KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
   2013/május
SZÜRKÜLETI ZÓNA
• Hirsch Tibor: Nem vénnek való filmek Szürkületi zóna
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Permanens vizuális forradalmár Grunwalsky 70
• Kelecsényi László: „Soha nem lesz belőlem operatőr” Beszélgetés Szécsényi Ferenccel
ASSAYAS
• Báron György: Az eltűnt lázadás nyomában Egy magyar Párizsban: Olivier Assayas
BOLLYWOOD
• Vajdovich Györgyi: Ahol a szuperhős is táncra perdül Bollywood műfajkeverék
• Tóth Luca: Bollywood Bollywoodról Om Shanti Om
ÖRDÖGŰZŐK
• Varga Dénes: Mindenkiben ott bujkál Az ördögűző utóélete
• Schubert Gusztáv: A gonosz álarcában Ördögűzés: Loudun és Salem
TITANIC
• Baski Sándor: Kikötött Titanic Filmfesztivál
• Huber Zoltán: A múlt árnyai Csehek a Titanicon
SZÜRKÜLETI ZÓNA
• Baski Sándor: Nem vénember Hollywood és az idősek
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Periferikus éleslátás Graz
MOZIPEST
• Varró Attila: Főtaxi-sofőr Dögkeselyű
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Kedves ellenségem Stephenie Meyer: A burok
• Szabó Noémi: Széplelkű paraziták Andrew Niccol: A burok
KRITIKA
• Huber Zoltán: Első fecskék Feledés
DVD
• Varga Zoltán: Rontó Ralph
• Pápai Zsolt: Rozsda és csont
• Bata Norbert: Magyar animációs sorozatok
• Nagy V. Gergő: Az újságos fiú
• Sepsi László: Szárazon
SZÜRKÜLETI ZÓNA
• Vajda Judit: Idősebbek is elkezdhetik Az időskori testi szerelem a vásznon

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Titanic

Csehek a Titanicon

A múlt árnyai

Huber Zoltán

A fiatal cseh rendezők filmjeikkel elsősorban a kollektív nemzeti psziché analízisére vállalkoznak.

Hiába a földrajzi közelség, a két ország történelmi sorsközössége és a markáns kulturális párhuzamok, kortárs cseh alkotások igen ritkán vendégeskednek a hazai vásznakon. Bár nem is olyan régen a „cseh mozi” címkéje még komoly nívót képviselt, a bölcs humorral és vaskos életszeretettel átitatott filmeket pedig gyakran illette a „csehes” jelzővel a honi a közönség, a fiatalabb rendezők munkáit, az újabb darabokat ma már kevesen ismerik. Egy-egy harsányabb vígjáték, látványos kosztümös mozi, Menzel és Svěrák művei időről-időre eljutnak ugyan hozzánk, a szomorú helyzet mégis az, hogy Prága látképével manapság inkább az amerikai szuperprodukciók kulisszájaként találkozik a magyar mozilátogató.

A Titanic szervezői idén tényleg minden rendelkezésükre álló eszközt bevetettek annak érdekében, hogy felhívják a figyelmünket a cseh mozi újabb alkotásaira. Ha Jiří Menzel zsűrielnöklése, a fotókiállítással egybekötött, virtuális országkirándulás és hiánypótló filmes blokk nem lett volna elég, a fesztivál még egy jó pohár prágai sörrel is kedveskedett a szekcióra jegyet váltó nézőknek. No nem mintha a bemutatott alkotások annyira szárazak és unalmasak lettek volna, hogy csak némi sörrel csúsztak le a néző torkán. A filmek után csapolt jéghideg nedű tényleg már csak sörhab volt a tortán, hisz az öt nagyjátékfilmből és egy kísérő rövidfilmből összeállított kínálat meglepően kiegyensúlyozott és erős képet mutatott.

A szerethető minőség, a műveket átható, sajátosan csehes életszemlélet érzékletesen bizonyította, hogy a legendás filmes hagyományok, a világhírű sztárrendezők árnyékában az újabb rendezőgeneráció tagjai sikerrel kutatják a cseh film aktuális feladatait, a rendelkezésükre álló lehetőségeket. A közelebbi múlt feldolgozása, a helyi viszonyok feltérképezése, az aktuális társadalmi tünetek vizsgálata így vagy úgy, de a fesztiválon felvonuló alkotások mindegyikében meghatározó szerepet játszott – ahogyan az éleslátó humor, az erotika és az élet pozitív igenlése is ott visszhangzott még a legsúlyosabb drámákban is.

