KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
   2015/szeptember
LÁZADÓ IFJÚSÁG
• Baski Sándor: Okkal lázadók Zöld rebellisek és cyberforradalmárok
• Sepsi László: Az ellenállás hasztalan Nima Nourizadeh: BeSZERvezve
• Varró Attila: Világot jelentő deszkák Larry Clark kamaszai
• Sándor Anna: Kertvárosi választások John Green: Papírvárosok
• Jankovics Márton: Ballagás előtt Jake Schreier: Papírvárosok
HIROSHIMA ÁRNYAI
• Andorka György: Lidércfény Hiroshima: A Manhattan-terv
DIGITÁLIS REALIZMUS
• Margitházi Beja: Kamera-szoftver hibridek Franchise-ok és digitális effektjeik
• Kránicz Bence: Kétbites Kalibánok / Digitális félelmeink Chris Columbus:Pixel
• Soós Tamás Dénes: A forradalom után CGI és Hollywood
• Sepsi László: A szabadság határai Műfajelmélet és számítógépes játékok
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: Szerdai gyerek Beszélgetés Horváth Lilivel
• Sípos Júlia: Az öreg tölgy krónikája Beszélgetés Molnár Attila Dáviddal
• Bernáth László: Mikrokozmosztól az Univerzumig Tudomány és film
• Murai András: Képszűkítés, újrateremtés A Saul fia és a „holokausztfilm” kódjai
• Kozma György: Halott fiúk Saul fia – másképp
• Kozma György: Halott fiúk Saul fia – másképp
ÚJ RAJ
• Simor Eszter: Mágikus dokumentarizmus Mark Cousins
• Pernecker Dávid: A hülyeség szabadversei Adam McKay
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Jubileumi válságok Karlovy Vary
• Csiger Ádám: Transzilván gótika TIFF – Kolozsvár
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Toleranciaburger Bob burgerfalodája
KRITIKA
• Sághy Miklós: A másság és a hatalom Meleg férfiak, hideg diktatúrák
• Kovács Kata: Arcok a párnán 45 év
• Varró Attila: Párhuzamosok találkozása Guy Ritchie: Az U.N.C.L.E. embere
MOZI
• Gelencsér Gábor: Csendes szív
• Vincze Teréz: 1001 gramm
• Forgács Nóra Kinga: Tízezer km
• Kovács Kata: Suite Française
• Andorka György: Az Eichmann-show
• Varró Attila: Abszurd alak
• Tüske Zsuzsanna: Az ajándék
• Soós Tamás: Önkívület
• Huber Zoltán: Kész katasztrófa
• Simor Eszter: Mélyütés
• Baski Sándor: Fantasztikus Négyes
• Kránicz Bence: Mission: Impossible – Titkos nemzet
• Csiger Ádám: Irány a bárka!
DVD
• Gelencsér Gábor: Utazás a koponyám körül
• Kránicz Bence: Kegyes hazugság
• Soós Tamás Dénes: Az Almanach projekt
• Soós Tamás Dénes: A megváltás
• Pápai Zsolt: A Heineken-emberrablás
• Tosoki Gyula: Az élet dala
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Új raj

Mark Cousins

Mágikus dokumentarizmus

Simor Eszter

Az észak-ír származású Mark Cousins rendező-film rajongó-filmkritikus dokumentumfilmjeinek védjegye a személyesség.

Cousins-t legtöbben a 2011-es Story of Film: An Odyssey rendezőjeként ismerhetik. Ez egy 915 (!) perces (15 egy órás részre bontott sorozatként bemutatott) saját könyve alapján készült dokumentumfilm, melynek során a rendező felkeresi a filmtörténet neves helyszíneit, interjúkat készít a filmművészet híres alkotóival és narrátorként közreműködve, sajátos struktúra szerint és teljesen új nézőpontból tárja elénk a film egyetemes történetét.

