KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
   2013/május
SZÜRKÜLETI ZÓNA
• Hirsch Tibor: Nem vénnek való filmek Szürkületi zóna
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Permanens vizuális forradalmár Grunwalsky 70
• Kelecsényi László: „Soha nem lesz belőlem operatőr” Beszélgetés Szécsényi Ferenccel
ASSAYAS
• Báron György: Az eltűnt lázadás nyomában Egy magyar Párizsban: Olivier Assayas
BOLLYWOOD
• Vajdovich Györgyi: Ahol a szuperhős is táncra perdül Bollywood műfajkeverék
• Tóth Luca: Bollywood Bollywoodról Om Shanti Om
ÖRDÖGŰZŐK
• Varga Dénes: Mindenkiben ott bujkál Az ördögűző utóélete
• Schubert Gusztáv: A gonosz álarcában Ördögűzés: Loudun és Salem
TITANIC
• Baski Sándor: Kikötött Titanic Filmfesztivál
• Huber Zoltán: A múlt árnyai Csehek a Titanicon
SZÜRKÜLETI ZÓNA
• Baski Sándor: Nem vénember Hollywood és az idősek
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Periferikus éleslátás Graz
MOZIPEST
• Varró Attila: Főtaxi-sofőr Dögkeselyű
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Kedves ellenségem Stephenie Meyer: A burok
• Szabó Noémi: Széplelkű paraziták Andrew Niccol: A burok
KRITIKA
• Huber Zoltán: Első fecskék Feledés
DVD
• Varga Zoltán: Rontó Ralph
• Pápai Zsolt: Rozsda és csont
• Bata Norbert: Magyar animációs sorozatok
• Nagy V. Gergő: Az újságos fiú
• Sepsi László: Szárazon
SZÜRKÜLETI ZÓNA
• Vajda Judit: Idősebbek is elkezdhetik Az időskori testi szerelem a vásznon

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Titanic

Titanic Filmfesztivál

Kikötött

Baski Sándor

A fontos jubileumhoz érkezett Titanic sűrű versenyszekcióját problémás kamaszok és háborús traumák uralták.

Húszéves lett a Titanic. A fesztivál hazai filmes közéletben betöltött szerepe mindenféle pátoszos ünnepi köszöntőnél hitelesebben érzékeltethető néhány név felsorolásával: Quentin Tarantino, Alejandro Gonzáles Ińárritu, Takashi Miike, Jafar Panahi, Wong Kar-wai, Kevin Smith, Kim Ki-duk, Nicolas Winding Refn, Larry Clark, Shane Meadows, Lukas Moodyson, Sofia Coppola. Az ő filmjeikkel Magyarországon a Titanic közönsége találkozhatott először, és meglehet, ezen alkotások egy része a fesztiválszereplésnek köszönhetően jutott el később hivatalos moziforgalmazásba is.

Ez a monopolhelyzet mára tagadhatatlanul megszűnt: az internetnek köszönhetően nincsenek többé „láthatatlan filmek”, előbb-utóbb minden alkotás elérhetővé válik, így a Titanic kulturális jelentősége is csökkent némileg. Ám éppen az idei, jubileumi fesztivál szolgált rá bizonyítékul, hogy a körülmények megfelelő összejátszása esetén egy-egy vetítésből még mindig válhat igazi esemény. Ilyen volt a Ragyogás retrospektív premierje – Kubrick klasszikusa nálunk soha nem kerülhetett mozikba – vagy az olyan, egyenesen a Berlináléról illetve a Sundance-ről érkező, provokatív filmek bemutatói, amelyeket hírük messze megelőzött, és amelyeket a közönség a kultuszgyanús produkcióknak kijáró izgalommal fogadhatott (Az ölés aktusa, Feltörő színek).