Bár a „Sörkorcsolyák” néven futó blokk filmjei különböző témákat jártak körbe, és műfajilag is rendkívül sokszínűek, az egyes alkotások mögött felderengő egységes filmkészítői alapállás egészen nyilvánvaló. Akár keserédes road movie, akár keserédes tabló, a jelen felszíne mögött ugyanúgy ott kísértenek a múlt sötét árnyai, mint a világháborús dráma vagy a szocialista noir esetében. A Titanic cseh szekcióját látva úgy tűnik, a történelmi traumák kibeszélése, a korábbi rendszerek vizsgálata nélkül a megváltozó cseh identitás megismerése, az aktuális problémák megértése az alkotók számára elképzelhetetlen. A „Sörkorcsolyák” rendezőit így nemcsak az köti össze, hogy mindannyian a híres Prágai Filmakadémia, a FAMU növendékei voltak, hanem az is, hogy filmjeikkel elsősorban a kollektív nemzeti psziché analízisére vállalkoznak.

Az újkori cseh történelem egyik legmegrázóbb epizódját eleveníti fel Petr Nikolaev erőteljes és torokszorító történelmi drámája, a Lidice. Az aprócska, Prágához közeli falu totális megsemmisítése, a helyi lakosság szisztematikus deportálása és brutális kivégzése a Harmadik Birodalom egyetlen olyan népirtása volt, melyet a náci rezsim hivatalosan is elismert. A német helytartó, Reinhard Heydrich elleni merénylet megtorlásaként, valótlan tények és koholt vádak alapján végrehajtott bűncselekmény annak idején óriási nemzetközi felzúduláshoz vezetett, a történteket ma mégis kevesen ismerik.

Lidice tragikus sorsát vitathatatlanul fontos feleleveníteni és újra elmesélni, hisz az emberiség egyetlen rémtette sem merülhet a feledés homályába. A remek forgatókönyv alapján készült, gyönyörűen fényképezett és elsőrangú színészekkel dolgozó mű mégsem a sokkoló eset pontos bemutatása, az emberi sorsok megrendítő ábrázolása miatt annyira hatásos. Bár a Lidice lépésről-lépésre követi az események csomópontjait, eközben fiktív epizódokkal, kitalált figurákkal keveri a tényeket. Nikolaev e módszerével közelebb hozza a nézőhöz a tragédiát, a mű ezért több lesz, mint egy nagyszabású, de kissé távolságtartó történelmi illusztráció.

A falu elpusztítása, a lakosság elhurcolása és a szörnyű végkifejlet egy szerencsétlen családi bűneseten, egy végzetes szerelmi félreértésen keresztül bontakozik ki előttünk, szemléletesen rávilágítva a történelem abszurd vakságára, az apró véletlenek kegyetlen következményeire. A személyes felelősség és az emlékezés univerzális kérdéseit is boncolgató mozi méltó emléket állít az áldozatoknak, de a németekkel és a kollaboránsokkal szemben egy pillanatig sem elfogult. A pozitív hősök idilli heroizmusával szemben a náci parancsnok és az áruló rendőr a film legkidolgozottabb jellemei – a finálé háború utáni fordulatai pedig már egyértelműen a küszöbön álló kommunista uralom kíméletlen logikáját vetítik előre.

A Lidice végén felbukkanó rendszer káros beidegződései, az idealizált szocialista társadalom árnyai kísértik a Kutyatej isten háta mögötti városkájának lakóit is. Sivár ipari tájban, robogó vonatokon utaznak, szürke állomásokon téblábolnak hőseink: bár ők már szabadok és szinte állandóan úton vannak, mégsem jutnak el soha sehova. A szerencsejáték-függő bakter, a vasúti mellékhelyiségeket súroló anya, a kapzsi kocsmáros a maguk módján mind-mind elveszett, a sorsukba belenyugvó, megalkuvó emberek, akik mentalitásukat nagy bizonyossággal a következő generációnak is tovább fogják adni. A szülőkhöz hasonlóan a tinédzserek menekülnek a felelősség és a valóság súlya elől: a fiúk idejük nagy részét füvezéssel töltik, de saját jövőjével még a teherbe esett tinilány sem képes szembenézni.

Számunkra is ismerős arcok, sokszor látott léthelyzetek, a Kutyatej rozsdamarta életképei mégsem nehézkesek vagy unalmasak, a súlyos szociodráma helyett ugyanis egy éjfekete humorú, keserű mosolyú látleletet kapunk. Az első nagyjátékfilmjét rendező, ám már komoly tévés múlttal rendelkező Zdeněk Jiráský ügyesen szövi egybe a tablószerűen elővezetett történeteket. A felbukkanó figurák és az apró események fokozatosan állnak össze előttünk, majd ok-okozati láncba rendeződnek, ám a szereplők életéhez hasonlóan tragikus kört írnak le, pontosan megragadva a céltalanság, az ólmos kilátástalanság érzését.

