KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
   2013/szeptember
MAGYAR FIATALOK
• Bilsiczky Balázs: Ördögi színjáték Beszélgetés Bodzsár Márkkal
A GIALLO KEZDETEI
• Hegedüs Márk Sebestyén: Krimi és giallo A német kapcsolat
• Varga Zoltán: Rokonszenves hüllők Sergio Martino giallói
• Nagy V. Gergő: Periszkóp a nappaliban Giuliano Petrelli: Szemek a fal mögött
CHILE '73
• Lénárt András: A rend tébolya Chile ’73
FILMISKOLA
• Huber Zoltán: Betűhangolás Szinkron vagy felirat?
• Nevelős Zoltán: Magyar hangja Szinkronkészítők régen és most
CINEFEST
• Takács Ferenc: A város szerelmese Trauner Sándor (1906-1993)
• Csiger Ádám: Nincs olyan, hogy fesztiválfilm Beszélgetés Bíró Tiborral
MOZIPEST
• Sipos Júlia: A városi ember művészete Beszélgetés Dévényi Tamással
MAGYAR FIATALOK
• Kránicz Bence: Passzív ellenállás Nemzedéki közérzetfilmek
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Krízisek és újrakezdések Szemrevaló/Sehenswert
• Barkóczi Janka: Minden egész Karlovy Vary
FILM ÉS IRODALOM
• Gelencsér Gábor: Drámai keretek Cézárnak meg kell halnia; Molière két keréken
• Ádám Péter: Mauriac „fekete angyala” Tékozló szív
• Bocsor Péter: Mit tudott Maisie? Henry James: Maisie tudja
• Varró Attila: Tágra nyílt szemek Mcgehee-Siegel: Maisie tudja
KÖNYV
• Zalán Vince: Hazatérőben Ember a havason. Szőts István 100
TELEVÍZÓ
• Szabó Dénes: Kossuthkifli Beszélgetés Rudolf Péterrel
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
MAGYAR FIATALOK
• Hirsch Tibor: Kontroll alatt Kádár-kori fiatalok

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmiskola

Szinkronkészítők régen és most

Magyar hangja

Nevelős Zoltán

Meg tudja-e őrizni minőségét a televíziós tömegtermelés idején a magyar szinkron? A szakma mestereit kérdeztük.

Művelt cinephile körökben illik tartózkodni a szinkrontól, az többnyire csak a „régen még készültek jó magyar szinkronok” felsóhajtással kap esélyt egy-egy magyar változatában is klasszikus alkotásnál. Így míg a hazai filmfogyasztó közönség tömege abszolút szinkronpárti, sokan, különösen a magasabb végzettségű, idegen nyelveket értő nézők közül hajlamosak a szinkronra mint a filmet degradáló tényezőre tekinteni. A teljes képhez azért az is hozzátartozik, hogy a szinkronnak mint kulturális jelenségnek kifejezett rajongói is vannak, az interneten számos szinkrontémájú oldal, adatbázis, blog és fórum működik.

Tömegtermelés ide, szakma felhígulása oda, ma is készülnek zseniális magyar változatok, a színészek rutinja, virtuozitása pedig még soha nem volt nagyobb ezen a területen. Mi hát valójában a különbség a régi és a mai magyar szinkron között? Olyan szakembereket kérdeztem erről, akik több évtizeden át dolgoztak filmek magyar változatának elkészítésén. 

* 

Takácsy Gizella a hetvenes évek végén kezdett szinkrondramaturgként dolgozni a Pannónia Filmstúdióban, a magyar szinkron legendás fellegvárában. Olyan filmek magyar szövegét írta meg, mint a My Fair Lady, a Vezeklés, a Dumbo, vagy az Amadeus. A kilencvenes évek közepétől a Magyar Televízió, majd a Duna Televízió filmszerkesztőjeként, azaz mint megbízó vett részt televízióban bemutatott filmek szinkronizálásában.

„A nyelv engem rettentően érdekelt mint szerep, mint eszköztár, különböző karakterek megformálásának lehetőségei. Aki szinkronizál, annak az egész film hangulatát kell visszaadnia, tudnia kell, hogy a rengeteg nagy szókészletből oda éppen akkor mi illik, ismernie kell az idiómákat, ismernie kell a szlenget, ismernie kell a klasszikus nyelvet. És természetesen értenie kell valamit a dramaturgiához is.

