KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
   2013/október
MAGYAR MŰHELY
• Baski Sándor: A halál angyalai Isteni műszak
• Zalán Vince: Történelem az ablakunk alatt Gyarmathy Lívia: A tér
ODESSA-DOSSZIÉ
• Géczi Zoltán: Köd utánam A nácivadász filmek
• Schubert Gusztáv: A halál fuvarosa Hannah Arendt
REAGAN ÉS HOLLYWOOD
• Andorka György: Végjáték A Reagan-korszak Hollywoodja
• Békés Márton: Elnökszerep Ronald Reagan Superstar
IDŐKÉP
• Varró Attila: A gépeken túl Időutazás és melodráma
• Andorka György: Goldberg-variáció időutazásra Találmány
• Sepsi László: Időkerekek Hajsza a győzelemért
ÚJ RAJ
• Varga Zoltán: Taps a sötétben James Wan démonológiája
ULRICH SEIDL
• Ruprech Dániel: Köztük a kötél Beszélgetés Ulrich Seidllel
FESZTIVÁL
• Barotányi Zoltán: Valamit visz a víz Éltető Víz Fesztivál
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Repedések – Budapesti etűdök Beszélgetés Almási Tamással
FILM / REGÉNY
• Bocsor Péter: A kifordított személyiség Irvine Welsh: Mocsok
• Roboz Gábor: Szorul a hurok Jon S. Baird: Mocsok
KRITIKA
• Baski Sándor: Kizökkentő szerelem Adèle élete – 1-2. fejezet
• Margitházi Beja: Illegális élet Epizód egy vasgyűjtő életéből
MOZI
• Zalán Márk: Templom a dombon
• Barkóczi Janka: Barátunk, Superman
• Vincze Teréz: Arthur Newman világa
• Kránicz Bence: Köszönöm, jól!
DVD
• Pápai Zsolt: A 42-es
• Benke Attila: Akira Kurosawa Testőr-filmjei
• Czirják Pál: Élni
• Czirják Pál: A kopár sziget
• Soós Tamás Dénes: Svindlerek
KÖNYV
• Kelecsényi László: Irány Irán Vincze Teréz: Szerző a tükörben
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
MAGYAR MŰHELY
• Pályi András: „Nem félni semmitől” A nagy füzet

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Éltető Víz Fesztivál

Valamit visz a víz

Barotányi Zoltán

A vizek látványa mindannyiunk számára elsődleges és elementáris élmény – halmozottan áll ez a filmkészítőkre.

A víz ravaszul szórja és veri vissza a fényt, partközelben és parttól távolabb is ritmikus és ciklikus mozgások sorát produkálja – elég csak a hullámzásra, az árapályra, vagy a tengeráramlások alkotta globális cirkulációra gondolni. Ráadásul örökké ott a rejtelem, a misztérium benne, hiszen a víz, már amelyik méltó erre a névre kellően mély is ahhoz, hogy ne láthassunk le az aljáig. Pedig a filmek nem mindig a nagy vizek mentén forognak: lehet, hogy a sztori szimplán egy forrás vagy egy kiszáradóban lévő kút körül bonyolódik, és még akkor nem is szóltunk a patakokról, tavacskákról, lápokról, mocsarakról (annyira kínálja magát például a Tüskevár meg annak tipikus kis-balatoni helyszíne…).

És még az sem kell, hogy a víz feltétlenül csordogáljon, vagy szelíden fodrozódjon: nem is csupán a gyermek-kedvenc, Jégkorszak-széria, vagy az egymásra tromfoló pingvines filmek hada eleveníti fel az a magától értetődő csodát, hogy víz néha megfagy. Később pedig, ha a klíma rövid és hosszabb távú fordulatai úgy hozzák, újra megolvad (a közelmúlt egyik kultfilmje, A messzi dél vadjai éppen erre a napjainkban amúgy is népszerű, armageddonista felhangokkal kísért globális felmelegedéses szcenárióra épít).