A versenyfilmek mezőnyében ugyanakkor ezúttal is az egy-egy problémás fiatalt főszereplőül választó, lassú folyású drámák voltak enyhe többségben – a korábbi években ezek a Tajtékos napok szekcióban kaptak volna helyet. A legidillibb alapszituációt az ír Mit tettél, Richard? rendezője vázolta fel. Jó képű, jó családból való címszereplője érettségi után és az egyetem megkezdése előtt áll, élvezi a nyarat, a szabadságot és a haverok társaságát, mígnem egy bulit követő verekedésben véletlenül megöli a barátnőjével flörtölő iskolatársát. Miután a lebukás veszélye nem fenyegeti, Richardnak mindössze a lelkiismeretével kell elszámolnia, és eldöntenie, feladja-e magát a rendőrségen. Lenny Abrahamson rendező (Adam és Paul) meggyőző hitelességgel és hanekei távolságtartással bontja ki a fiú dilemmáját, drámája azonban – azonosulásra nem késztető főhős híján – sem érzelmileg, sem intellektuálisan nem dolgoztatja meg a nézőjét; a film egyedül Jack Reynor és Lars Mikkelsen alakítása miatt maradhat emlékezetes.

Az elsőfilmes francia Élie Wajemannak sikerült egy jóval izgalmasabb figurát teremtenie az Alijában. A 27 éves Alex szintúgy komoly döntés előtt áll: Izraelben szeretne új életet kezdeni, ahol nagybátyja éttermében dolgozna. Egy hívő cionistától nem is lenne szokatlan ez a lépés – a címbéli alija a betelepülés folyamatát jelenti –, Alex azonban se a héber nyelvet nem beszéli, se a vallást nem gyakorolja, ráadásul drogdílerként keresi a mindennapi betevőt. Sem családja, sem új barátnője nem érti, miért akar emigrálni, és a film kezdetén a néző számára sem lehet világos, mennyire gondolja komolyan a rendhagyó foglalkozása ellenére is teljesen hétköznapi hős a távozást. A hasonló történetek rendre azzal a tanulsággal végződnek, hogy a kitörés a régi, determináló környezetből lehetetlen, ezért is üdítő Wajeman verziója, amely mintha rácáfolna erre a tételre, egyszerre párdarabjaként és antitéziseként szolgálva Audiard tematikailag és stilárisan is rokon Halálos szívdobbanásának.

A finn Fekete golyó hősnője már a történet kezdete előtt meghozta a maga sorsfordítónak szánt döntését. A főcímbéli, lírai montázsból szerezhetünk tudomást a huszonéves Pike eseménydús előéletéről: fiatalkora a kemény bulik és a még keményebb drogok mámorában telt, előbb csak szúrt, majd árult is, jóval idősebb szerelme ráhatásának köszönhetően, akiért és aki helyett a börtönt is vállalta. A film elején szabadul és a már fogságban született kisbabájával az államtól kapott bérlakásba költözik, távol az erőszakos extől és a drogoktól – nem meglepő, hogy végül mindkettő rátalál. Aku Louhimies filmjének legnagyobb erőssége – a drogos szubkultúra beható ismeretéről árulkodó hiteles miliő mellett – a főszereplőt alakító Jessica Grabowsky intenzív játéka; kár, hogy az alkotók – talán a skandináv krimik sikerét meglovagolandó – beiktattak néhány felesleges és suta krimiszálat is.

Marekre, a Kutyám, Killer főszereplőjére is illik a „kallódó fiatal” személyleírása, de a magyar származású Mira Fornay filmje, amely megkapta a zsűri különdíját, nem pusztán személyes, egzisztenciális kérdéseket boncolgat, hanem a Csak a szélhez hasonlóan tágabb társadalmi kontextusba helyezi a történetet. Ahogy Fliegauf sem absztrakt módon kezeli a rasszizmus témáját, úgy Fornay sem emeli ki a mindennapi valóságból, inkább azt a közeget próbálja a lehető legtárgyilagosabban bemutatni, amely az előítéleteket és az indulatokat kitermeli. Ehhez Marek személyében ideális figurát kreált: a szlovák-morva határvidéken élő, magányos fiú egy skinhead bokszklub tagja, de sejthető, hogy elsősorban nem az ideológia, hanem a közösséghez tartozás vágya miatt lett belőle bőrfejű. Anyja nyolc évvel korábban egy roma férfiért elhagyta a családját, ami a rasszista haverok szemében Marekra sem vet jó fényt, és a helyzete csak súlyosbodik, amikor kiderül, hogy van egy cigány féltestvére is.