Először lektor voltam, sok dramaturg lektorként kezdte. Amikor a szinkrondramaturg elkészült a magyar szöveggel, azt a lektor az eredeti nyelvű filmmel összevetette, majd ezután leültek a szinkrondramaturggal, és megbeszélték a lektor esetleges javításait, vagy javaslatait; ennek fényében született meg a végleges változat. Nagyon sokat lehetett ebből tanulni. Talán egy év vagy másfél múlva avanzsáltam dramaturgnak. A stúdióban különböző alkotócsoportok voltak, amelyeknek vezetői tudták, hogy a csoportjukba tartozó dramaturgoknak milyen filmek illenek a legjobban. Volt, aki klasszikusokat tudott a legjobban fordítani, volt, aki kalandfilmeket, volt, aki a cseh újhullámot, más valaki az angol humort és így tovább. Én például úgy kaptam, ha jól emlékszem, A Beverly Hills-i zsarut – arról is volt egy ilyen művészeti tanács, ami persze mulatságosan hangzik most már –, de akkor azt mondta az egyik főember, hogy én „cizelláltan tudok trágárkodni”.

Az ember megkapta a film munkakópiáját igazi nagy gurigákban, hogyha 35-ösről volt szó, azt be kellett fűznünk, ahhoz is kellett érteni… Régi, ősrégi vágóasztaloknál dolgoztunk, olyan volt mindegyik, mint egy tankhajó. Megkaptuk a technikai forgatókönyvvel kibővített dialóglistát, és elkezdtünk jelenetről jelenetre dolgozni. Két műszak volt, nyolctól kettőig és kettőtől nyolcig vagy valahogy így. Az alatt a hat óra alatt legalább egy felvonást kellett megcsinálni (egy nagyfilm úgy tíz-tizenkét felvonásra volt felosztva). Ezt senki nem ellenőrizte, csak volt egy határidő, hogy mikorra kell elkészülni egy film magyar szövegével, és az a legtöbb esetben két hét volt. Ráolvastuk a szöveget, először hanggal, aztán levettük a hangot, és úgy. Kézzel írtuk a dialógust, amit aztán legépeltek, és nyilván ma már pazarlónak tűnik ez a módszer, mert amikor a javítások megtörténtek, akkor aztán ezt újra le kellett gépeltetni. Amikor elkészült a lektorált, javított magyar szöveg, akkor a besoroló vetítésen a szinkrondramaturg egy kis asztalnál, lámpával ráolvasta a filmre az elkészült magyar szöveget; ott ült a szinkronrendező és a stábja, sokszor a színészek is, akiket kiválasztott. Ezek után indult el a forgatás. Amikor elkészült az úgynevezett muszter, akkor is ott volt az egész stáb, a szinkrondramaturg is, megnéztük a nyers magyar változatot, és ha még észrevettünk valami hibát, pótfelvételt lehetett csinálni. És amikor lekeverték, és elkészült a szinkron, volt egy úgynevezett átadás. Ehhez a hetekig tartó folyamathoz képest ma egy szinkrondramaturgnak csak napokat adnak, esetenként akár két-három nap alatt meg kell írnia egy magyar szöveget.

Emlékszem, amikor odakerültem a Pannónia Filmstúdióba, Dallos Szilvia készített egy riportot velem mint új kollégával a szinkronújságba. Akkor azt mondtam, hogy én vagyok a világon a legboldogabb, mert egy világszínházam van. Megállhatok, visszapörgethetem a filmet, nézhetem a filmkockák és a zene dramaturgiáját, nézhetem a legnagyobb színészek arcát… De hát ez egy lassabb, ráérősebb időszak volt, és egymással is sokkal többet tudtunk beszélgetni. Nem számítógépen dolgoztunk, hanem magával a filmmel, vágóasztalon. Ott ültünk egy csomó fehér papírral és tollal a kézben, és írtuk a szöveget…”

 

Pataricza Eszter a nyolcvanas években kezdett szinkrondramaturgként dolgozni a Pannónia Filmstúdióban, de munkásságának java a kilencvenes években már a Mafilm Audióhoz köthető. Az élet csodaszéptől A kis hableányon át A hobbitig, máig fordít filmeket, de főállásban bő másfél évtizede a magyar változatokat felügyelő művészeti vezetőként dolgozik az HBO-nál.