Cousins személyét éppoly nehéz kategóriákba sorolni, mint a műveit. Dokumentumfilmjei szerzői filmeknek is tekinthetők, mert bármiről szóljanak is, mindig az ő különleges gondolatvilágába tekinthetünk bele. De tekinthetjük őket esszéfilmeknek is, mivel kedvelt eszköze, hogy megszólít – mintha csak levelet írna hozzájuk – különböző alkotókat és gondolatban elbeszélget velük. „Szeretem elképzelni azt, hogy emberekkel beszélgetek. Ha képzeletben Orson Welles-hez, Pier Paolo Pasolinihez, vagy Eisensteinhez – mindezekhez a filmjeimben megjelenő művészekhez – beszélek, az írásmódom egyszerűen megváltozik, érzelmesebbé, intimebbé és merészebbé válik. Ezért is írtam Levelek halott filmművészekhez (Letters to Dead Filmmakers) címmel egy könyvet.”

Legújabb dokumentumfilm-trilógiájának (Hibrow-Trilogy) is jellegzetes eszköze a személyes hangvétel. A trilógia első tagja az Albánia filmarchívumában kutakodó, 2013-ban készült, Here Be Dragons. Ezt követte a Mania Akbari, iráni rendezőnővel közösen készített, egymásnak „írt” videó-leveleik sorozatára építő Life May Be 2014-ben. A trilógia befejező része pedig az író D. H. Lawrence Szardíniához fűződő viszonyát feltérképező 6 Desires: DH Lawrence and Sardinia, szintén 2014-ből. Ezeken a filmeken keresztül vált a „Cousins-stílus” védjegyévé az egyszerű kis kézikamerával felvett, személyes hangon megírt filozofáló esszéizmus. Mindhárom hely – Albánia, Irán és Szardínia – magán hordozza a feltérképezés izgalmát: Mi újat fedezhetek fel itt? „Ha az életemben soha többet nem megyek Londonba, az nem baj, mert legalább kétszázszor jártam ott. Ha életemben soha többet nem járok New Yorkban, az is teljesen rendben van, mert már voltam ott vagy ötvenszer. Ha soha többet nem hallgatok Beatles dalt, az is oké. Sokkal szívesebben próbálok ki új dolgokat. Az egyik legjobb tulajdonságom, hogy tudatában vagyok a saját tudatlanságomnak. Emiatt akarok mindig új dolgokat felfedezni, és emiatt tanulok. Jeanne Moreau készített egyszer egy interjút a némafilmes színésznővel, Lillian Gish-sel. Megkérdezte tőle, hogy mi a legfontosabb dolog az életben, mire ő azt válaszolta: a kíváncsiság. Igaza volt.”

Kíváncsiságát jól jellemzi, hogy készített filmet például a Holocaust-tagadásról. Egy neo-náci csoportot elvitt az auschwitzi haláltáborba. Filmjéhez a „légy a falon” megfigyelő stílust választotta, vagyis egyáltalán nem fűzött a képekhez kommentárt. De készített filmet Hiroshimáról, amihez kizárólag archív felvételeket használt, a képekhez pedig bátran társította hozzá a Mogwai skót poszt-rock banda zenéjét. Most Dürerről tervez egy filmet és a főszerepet Tom Hiddleston-ra bízná. Szeret kísérletezni, de gyakran visszatér a védjegyévé vált stílushoz, a teljesen low-budget, esszéista utazófilmekhez.

A 6 Desires… a középpontjában D. H. Lawrence Sea and Sardinia című utazókönyve áll, melyet az író egy 1921 januárjában tett Szardíniai kirándulása ihletett. Cousins-t ez a könyv egyszerre lenyűgözte és taszította. Ez az ambivalens érzelem inspirálta arra, hogy ő is megtegye a Lawrence által bejárt utat: „Szerintem, ha egy művet nagyon szeretsz, az nem a legjobb motiváció. Nagyon vonzott ez a könyv, de ugyanakkor taszított is egy-két következtetése. Így azt gondoltam „Ó, na, ez így izgalmas.” Ez így tulajdonképpen olyan, mint maga az élet. Egyszerre szereted és gyűlölöd. Élni is egyszerre tragikus és örömteli. Miközben olvastam a könyvet, éreztem magamban ezt a feszültséget. Éreztem a szenvedélyt, hogy mennyire szerette ezt a helyet, de ugyanakkor szörnyű dolgokat is írt róla… Na ettől lesz szaftos egy történet.”