De a tipikus, a filmekben rendre többletjelentéssel kitüntetett helyszínek mégiscsak a Folyó, a Tó, meg a Tenger – ha titkot kell keresni, rejtélyt felfejteni, izgalmat, veszélyt vagy csodát hajszolni, hát keresve sem lehetne jobb helyszínekre találni. 

* 

A legpraktikusabb s egyben filmes szempontból is legkézenfekvőbb metafora szerint – a mely természetesen közel is áll a tényekhez – a tenger, az óceán valamiféle gigantikus anyaméh – minden élet szülőhelye, amihez (mint szó szerint vett ősforráshoz) illik is visszatérni. Alkalmasint a végtelen tengereket főszerepbe állító filmek visszatérő kulcspillanata, amikor a főhős valóságos spirituális élményként éli meg a vízben való megmerítkezést – még az sem véletlen, hogy ilyen esetekben megjelenik lelki szemeink előtt a keresztelés motívuma. Búvár esetében az első merülés, szörfösnél a kényszerű vízbefordulás és mondjuk vízbetunkolós keresztelés egy karizmatikus protestáns kisegyházban – mindkettő a beavattatás különleges formája. Ennek a médiában vissza-visszatérő naiv visszfénye, amikor fiatal búvárok a víz alatt mondják ki a boldogító igent – ehhez pap sem kell, csupán egy szakmabéli, hiszen a búvárnál senki jutott közelebb a titokhoz. A víz szakralitása néha egészen nyilvánvaló és direkt – a forrás ilyenkor gyógyít és megszentel (mint például a Lourdes-ban). Ugyanez egészen meghökkentő módon lesz az engesztelődés és feloldozás szimbólumává: mondjuk Bergman klasszikus rape and revenge filmjében, a Szűzforrásban (ami számtalan nem autorizált átdolgozást szült – elég csak a víz- és megváltásmotívumtól megfosztott Utolsó ház balra című darabra és leszármazottaira).

A transzcendencia ritkán ilyen hangsúlyos – a tenger például nagyon is materiális, de ettől még beláthatatlan és felmérhetetlen formában van jelen a filmkészítők kivetített fantáziájában. A hajós filmek esetében persze az óceán nem más, mint országút, a világ távoli pontjaira vezető ösvény – amelyről már a szárazföldön megszokott bonyodalmakhoz mérten is könnyebb letérni, s benne eltévedni. Az archetípus ez esetben természetesen az Odüsszeia, a vándorlásos, kalandkeresős, mégis optimistán 19. századi modorban vérpozitivista sztorik népszerű szerzője pedig a 15 éves kapitány és a Rejtelmes sziget Verne Gyulája – bal sarokban pihen R. L. Stevenson és A kincses sziget. Nem is csoda, hogy az utóbbiak időről időre annyi filmváltozatot ihletnek meg. És persze van, amikor a vándorlás, az odüsszeia gyorsan véget is ér: Kalüpszó győzött, a férfi ottmarad – mint az Abe Kobo-féle A homok asszonyában s annak filmváltozatában.

Ha gyalog vagyunk, akkor a tenger kellemetlen akadály – pláne, ha körülvesz minket, mi pedig csupán szomorú számkivetettként vegetálunk a partján. A Robinson Crusoe-mitológiát újra és újragondoló hajótörött-filmek örök visszatérő jelenete, amikor a parton, szigeten rekedtek sóváran és csalódva néznek a végtelen vizes messzeségbe, s valahogy rohadtul nem akar feltűnni a távolban egy fehér vitorla. Ha meg mégis jön egy hajó, az pechükre halálfejes zászló alatt siklik, természetesen „fekete mély vízen” – esetleg az összezártságban egymásra utalt, s végül szoros érzelmi szálak által is összekötött hajótöröttek közül csak az egyik számára lesz örömteli a találkozás. Gondoljunk csak az ántivilág Iskolatévéjének és naiv filmtörténeti és -esztétikai kurzusainak sztárjára, az egykor rengetegszer vetített, Grigorij Csuhraj-féle egyszerre neo- és szocreál Negyvenegyedikre, ami – utalva a motívum örök visszatérésére – már maga is egy remake. A szigetre vettetés és kínos szabadulás motívuma, mint tudjuk, egy egész kultikus tévészériát ihlettet meg (Lost), de ez a kulcsmotívum a Jurassic Park 2. 3. stb.-szerű ősszörnyes darabokban, a Karib tenger kalózai típusú blockbusterekben vagy Guy Ritchie (amúgy kellően rettenetes) pszichodráma-terápiás művében, a nejével (Madonna) a főszerepben eladott Hullámhegyben. A sziget, a tengerpart sokszor csak látszólag paradicsom – ugyanilyen könnyedén változik pokollá: A legyek urától A partig széles az erre referáló filmek listája, ám ez korántsem a világot határoló tenger hibája. 