„Az, ami régen műhelymunka volt, arra most sokkal kevesebb az idő. Áttértünk a számítógépre, hazamentünk a filmstúdióból, és ez egy ilyen magányos, otthoni munka lett egy videomagnóval, vagy később DVD-vel, videófájlokkal. Nagyon-nagyon ritka, amikor egy hétnél több idő jut egy film lefordítására. Néha már darabokban kiveszik a kezedből, tehát már arra sincs idő, hogy egyben lásd az egészet. Főleg ezeknél a kiemelt szuperprodukcióknál, mint például A hobbit, ahol van preliminary (előzetes, nem végleges) egyes, kettes, hármas változat, és mivel a keverés időpontját előre kitűzik, folyamatosan dolgoznod kell vele, mert valahogy el kell készülnie arra az időpontra. Van, hogy egy-egy jelenetet háromszor vagy négyszer írsz meg, mert a film vágása még folyik, és mindig változtatnak rajta. Időről időre föl is veszik a színésszel a jelenetek magyar hangját, és ha az utolsó pillanatban változtatások jönnek, akkor a színészt is újra ki kell hívni, és újra fölveszik vele, mert hozzátettek, vagy kivágtak belőle egy-két mondatot. A másik probléma, hogy nagyon félnek, hogy valaki ellopja a filmképet, ezért nagyon rossz minőségű képpel kell dolgoznunk. A Gyűrűk Urát én például úgy csináltam, hogy egy fekete képet láttam, amin kinyílt egy kis ablak, amiben látszott a színész szája. Erre kellett a mondatokat megírni, és ha ott a képre valamilyen utalás volt, azt az utolsó pillanatban láttam csak meg. A hobbit esetében számtalan jelenet helyén a stáb látszódott a képen, középen a feldrótozott színésszel, akit green screen technikával vettek föl, fején a mikrofonnal. Meglehetősen illúzióromboló tud ez lenni, nem a szép kész filmet látod annak minden utalásával, színével, szagával együtt, amire te megálmodsz egy jó kis szöveget.

Aki ebből hivatásszerűen meg akar élni, az nagyon nehéz helyzetbe kerül, mert ahhoz, hogy ebből valóban megéljen, nagyon sok filmet kell átfuttatnia a kezén egy hónap alatt. Itt elsősorban a tévés és DVD-s szinkronokra gondolok. Mert mozifilm nincs annyi, és azt egy viszonylag szűk kör fordítja. Az embernek a fordítói lelkiismeretével kell kötnie egy szerződést, hogy mi az, amiért még bátran vállalja, hogy kiteszi a végére a nevét, és mennyi az, amit még tisztességesen elbír.

16 éve vagyok az HBO-ban művészeti vezető, a régió összes országában intézem a szinkronnal és feliratozással kapcsolatos ügyeket. Ahány szöveget csak tudok, átolvasok, kapcsolatban vagyok a dramaturggal, bármikor felhívhat és megvitathatjuk, hogy adott esetben egyetért-e a javításommal. Mindig jönnek új tehetségek, nem hiszek a nagy öregek kikezdhetetlen nimbuszában, én meg veszem a fáradságot, hogy ha látok valakiben fantáziát, akkor végigjavítom az első két filmjét, és ragaszkodom is hozzá, hogy azt küldjék neki vissza, nézze meg, és okuljon belőle. Mindig hálásak érte, mert nemigen találkoznak ilyennel. Nagyon sok ember nekilát, ilyen-olyan fordítóiskolából kikerül, vagy megtanulja valahogy az alapokat, és nekilát fordítani, és soha senkitől semmilyen visszajelzést nem kap, hogy jó-e vagy rossz az, amit csinál. Nekem mind a mai napig örömet okoz egy jó fordítást hallani vagy olvasni.”

 

Vajda István az egyik legtekintélyesebb életművel rendelkező szinkronrendezőnk, olyan legendás magyar változatok fűződnek a nevéhez, mint Az édes élet, a Négyszáz csapás, az Amerikai éjszaka, a Gyalog-galopp, a Váratlan utazás sorozat, vagy éppen a Terminátor 2. Ma is folyamatosan rendez film- és sorozatszinkronokat és rádiós produkciókat.

