex az idős főhősnő és a fiatal építőmunkás között mindig hófehér környezetben, lobogó függönynél, patyolattiszta ágyneműk közt valósul meg, míg a hasonló korú figurával történő, ám a nő számára kiábrándító együttlét zavaró összevisszaságban, rendetlen szobában esik meg, ahol még egy tükör is zavarja a látványt. Erőteljes férfi szemszöget tesz magáévá ezzel szemben az Elégia (Isabel Coixet, 2008), dacára annak, hogy egy érzékeny női alkotó rendezte. A tekintet tárgya itt szinte kizárólag a fiatal és gyönyörű női test, így a kamera mindig egyedül rá koncentrál. Az Anya és a szerelem megfelelő képsoraihoz hasonlóan a fiatal partnerrel megvalósuló szexuális aktust minden esetben tisza pasztellszínek kísérik, és andalító komolyzenei darabok (legtöbbször Erik Satie) festik alá. De még ennél is többször látunk olyan jeleneteket, melyben a meztelenül – pontosabban egy pár cipőben – a hasán fekvő, a ruháit keresgélő, öltözködő vagy éppen a tengerparton szaladó fiatal nőről kapunk erősen fetisizált képeket: ennek során a kamera minden praktikusabb ok nélkül pásztázza a csodálatos arcot és testet.


 


 


Most látszom, most nem látszom


 


Ahogy az a fentiekből kiderült, konkrét vagy csak átvitt értelemben, de a tárgyalt gerontofilmek a meztelenségig lecsupaszítva mutatják meg idős hőseiket. A láttatás, láthatóság kérdése azonban más vonatkozásban is megjelenik a szóban forgó alkotásokban. A hétköznapokban is gyakori élmény az öregebb korosztálynak, hogy láthatatlanok a fiatalabbak számára. Ezt fogalmazza meg egy szimbolikus jelenetben az Együtt élhetnénk, amikor a három idős férfi főhőst egy tüntetésen láthatjuk, ahol főleg egyikük aktív; ám gyújtó hatásúnak szánt beszéde elmondása után a rohamrendőrök egyszerűen elrobognak mellette, ignorálják, sőt amikor később egyiküket megdobja egy üveggel, az a füle botját sem mozdítja, egyáltalán nem veszi észre az öregembert, pedig a flaska még szét is törik a sisakján.


Ugyanez jelenik meg, csak a szexualitással, a szexuális vonzerővel összefüggésben a Tétova félrelépők csábítási jelenetében. Az Isabella Rossellini alakította, saját öregedésére frissen ráébredő főhősnő bosszankodva veszi tudomásul, hogy több férfi is megfordul egy fiatal nő után. Ezen felbuzdulva szexi pózba vágja magát és kicsit kigombolkozik, próbálkozása azonban hatástalan marad, mivel ő – életkoránál fogva – láthatatlan a fiatal férfiak szemében. (Más kérdés, hogy az említett mozdulatsornak köszönheti későbbi hódítását, mivel ha nem is a kipécézett fiatal férfiak, de valaki mégis felfigyel rá.)


A láthatóság és láttatás élményét hangsúlyozza a gerontofilmekben az is, hogy a hősök több esetben is fotóznak. Az Együtt élhetnénkben a leggyakrabban meztelen női testeket fényképez a fotós hős: főképp prostituáltakat, egy alkalommal azonban régi szeretőjét is lencsevégre kapja; az idősődő nő pedig kacéran pózol neki és a nyelvét nyújtogatja a kamerának. Az Elégiában elsősorban a férfitekintet kiterjesztése a fényképezőgép, s egyúttal az eltűnő idő foglyul ejtésének eszköze is (ami a félmeztelenül modellt álló fiatal főhősnő szomorú csúcsjelenetében tetőzik). Emellett fontos szerepe van a szexuális tevékenységben is, hiszen egyértelmű erotikus töltetet kap, olyan élvezettel fotózza fiatal szeretőjét az idős főhős (sőt a fotózás aktusa sokszor része is, akár előzménye, akár folytatása, levezetése a szerelmi jelenetnek). Szintén inkább a megragadott idő jelképeként egy emblematikus fotó megjelenik a Szerelem a kolera idejénben is (a fél évszázaddal korábbi, később véletlenül előkerülő felvétel Florentino Ariza és Fermina Daza örökké tartó szerelmét szimbolizálja), míg az Anya és a szerelemben a főhősnő úgy ragadja meg a pillanatot és teszi láthatóvá magát (így végül le is buktatja saját szerelmi viszonyát), hogy egy vázlatfüzetbe rajzol magáról és fiatal szeretőjéről obszcén képeket.


A fotó, a fotózás, a fénykép azonban kétélű szimbóluma a gerontofilmeknek, hiszen amellett, hogy láthatóságuk lenyomata, s bizonyítéka annak, hogy jelen vannak, egyúttal az idő múlására is emlékezteti az idős hősöket (a róluk szóló filmekben értelemszerűen szintén gyakran megjelenő másik motívummal, a temetésekkel együtt). Ez azonban mit sem von le az említett alkotások azon értékéből, hogy a hétköznapi életben észrevehetetlen, láthatatlan öregek igenis észrevehetők és nagyon is jól látszanak bennük. Ezek a művek nemcsak azon a téren tesznek sokat, hogy hatásukra nem kapunk sokkot egy fedetlen öreg test láttán, de szembesítenek azzal is, amivel a nagyszülők generációját jórészt unokamegőrző szakmunkásként kezelő fiatalok/középkorúak hajlamosak megfeledkezni, nevezetesen, hogy az időskorúaknak nemcsak gyógyszereik, nyavalyáik, emlékeik és múltjuk van, de ha jövőjük nincs is sok, érzelmeik, testi vágyaik, sőt szexuális életük még lehet. A műfaj további sorsát ugyan lehetetlen megjósolni, de esztétikailag és tematikailag is sok lehetőség rejlik még benne (tehát van hova fejlődnie is), ahogy azon is érdemes elgondolkodni, hogy egyértelmű erényeik ellenére – ugyanúgy, mint az életben – nem zárják-e karanténba ezek a filmek az öregeket.





A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/05 7-8. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11291