A címbéli kutya végül természetesen szerepet kap, ahogy Csehovnál a falra akasztott puska, de odáig nem a hagyományos játékfilmes dramaturgia révén jut el a film. Fornay kamerája, a román új hullám és a Dardenne-fivérek nyomdokain haladva, végig a szűkszavú főszereplőt követi, lehetőséget nyújtva a nézőnek arra, hogy beleélje magát Marek helyzetébe. A Csak a szélhez hasonlóan eredeti helyszíneken játszódó, amatőr szereplőkkel – helybéli romákkal és valódi skinheadekkel – forgatott Kutyám, Killer szintúgy a visszafogottságával tüntet: felkavaró, hatásvadász jelenetek helyett inkább azt illusztrálja, hogy válik a megosztottság és a gyűlölet a hétköznapok részévé.

A versenyszekció másik szlovák gyártású filmjének is a realizmus a kulcsszava, jóllehet Prikler Mátyás egészen másfajta megközelítést választott. A Köszönöm, jól!-ról nehéz eldönteni, hogy a szerény képi világ, a húsz évvel ezelőtti televíziós riportfilmeket idéző, fantáziaszegény plánozás az alkotók rutintalanságának illetve a pénzhiánynak köszönhető, vagy egy tudatos koncepció része. A film dramaturgiája hasonlóan ad-hoc-nak tetszik: először párhuzamosan követünk három történetszálat – az egyikben Miroslav, a befolyásos politikus és vállalkozó (Miroslav Krobot) a főszereplő, a másodikban egy megözvegyült nyugdíjas férfi, Béla (Várady Béla), a harmadikban pedig a fia, Attila (Mokos Attila) –, majd külön-külön fókuszba kerülnek mind a hárman, de feltűnően aránytalanul oszlik el köztük a játékidő.

Ha Prikler célja az volt, hogy első rendezése minél kevésbé legyen játékfilmszerű, sikerrel járt, a Köszönöm, jól! ugyanis valóban olyan, mintha egy láthatatlan dokumentumfilmes stáb rögzítette volna, a cselekménye pedig nyilván azért olyan banális, mert a dramaturgiai szabályokra fittyet hányó élet írta. A film világa így legalább annyira hitelesnek tűnik, mint a román új hullám egy-egy tetszőleges darabja; nem véletlen, hogy a vetítést követően több néző is az amatőr szereplők teljesítményét dicsérte, holott a Köszönöm, jól!-ban csak profi színészek játszanak.

Amiben különbözik a Köszönöm, jól! A legboldogabb lány a világonhoz hasonló rögrealista román drámáktól vagy éppen a szlovák Zuzana Liová tavaly előtti Titanicon bemutatott filmjétől (A ház), az a humora. A hosszú beállításokban, életszagú dialógokkal prezentált családi dráma fokozatosan fordul át tragikomédiába, noha látszólag semmi kirívóan érdekes és mulatságos nem történik. A film fókuszába helyezett, frusztrált és állandóan ingerült Attila hol szlovák feleségével veszekszik, hol szenilis apját korholja, majd előbbitől (nem önszántából) elköltözik, míg utóbbit bedugja egy idősek otthonába, a finálé páratlanul autentikus lakodalom-jelenetében pedig megpróbálja visszakönyörögni magát a családjához. A figurát kisszerűsége, korlátoltsága és pokróc modora teszi igazán komikussá – más kérdés, hogy azon ká-európai nézőnek, aki a bemutatott panelvilágot és szituációkat a saját életéből is ismeri, aligha felszabadult a nevetése.

 

*

 

A háború borzalmait taglaló filmek többsége a fronton vagy legalábbis a konfliktusok sűrűjében játszódik, a 20. Titanic versenyszekciójában azonban három olyan alkotás is helyet kapott, amely szokatlan perspektívából – hátulnézetből – és lírai hangvételben foglalkozott a témával. A belorusz Ködben három szovjet partizán külső és belső utazását mutatja be (kritika a 55. oldalon), az ukrán Kupolás ház és a német-ausztrál Lore pedig gyerekszereplők szemszögéből láttatják az eseményeket, szintúgy egy sajátos road movie keretében.