„Amikor a Pannónia Filmstúdióba kerültem, először kamerás voltam, a magnókat fűztem, aztán nem sok idő telt el és asszisztálhattam. Nagyon szerettem Vass Jánossal dolgozni, és egy rövid ideig dolgoztam Hazai Györggyel is. Tőle azt tanultam meg, hogy olyan hangszínnel merte instruálni a színészt, azon az érzelmi szinten szólalt meg, ahogy szerette volna, hogy a színész beszéljen. Vass János meg nagyon szerette elemezni a filmet, az értelmi szintjét nyitotta meg a filmnek. Ez nagyon jó lecke volt. Amikor rendezni kezdtem, először olyan filmeket kaptam, amelyeket valami miatt nem szívesen csináltak meg mások. Ilyen mázlim volt például a Fellini Édes életével, amellyel az volt a baj, hogy nem volt nemzetközi hangja. Vagyis ha a nemzetközi hangot megvette volna hozzá a tévé, akkor az annyiba került volna, mint a film sugárzási joga. Úgyhogy ennek nemzetközit kellett gyártani, a rádióból meg lehetett szerezni a filmzenéket, és hát valami fantasztikus módon legyártották a külső atmoszférákat, zörejfelvétel volt az egész filmhez. Latinovits Zoltán volt Mastroianni magyar hangja. Annyira szerette a filmet, hogy végigülte a felvételt, amikor nem is volt benne, és egy szöveglistát elvitt magával a végén.

Két büfé volt Pesten, a rádió Pagodája meg a Pannónia büféje, amely találkahely volt azoknak a színészeknek, akik nem ugyanabban a színházban játszottak, az egész országból, mert vidékről is jártak be mind rádiózni, mind szinkronizálni. Volt olyan, hogy végzett valaki, és ott ült még egy fél napot, egyik asztaltól ült át a másikhoz, és beszélgettek. Ma már tudjuk, hogy ez mennyire varázslatos volt, nem rohant el mindig mindenki, mert hát nem volt hová rohanni.

Nagyon jó emlék, hogy létezett szinkronfilmszemle a hatvanas-hetvenes években Debrecenben. Kiszakadhatott a mindennapokból, aki ezzel foglalkozott, színészek is jöttek le. És egész évben úgy dolgoztak az emberek, hogy mindig legyen két-három film, ami mehetne Debrecenbe, és akkor azon lehetett egy kicsit cizellálni.

Több idő volt valahogy mindenre. Jóval előbb volt a film a kezedben, két hét múlva került sor a forgatásra, addigra általában volt kész szöveged, volt idő a szereposztásra, és a gyártásnak is volt ideje egyeztetni a színészekkel. A forgatáson a néhány mondatnyi tekercsekre bontott film ment körbe-körbe, és volt rajta egy üres rész, az úgynevezett blank, ami annyira hosszú volt, hogy az alatt két nekifutás között a színész és a rendező több mondatot is tudott váltani egymással a jelenetről, a figuráról. Ehelyett ma pár szóra jut csak idő. És hát nagy különbség az is, hogy akkor nagyon ritkán dolgoztuk úgy, hogy külön vettük volna fel a szereplőket. Ma szinte természetesnek tűnik összehúzni egy filmet a főszereplők számára, hogy csak az ő jeleneteit vegyük egymás után. És nem derogált jó színészeket hívni kisebb szerepekre, a színészeknek sem derogált.

Amikor ez a sok televízió beindult 1995 és 2000 között, felgyorsult a tempó, kellett a vetítenivaló anyag. Beárazódott az óra, hogy mennyi időt lehet szánni valamire. Jobb lenne, ha egy kicsivel több időt lehetne tölteni a felvétellel is. Egy fiatal színész már meg van döbbenve, ha kétszer, háromszor, négyszer meg kell ismételnie egy-egy mondatot, mert rossz dallamvilággal mondja. De ha az ember régóta van már itt, akkor respektálják annyira a színészek, hogy amikor látják, hogy jelen van, látják, hogy éber és követi a munkájukat, és őrájuk koncentrál, akkor ők is ezt teszik.”

 

Balog Mihály hangmérnökként dolgozott a Pannónia Filmstúdióban, a kilencvenes évek óta stúdióvezetőként a Balog Mix Stúdióban több száz film és tévésorozat magyar változatát készítette el, amelyek közül számosnak a rendezője is volt (például Jackie Brown, Szerelmes Shakespeare, Ryan közlegény megmentése).