A városkában megállt az idő – ám ez már nem a kedélyes békeévek napsugaras álomvilága, hanem a szürke dermedtség állapota, melyből nem tudnak, de talán nem is akarnak kitörni az érintettek. Jiráský mégsem ítélkezik felettük, a súlyos drámát finom humorral, éles iróniával és kedves érzelmességgel ellensúlyozza. A barátnőül sztriptíztáncosnőt vásárló fiú kínos naivitása, a dekoratív hölggyel súlyosbított karácsonyi vacsora szokatlan meghittsége, a vidéki kocsma utánozhatatlan klímája oldja a mélyben lappangó reménytelenséget, jótékonyan ellensúlyozva a mű komoly helyzetértékelését. A Kutyatej elgondolkodtató képet fest a poszt-szocialista társadalom velünk élő zárványairól, miközben elnyeri a néző szimpátiáját. Jiráský a kiábrándult jelentésével párhuzamosan szórakoztatni is képes a közönséget: a régiót meghatározó, markáns kelet-európai életérzésről régen láthattunk már ilyen szerethető és pontos mozit.

A kommunizmus kísértetei mellett Beneą és Masaryk alakja is felbukkan A család az állam alapja keserédes megváltástörténetében. Első pillantásra úgy tűnhet, harmincas hősünk nem a vesztesek, hanem az új kapitalista modell győztesei közé tartozik. Az egykori történelemtanár egy bank felelős beosztású menedzsereként komoly pénzeket visz haza – csakhogy néhány illegális tranzakció miatt a rendőrség már a nyomában van. A gyermekeiért rajongó, feleségétől azonban az évek során némileg eltávolodott férfi mégis úgy dönt, nem közli a családjával a hírt. Az elkerülhetetlennek tűnő börtönévek előtt szeretne még néhány zavartalan napot eltölteni velük, így autóba vágja őket, majd találomra elindul az országúton.

Az elsősorban dokumentumfilmesként ismert Robert Sedláček a menekülés motívumát, a klasszikus road movie alkotóelemeit a cseh mozi hagyományaival ötvözi. A törvény elől bujkáló hős a spontán kirándulás során természetesen kénytelen szembenézni személyes felelősségével, sekélyesedő házasságával és az eltelt évekkel is. A váratlan találkozásokkal és nagy szembenézésekkel tarkított történetén keresztül Sedláček a munka és a magánélet megváltozott viszonyait, a piacgazdaság családra gyakorolt hatásait, az anyagi javak beteges hajszolását elemzi, miközben olyan alapvető értékek mellett tesz hitet, mint a szeretet és a családi összetartás. Hiába döccen néha a film, hiába hatnak mesterkélten az erőltetetten filozofikus párbeszédek, ha a kedves figurák végül sikerrel célbajuttatják a jószándékú üzenetet. A család az állam alapja legjobb pillanataiban még Passer ikonikus alapművét is megidézi: a versenyszféra lélekölő rombolása elől menekülő család meséjére talán éppen azért nem lehet haragudni, mert Sedláček a szereplőket „intim megvilágításban” is megmutatja nekünk.

Kevésbé szimpatikus hősök a Fiatal még az éjszaka kegyetlenkedő szerelmesei, akik szokatlan kapcsolatukat bizarr szerepjátékokkal, fura párcserékkel próbálják feldobni. Az újév napján rendezett ünnepségen a véletlen folytán két kiskamasz is felbukkan: a fiatal nő lakásán tomboló titokzatos feszültség, az erotikával fűszerezett események szó szerint csapdába ejtik a kisiskolás fiúkat, akik életükben először találkoznak a szerelem és a fájdalom ellentmondásos kettősségeivel. Olmo Omerzu különös filmje a szinopszis alapján talán nosztalgikus tinivígjátéknak tűnhet, ám a két fiú fanyar beavatástörténete korántsem felszabadult vagy könnyed darab.