Egyik alkotás sem nevezhető éppen lélekemelőnek, de mind közül Eva Nejman filmje a legnyomasztóbb. A Solaris forgatókönyvét is jegyző Friedrich Gorenstein önéletrajzi írása által ihletett Kupolás ház egyszerre hiperrealista és álomszerű fekete-fehér képekkel meséli el főhőse odüsszeiáját. A nyolcéves kisfiú édesanyjával utazik hazafelé, amikor a nő rosszulléte miatt kénytelenek leszállni a vonatról egy kisvárosban. Az anya a kórházban belehal a tífuszba, a fiú pedig folytatja útját hazafelé a háború következtében kilátástalanságba és nyomorba süllyedt Szovjetunión át. Az emberi önzés, aljasság, részvéttelenség és néhol a jóság jelei mind a kisfiú szemén át tárulnak fel, helyenként Tarkovszkij és Tarr filmjeit idéző, hiponotikus erejű képsorokon. Az utolsó jelenetben a fiútól kenyeret kunyeráló, lecsúszott értelmiségi egyenesen a kamerának és így a nézőnek címezi költői kérdését: „Vége lesz ennek valaha?”

Az ausztrál Cate Shortlandnek is sikerült egy viszonylag új megközelítést találnia. Tény: a mai német filmet nem lehet azzal vádolni, hogy elbliccelné a náci múlttal való szembenézést; túl azon, hogy A bukásban – ledöntve minden korábbi tabut –, arccal és személyiséggel ruházták fel a legfőbb gonoszt, a szembenézés elmaradásának következményeire is felhívták a figyelmet. A Baader Meinhof csoport és a Vörös Hadsereg Frakció szélsőbalos fiataljai szüleik helyett is szégyellik az idősebb generáció által eltagadott náci múltat, és radikalizmusuknak is ez a felháborodás a forrása. A Lore azonban még izgalmasabban nyúl ehhez a konfliktushoz azáltal, hogy a cselekményt közvetlenül Hitler bukása után helyezi, főszereplőnek pedig egy magas rangú náci tiszt elkényeztetett csemetéit teszi meg.

A történet fókuszában a legidősebb kamaszlány, Lore áll, aki alig pár nap alatt kénytelen felnőtté válni. A család 1945 májusában vidékre menekül, majd előbb az apa, végül az anya is faképnél hagyja a gyerekeket, hogy mentsék az életüket. Lorénak és négy testvérének át kell vágnia a leamortizált, szövetségesek által felosztott Németországon, hogy eljussanak a Hamburgban élő nagymamához. Az eleddig jólétben és a valóságtól gondosan elzárt náci idillben nevelkedő lány először szembesül az ország nyomorúságos állapotával, és szülei élethazugságaival. Miután minden pénzük elfogy, kénytelenek egy zsidó fiú segítségét igénybe venni, ami a zsidók gyűlöletére kondicionált Lore számára felér egy újabb meghasonulással.

Shortland filmje, amely Rachel Seifert regényén alapul, számtalan módon válhatott volna didaktikussá vagy giccsessé. Hogy nem így történt, az legfőképpen a rendezőnő – már legelső munkájában, a Cigánykerékben is felmutatott – elbeszélő stílusának köszönhető, amely legalább annyira, ha nem jobban épít a lírai képekre, mint a dialógusokra. Lore lassú valóságra ébredését sem a szavak illusztrálják a leghitelesebben, hanem a lányt alakító Saskia Rosendahl arcának premier plánban mutatott rezdülései, és a kulcspillanatokat kísérő visszafogott, mégis atmoszférikus zenei kulissza. A minden disszonáns hangtól mentes Lore megérdemelten nyerte el a jubileumi Titanic Fesztivál Hullámtörők-díját.

 

Lore (Lore) – német-ausztrál-brit, 2012. Rendezte: Cate Shortland. Írta: Rachel Seiffert regényéből Cate Shortland, Robin Mukherjee. Kép: Adam Arkapaw. Zene: Max Richter. Szereplők: Saskia Rosendahl (Lore), Nele Trebs (Liesel), André Frid (Günther), Mika Seidel (Jürgen), Kai-Peter Malina (Thomas). Gyártó: Rohfilm / Porchlight. Forgalmazó: Mozinet. Feliratos. 109 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/05 37-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11439