„Technikailag sokkal magasabb színvonalon állunk ma. A hangminőségtől kezdve a keverési arányokon keresztül a hang tisztaságáig ma minden nagyságrendekkel jobb. Digitális a hang, nem analóg. Régen a tekercseket egyenként kellett a gépbe fűzni, ma kockapontosan oda tudunk ugrani a film meghatározott helyére, még a színész föl se tudja venni a szöveglistát, már ott van a kép. A vágás, a pontos szájra igazítás, ami nagyon lényeges a szinkronnál, lényegesen egyszerűbb. Most már számítógéppel nyújtani lehet, összenyomni lehet, odahuzigáljuk, ahova akarjuk, látjuk a modulációt. Interneten jönnek a filmek képpel, hanggal, interneten küldjük vissza, míg pár évvel ezelőtt még szállítóemberek hozták-vitték a filmet.

A technika terén óriási a fejlődés, de az egésznek a sava meg a borsa mégis a színészi játék. Az, hogy a műteremben jó legyen egy szinkron, az gyakorlatilag a színészen múlik. Ami miatt mostanában azt mondják, hogy a szinkron nem olyan, mint régen, az attól van, hogy ritkán tudunk a színészek krémjével dolgozni. Ez egyrészt elfoglaltság, egyeztetési nehézségek kérdése, másrészt pedig anyagi kérdés. Minden megrendelő igyekszik minél kevesebbet fizetni az adott produkcióért, az a cég pedig, amelyik szinkronizál, igyekszik nyereséget termelni. Vannak, akik nem viselik annyira szívükön a dolgot, de a legtöbb stúdió, amikor igényli a dolog, odateszik a megfelelő színészt, és meg is fizetik.

Én azzal nem értek egyet, hogy a magyar szinkron már nem olyan, mint régen. A tömegtermék az, ami nem olyan. Hihetetlen mennyiségű műsorfolyam készül a világban, nemcsak filmek, hanem mindenféle tévéműsorok is, és ezeket is forgalmazzák, ezeket is szinkronizálni vagy alámondani kell, és hát a szakmának nem ezek a csúcsai. De én azt hiszem, hogy a magas színvonalú filmekre vagy sorozatokra mindenki odateszi azt, aki odavaló.

Nem is olyan régen, 2002-ben, mi szinkronizáltuk az első Shreket (Dóczi Orsolya volt a szinkronrendező), és ki kellett mennem Londonba a keverésre. Az angol hangmérnök halálra dicsérte a magyar szinkront, és kizárólag a színészek miatt. Persze a technikai paramétereknek meg kellett felelni. Mondtam, hogy ne dicsérjetek, bár nagyon jólesik, de ne… Erre lejátszottak nekem egy jelenetet a spanyol meg a katalán verzióból, és bizonygatták, hogy a magyar szinkron nagyságrendekkel jobb színészi játékban.

A rutin, ami egy színésznek szükséges a szinkronizáláshoz, ma lényegesen nagyobb, mint régen volt. Olyannyira nagy, hogy ma már a szövegírás sem annyira kényes a hosszra, mert a színész, aki gyakorlott szinkronizáló, úgy nyújtja vagy rövidíti meg, úgy tesz szünetet, hogy a szöveg a helyére kerüljön. Hát persze vannak, akik színészileg kitűnőek, de nem annyira gyakorlott szinkronizálók, azoknak meg kell adni az időt, ilyenkor több felvételre lehet szükség. Szerintem a színészek életében is egyre nagyobb szerepet játszik a szinkronizálás. Egyrészt anyagilag, másrészt egyre több színész jön rá, és az egyetemen is rájöttek arra, hogy ha egy színész elkezd szinkronizálni még hallgató korában, rengeteget tud tanulni a mesterség fogásaiból, külföldi színészektől, mimikától kezdve hanghordozáson át, mindenféle érzelmi kitöréseket, interpretációt.

Én úgy látom, a szinkronnal foglalkozó szakembergárda nagyobbik része nagyon lelkiismeretes és nagyon odafigyel. Ha ez öröklődik, és az újonnan belépők ugyanezt a szellemet viszik tovább, és a magyar színjátszás, a színészképzés ugyanolyan színvonalú marad, vagy esetleg még jobb is lesz, mint volt, akkor a magyar szinkron megőrzi az előkelő helyét a világban.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/09 28-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11542