Filmjében Lawrence segítségével fedezi fel Szardíniát . Az egyszerre fizikai és belső utazás során a néző nem csak a helyszínről és Lawrence-ről kap képet, de az 1920-as évek történelmét, kultúráját és meghatározó személyiségeit is megismeri – Cousins nézőpontjából. A film szerkezetét a címét adó hat különböző vágy bemutatására építi fel (lehet, hogy a D. a nevedben tulajdonképpen a vágy (angolul: desire) rövidítése? – teszi fel kérdést képzeletbeli közös sétájukon Lawrence-nek Cousins.

Cousins mindig új szemmel néz a világra. A dokumentumfilmet nem is műfajként, inkább műfaji keveredésként értelmezi. „Nagyon nehéz leírni azt, hogy mi is a dokumentumfilm. Veszel valami manipulálatlan elemet a valós világból és ahhoz teszel hozzá valamit. Ez a fajta passzív-agresszív kapcsolat szüli a jó dokumentumfilmet. Alapjában passzív személy vagyok, de egyszerre agresszív is és ez a kombináció pedig jól működik.”

A csapongó gondolatoknak megfelelően, a rendező nem követette szigorúan Lawrence útvonalát. „Ha valami ilyesmit csinálsz, nem akarsz túl szolgai lenni. Így mondjuk az utazás hat napjából csak négy volt Lawrence napja. Virginia Woolf fogalmazta ezt meg nagyon érdekesen. Azt mondta, hogy távolságot kell tartanod az alanyodtól. Mi is ezért tértünk le az ösvényről, ugyanezért változik az elbeszélő hangja férfiből női hanggá…. Olyan ez mintha egymás után használnád egy mikroszkóp lencséjét és egy teleobjektívet. Ha mindkettőt használod, többet látsz meg.”

Egy korábbi filmjében, a Mexikóban forgatott What Is This Film Called Love?-ban (melyben Eisensteint szólítja meg és a boldogság mibenlétéről filozofál) is volt egy ilyen férfi – nő szerepváltás. Ha csettintenék egyet az ujjammal és attól nővé változhatnék, valószínűleg megtenném. Nem azért mert transznemű vagyok, vagy mert nem érzem magamat jól e férfitestben, de az élet olyan rövid, izgalmas lenne kipróbálni, milyen nőnek lenni. Gyerekkorom legmeghatározóbb személyei mind nők voltak: a nagymamáim, nagynénéim, anyukám… A férfiak mindig csak ittak és meg sem szólaltak, a nők viszont kifejezték érzelmeiket. Ezt tőlük tanultam. Hálám jele a több filmemben is alkalmazott nemi szerepváltás. Sokak szerint az emberek identitása kőbe vésett, szilárd dolog, szerintem viszont nagyon is folyékony halmazállapotú.”

Cousins filmjeiben ezen a fluid identitáson túl, a testiség is nagyon fontos szerepet játszik. „Katolikus nevelést kaptam. Olaszországban vagy Mexikóban mindig hús-vér Jézust látsz a festményeken, a test ábrázolása fizikai és leplezetlen. Míg, ha a protestáns vallásra és a kálvinistákra gondolsz, náluk a test börtön. A test valamiféle szörnyű dolog, csak a lélek jó. Én pedig egyre inkább arra jövök rá, hogy a test épp, hogy a legjobb dolog, ha megfelelően működik. A tested teszi lehetővé, hogy érzékileg felfogd a körülötted lévő világot. Szeretek sétálni, szeretek táncolni, szeretek éjjel úszni. Szerintem a modern életben nagyon felborult az egyensúly. Egyre kevesebbet mozgunk, folyton csak a fejünkkel dolgozunk, az interneten minden elérhető. Én boldog ember vagyok és szerintem ez nagyrészt azért van, mert test-rajongó vagyok.”