* 

Az óceán nem csak akkor lehet veszélyes, ha elválaszt világunktól, hanem ha ránk támad vagy elszabadítja a mélyében lakó szörnyeket. A tenger maga Leviatán, a mitikus monstrum, saját rettenetes akarattal, ősi bűnnel és bosszúvággyal eltelve.

Ne felejtsük el: az óceán, a tenger persze attól oly titokzatos, hogy könnyen válhat ellenséggé – ehhez néha le kell merülni a mélyére, máskor elég a partközeli vízben strandolgatni, ne adj isten a parton, vagy annak közelében nézelődni. A megannyi Poszeidon-katasztrófa, Titanic és Tökéletes vihar típusú filmek tanulsága szerint néha az is hiba, ha óvatlanul tengerre szálltunk: itt azután rendre a fatális, ritka, s szinte a véletlen kategóriájába tartozó, ám pont ezért szalagcímekre kínálkozó esetekből lesz (már amennyiben a műfaj majd évszázados történetét nézve) rendszer.

Gigantikus tengerrengés, földalatti vulkánkitörés, esetleg a tengerbe csapódó-csobbanó üstökös, kisbolygó keltette óriási hullámok, ehhez képest szinte efemer tájfunok-hurrikánok, sunyin meglapuló jéghegyek fenyegetik a tengerjáró hajósokat és utasaikat – de azokat is, akik amúgy csak a partról gyönyörködnek benne. Tenger mellett nem jó lakni, hangzik eme filmek tanulsága – de hát ez csak annyira igaz, amennyire a vakszerencse néha, nagy ritkán pusztulást mér ránk. A legrosszabb szcenárió (szinte klinikai) esetét viszi ad absurdum Emmerich 2012 című gyöngyszeme: itt a globális, biblikus méretű (jelen esetben azonban, szinte magától értetődő módon, az ősi maják által megjósolt…) özönvízhez, a tengerbe süllyedő városokhoz, a Himaláját elnyelő megacunami szórakoztató blődlijéhez még modern Noé-bárkák is társulnak. A Noé bárkája motívum néha egészen meghökkentő formákban kerül elő – mint például Ang Lee díjakkal elhalmozott fantasy-filmjében, a Pi életében, mintegy jelezve is a biblikus idill problematikusságát.

S mint tudjuk, a kortárs katasztrófafilm-ipar legnagyobb attrakciója lett – a közelmúlt reális tragédiái (a 2004 decemberi, szumátrai illetve a 2011-es, Japán partjai előtt kipattant Tōhoku-földrengés és cunami – no meg a Katrina-hurrikán nyomán támadt 2005-ös szökőár) nyomán amúgy is csúcsra futtatott érdeklődést is felhasználva – az áradó, mi több, fenyegetően magasodó árhullámok szimulálása. A műfaj ebből a szempontból vett klasszikusa, a dramaturgiájában és fordulataival a kissé röhejes kábeltévés dokudrámákat idéző, de a filmtrükk-alapú megacunami-szimuláció terén forradalmi jelentőségű Deep Impact (ez amúgy még 1998-ban, jóval a fenti katasztrófák előtt forgott).