Omerzu a fontosabb információk visszatartásával, a párbeszédek és a motivációk tudatos összekuszálásával sikeresen ötvözi a thriller és a családi dráma hatásmechanizmusait, míg a sztori éjfekete poénjaival a kamaszos komédiák felé is kacsingat. A rendező az eseményeket szinte kizárólag a gyerekek nézőpontjából mutatja, így hozzájuk hasonlóan mi sem nagyon értjük, inkább csak érezzük, mi zajlik pontosan a háttérben. A szándékosan fenntartott balladisztikus homály azonban még a film utolsó harmadára sem oszlik el, így fokozatosan a mű hátrányává válik. Bár a szocializmusból itt ragadt panellakás átható atmoszférája, a csendes, száraz humor ebben a műben is fontos szerepet játszik, a Fiatal még az éjszaka a cseh blokk egyetlen olyan darabja, mely végül nem váltotta be a felütés ígéreteit.

Rövid játékideje és a nyilvánvaló tematikai párhuzamok miatt a film mellé kísérőnek megkaptuk még Jakub ©míd vizsgafilmjét, melyben a lepukkant SZOT-üdülők, a repedezett beton-medencék sivársága ütközik a céltalanul lődörgő fiatalok tomboló érzelmi viharaival, a kiforratlan szexuális vágyakkal. A Nem csak úszóknak erőteljes hangulatú pillanatfelvétele tökéletesen illeszkedett a válogatás mezőnyébe. ©míd sikeresen érzékelteti az ábrázolni kívánt léthelyzetet: munkájában az amerikai indie-filmek tinédzser-életképei a kelet-európai unalom díszleteivel keverednek.

Szintén egy tengerentúli műfaj, a hard boiled krimi alkotóelemi találkoznak az ötvenes évek sztálinista elnyomásával az Árnyékban szocialista noirjában. David Ondříček az argentin Szemekbe zárt titkok nyomvonalán haladva egy tipikus hollywoodi zsánert adoptál, majd az ismerős típusfigurákat helyi ízekkel, az izgalmas krimit fontos történelmi áthallásokkal gazdagítja. Ondříček ötletes zsánerfúziója a magyar Vizsgához hasonlóan taktikusan ötvözi a populáris mozi eszközkészletét és a kommunista ügynökök érdekfeszítő témáját, így a nemzetközi forgalmazásban is gond nélkül megállhatja majd a helyét.

Hakl rendőrkapitány egy ékszerrablás ügyében nyomoz, miközben hosszú kabátban és puha kalapban szívja a cigarettákat. Az ösztöneire hallgató nyomozót nem győzik meg a helyszínen talált tárgyi bizonyítékok: egyre mélyebbre ásva az ügyben egy szörnyű összeesküvés nyomaira bukkan, melyben a rettegett titkosrendőrség tagjai is érintettek lehetnek. Hakl kitartóan követi a sötét szálakat, és a bűnösök leleplezése érdekében még a családja biztonságát is kockára teszi, ám az ötvenes évek Prágája nem Marlow vagy Spade világa. Ahol zsarnokság van, ott még az erkölcsi győzelemben sem lehetünk biztosak.

A kifogástalan megjelenésű Árnyékban látványos és hatásos a korrajz, mely a csavaros nyomozáson keresztül képes az elnyomás kétarcúságát, a megalkuvás és az erkölcsi tartás örök dilemmáját is megvillantani. Ondříček ügyesen ismeri fel, hogy a film noir népszerű alapmotívumai, jellegzetes stílusjegyei tökéletesen passzolnak a diktatúra fojtott, paranoiás légköréhez. Hosszú árnyékok, esős városképek, véres bűnök: az önkényuralom bűnmozija az apróbb hibák és az elnagyoltan vázolt történelmi háttér ellenére is kifogástalanul működik. Az Árnyékban fényesen bizonyítja, hogy a komolyabb témák és a közönségbarát megfogalmazás nem egymást kizáró, hanem egymást erősítő tényezők.

„Az élet csak úgy érthető, ha visszatekintünk, de csak úgy élhető, ha előrenézünk” – írja egy helyütt Søren Kierkegaard. A huszadik Titanicon bemutatkozó cseh alotásokat nézve nagyon úgy tűnik, az ország filmesei nem csak vallják, de értik is a mondást. A múlt árnyai, az előző generációk emlékei, ha csak egy korabeli szekrénysorban, egy párbeszéd-töredékben is, de ott kísértenek a művekben, mégis az élőkre, elsősorban a saját közösségükre összpontosítanak. Érdemes tehát odafigyelnünk a csehekre, mert nemcsak a jó sör titkát, az élet szeretetét, a felszabadító nevetés fontosságát leshetjük el tőlük, de azt is, miként lehet sikeresen fenntartani egy komoly hagyományokkal bíró, a hazai közönség szeretetét élvező nemzeti filmgyártást.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/05 39-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11431