A Life May Be-nek is a test az egyik központi témája. A filmet közösen rendezte Mania Akbari iráni rendezőnővel, egymáshoz írt videóleveleiknek sorozata. „Mania iráni nőként hatalmas dolgot vitt azzal végbe, hogy mert meztelenül szerepelni a filmben. Én is szerepeltem a filmben meztelenül, de neki tényleg valódi oka is volt rá. Olyan kultúrából származik, ahol a nőknek még azt sem engedik meg, hogy levágassák a hajukat. A filmben azt is elmondja, hogy mellrák miatt mindkét mellét eltávolították. Még egy oka volt tehát arra, hogy a testét megmutassa. „Nézzétek, sebek vannak rajtam, de ezzel nincs semmi baj. A kultúrám tiltja, hogy ezt tegyem, de mégis megteszem.” Nagyon meghatott a vakmerősége. Szerintem a testről alkotott tabuink káros hatással vannak ránk. Nyitottabbnak és őszintébbnek kellene lennünk.”

A trilógiát követően, 2015-ben Cousins a szülővárosáról, az észak-írországi Belfastról forgatott filmet, melyben a várost egy 10 000 éves asszony személyesíti meg. Cousins szemében Belfast – az életét meghatározó női családtagok miatt – nőies város, míg sokan inkább a háborúval azonosítják, és emiatt férfiasnak tartják. Az is inspirálta, hogy Belfast városával kapcsolatban mindig vegyül egy kis félelem is az emberek gondolatába. „Már sok városról készítettem filmet, de pont a szülőhazámról, Belfastról még nem. Mauritániában voltam, amikor hallottam egy történetet a „griot” nevezetű mesemondókról. Ők a történetmesélők archetípusai, akik nem csak a jelen, hanem a múlt nagy történeteit is ismerik. De Ausztráliában is van hasonló kultúra. Ezek hatására képzeltem el, hogy mi lenne, ha lenne egy 10 000 éves nő megszólítana: „én vagyok Belfast, elmesélem neked e hosszú távú történetet, nem csak a háborút, hanem az egészet az elejéről.”

Az I Am Belfast, melynek Christopher Doyle az operatőre, megint egy utazós film, amiben a rendező a város összes utcáját végigsétálta. „Felkeresett Christopher Doyle, tudod az a remek operatőr, aki a Wong Kar-wai filmeket fényképezte, és nagyon kedvesen azt mondta, hogy szeretne velem együtt dolgozni. Így ő vette fel azt, ahogy Belfastban az összes utcát végigjártam. Minden egyes utcát nagyjából másfél éven keresztül, egy kis kamerával. Az I am Belfast nem hagyományos film. Ez is egyfajta esszé, amiben keveredik a dokumentarizmus a mágikus realizmussal.”

A séta Cousins filmjeiben nem esetleges motívum. „Csaknem az összes filmem sétáló vagy utazó film. Rengeteg érdekes könyvet írtak a sétálásról. Az egyik legizgalmasabb például a Wanderlust Rebecca Solnit-tól, ami a sétálás kultúrtörténetét vizsgálja. De ha például James Joyce Ulysses-ére gondolsz, az is egy sétálós könyv. Szerintem Hitchcock egyik méltatlanul kevéssé elismert filmje a Meggyónom, amiben Montgomery Clift sétál rengeteget. A séta és a mozi kapcsolata szerintem nagyon érdekes kapcsolat.”

Cousins művészetét nehéz a személyiségétől idegen fogalmakkal leírni. Van rá egy jó kifejezés angolul: „He thinks outside the box”. Sajátos szemszöge, sajátos látásmódja segít nekünk is meglátni azt, hogy lehet a dolgokat másként is nézni. Még egy olyan egyszerű emberi tevékenység is lehet érdekes, mint a séta.

 

A riportázs az Edinburgh-i Filmfesztiválon készült.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/09 40-42. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12363