Akik ezt megúszták, azokra még mindig leshetnek, hogy ugorjunk egy zsánert, a ködben sodródó kísértethajók (A Ködből feltétlenül csak az eredeti, Carpenter félét ajánljuk), illetve a mélyből jövő hol kalmár, hol kígyó, hol cápaszerű szörnyetegek – legkésőbb a legendás Gyilkos cápa az óriáspolip ellen után ez a terület végleg a Zs-film készítők martaléka lett.

Pedig nem feltétlenül kell rettegni a tengertől, pláne lakóitól – de erre már a filmipar egy másik, örök cukiságban lubickoló ága világít rá. Pingvines filmből például valószínűleg nincs az dózis, amivel a nézők végleg eltelnének – hosszú is az út a Pingvinek vonulása áldokujától, a Táncoló talpakon keresztül, a vadonatúj (tavalyi) 3D-s Pingvinkirály-filmig. Pedig az egész csupán egyszerű, könnyen dekódolható metaforákra és otromba antropomorfizmusokra épül. Hűség, kitartás, fájdalmat, fáradtságot nem ismerő önfeláldozás, (sőt: monogámia!) – csupa olyan tulajdonság, melyekben az ember önmagára ismer. Ehhez jön még az óceán, mely a biztonságos otthon – sőt, a relatíve meleg hajlék (tudjuk: amíg folyik, addig nem lehet baj!). De a kegyes csalás által meghamisított karakterű tengerlakók sora nem ér véget e frakkos jószágokkal. Szívünkhöz az intelligensnek vélt, habár néha idomtalan (ezen belül hol ártalmatlan plaktonszürcsölő, hol kíméletlen, vérengző vadász) emlősök állnak közel. A bálnás, delfines filmek sorában szokás szerint a Moby Dick-et szokták emlegetni, pedig ez még a Leviathán-mitológiához tartozik. A Szabadítsátok ki Willy-t nyomán egészen a legutóbbi (Drew Barrymore meglepő főszereplésével készült) Mindenki szereti a bálnákat-ig terjedően az áramvonalasított újabb darabok örök tanulsága, hogy a végtelen tenger alapvetően azért létezik, hogy lakályos mélyén elbújtassa előlünk azokat, akikben – legalább is egy-két hasonlat erejéig – magunkra ismerhetünk. 

* 

Az óceán persze máshogy is lehet otthon – a szörfös filmek hősei számára például egyszerre nélkülözhetetlen lételem és örök kihívás – szimbiózisban élnek a hullámokkal, melyekkel eggyé kell lenniük, ha le akarják győzni. A hullám eme kicsit kisebb, már majdnem emberléptékű, de még mindig tekintélyes kivitelben már nem ellenség, hanem „csupán” leküzdendő akadály. A klasszikus szörfös mozik (elég csak a Keanu Reeves, Patrick Swayze-féle örök darab Holtpontra gondolni) maguk is valamiféle naiv, kissé kicsavartan panteista értelmezést adnak egy a kívülálló számára teljesen varázstalannak tűnő extrémsportnak (az iskola hű, bár kevéssé invenciózus képviselője a tavaly bemutatott Mavericks - Ahol a hullámok születnek). A tenger hullámzása persze kiszámíthatatlan: jöhet kicsi, jöhet nagy, de a zsáner igazi szörföseinek egyik sem lehet elég hatalmas – a megfelelő méret ott kezdődik, amit már képtelenek alávetni és uralni. 

 

A titokzatos folyó 

A folyam az mindjárt más – hiszen ő már a miénk, városunk, világunk, néha országunk és civilizációnk is rá épül. Előfordulhat, hogy rendelkezik némi saját, ősiséget sem nélkülöző mitológiával is – elég csak a Nílus filmes felbukkanásaira utalni. Vagy éppen lehet az ősi, a legyőzhetetlenül burjánzó (momentán éppen pusztuló) vadon metaforája – felidézhetjük bármelyik Amazonas-filmet: igen, még az Anakondát is. De a folyó mégiscsak az urbánus civilizáció bölcsője és egyben jelképe is. Ám tévednénk, ha tényleg elhinnénk, hogy ezzel máris sikerült megszelídíteni az örvénylő áradatot: a folyami filmek a maguk nemében tökéletesen jelenítik meg az ebből fakadó ambivalenciát. Ezekben a mozikban a folyó, amellett, hogy nélkülözhetetlen kapocs és a város szó szerint vett ütőere, szinte önálló akarattal bíró entitás: nem csak ad, de el is veszi, ami neki „jár”. Naná, hogy már megint az antropomorfizálás kétséges szinonimáival élünk – de hát mit csináljunk: a moziban sem történik ez másként. És persze a hömpölygő víz készségesen elnyeli, amit belévetnek – legyen szó kincsről, álarcról, játékról, vagy holttestekről (folyóba vetik a sok szempontból emblematikus Titokzatos folyó gyilkossá, majd mintegy engesztelő áldozattá lett megkínzott főszereplőjét is). Cserébe a folyó ad, amit csak adni tud, s néha felfedi titkait – partra vet, vagy partra sodor valamit, ami mélyen felkavarja a partján lakók életét. Elég csak a magyar filmtörténet két kultikus (poétikailag persze nagyon is különböző) darabjára utalni. A Valamit visz a vízben ajándékot hoz a folyó, a Nőt (jelen esetben Karády Katalin képében), aki titokzatos, mint maga a víz, múltja van, és kiszámíthatatlanul kanyargó sorsa. A Sodrásban alapszituációja éppen ellentétes ezzel: a Tisza ragadja el a vakációzó fiatalok egyikét. Végül a folyó is csak az egyik – ha nem éppen a legerősebb, a zabolátlan őserőt szimbolizáló – motívum az urbanizált városi civilizáció versus ideális-utópikus, közösségi (továbbá: romlatlan, falusi) kultúra dichotómiáját felállító filmekben. 

* 

Való igaz: mélységes mély a múltnak kútja, de ettől még nem biztos, hogy csillog is valami az alján. Ehhez képest a vizes filmek néha pont az éltető elem hiányáról, nehezen elérhető jellegéről, kincset érő voltáról, szárazságról és szomjúságról szólnak. A klasszikus és távoli kontinensek pusztaságaira, sivatagi környezetébe álmodott „westernek” fontos dramaturgia elemét, kötelező csavarját jelenti víz birtoklásában mutatkozó egyenlőtlenség – mindig az kerül (s rendre ideiglenesen) felülre, akinek kezében a teli kulacs. Kutak és öntözőberendezések körül forog a magyar film filmművészet egyik ellentmondásos darabja, a Talpalatnyi föld, a szűkösen előforduló víz adja a hátterét a Kopár sziget klasszikusának, és a közelmúlt alig rejtett Arisztophanész (Lüszisztraté-) parafrázisának, az Asszonyok kútjának is. A víz, bár látszólag korlátlanul áll rendelkezésre, sok helyen féltve őrzött, máshol gátlástalanul elpazarolt, fogytán lévő kincs. Már az is mutatja rendkívüli fontosságát, hogy ennyire a középpontba került – filmi témaként is. Akadnak olyan alkotások, ahol csaknem enciklopédikus gazdagságban fordul elő szinte minden a vízzel kapcsolatos megfontolás, sztereotípia, közhely és metafora – ebből a szempontból a felütésben már megidézett, kétségtelenül fantáziadúsabb A messzi dél vadjai (benne többek között, elolvadó jégsapkák és emelkedő tengerszint, tengeri vihar és jégszörnyek) sem különb mondjuk a Szahara nem túl agyas blockbusterénél.

Zavarba ejtően sok téma, motívum, hasonlat és félelem társítható életünk alapjához, s a mozi igyekszik is valamennyit kiaknázni és kimeríteni – lehetőleg az utolsó cseppig.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/10 44-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11548