KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/július
LENGYEL FILM
• Bikácsy Gergely: Lengyel napforduló Zaorski, Gliński, Wajda
• Pálfalvi Lajos: Hattyúdalok Beszélgetés Robert Glińskivel
MAGYAR MŰHELY
• Koltai Tamás: A színész energiaforrás Beszélgetés Halász Péterrel

• Király Jenő: A pornográf szende Összehasonlító szexuálesztétika
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Bengáli dialektus Satyajit Ray
• Báron György: Keleti szél San Francisco
• Hirsch Tibor: Tükör által színről színre Mediawave, Győr
KÉPREGÉNY
• Kozma György: Crac! Boum! Ouf! Tron! Francia képregények

• Hegyi Gyula: Az igazság pillanata Az AIDS filmes metaforái
1895–1995
• Kömlődi Ferenc: Táncolj, Hollywood! A musical aranykora
RETROSPEKTÍV
• Molnár Gál Péter: Harold Lloyd viszonya a tudattalanhoz Testi tréfa
KRITIKA
• Fábry Sándor: A levesben Bele a tutiba
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Tisztességtelen ajánlat
• Schubert Gusztáv: Fekete köpeny
• Turcsányi Sándor: Volt egyszer egy gyilkosság
• Békés Pál: Az 57-es utas
• Sárkány Dezső: Micsoda nő ez a férfi!
• Sneé Péter: Az örömapa

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lengyel film

Zaorski, Gliński, Wajda

Lengyel napforduló

Bikácsy Gergely

A Munkások, 1980 vetítése éjfél után ért véget, s akkor Wajda és Walesa felemelkedve, egymás mellett énekelték a közönséggel együtt a „D±browska-marsot”. Minden másképpen történt, mint a filmeken és a nézőtéren éneklők remélték.

 

Ezerkilencszáznyolcvanegy szeptember elején párhuzamosan zajlott Gdanskban a Szolidaritás kongresszusa és a lengyel nemzeti filmfesztivál. Miként egy évvel azelőtt, abban az évben is rendkívül magas színvonalú szemlét láthattam, s egyöntetű volt a vélemény: Wajdáék 58/59-es nagy korszaka óta a lengyel film nem állt még ilyen új csúcsok, új magaslatok közelében.

A várakozástele, győzelmet ígérő hangulatra vetett fényt az is, hogy a fesztivál záróünnepségén, ahol a nagy hajógyári sztrájkról épp az utolsó pillanatban elkészült Munkások, 1980 című nagyerejű dokumentumfilmet vetítették, egymás mellé ült Walesa és Wajda. A fesztivál minden harmadik filmjében már addig az estig is többször felhangzott a lengyel himnusz. A Munkások, 1980 vetítése éjfél után ért véget, s akkor Wajda és Walesa felemelkedve, egymás mellett énekelték a közönséggel együtt a „Dabrowska-marsor”. A felmer és valóságot elválasztó falak leomlani látszottak. Természetesen a politika dala zengett a nézőtéren, a kivívottnak hitt szabadság himnusza, mégsem függetlenül a filmművészeti megújulás sodrától.

Aztán tél lett, csend és hó és halál.

Minden másképpen történt, mint a filmeken és a nézőtéren éneklők remélték.

 

 

„Nem jön bárka”

 

Évek óta egyre nagyobb csalódással nézem a hozzánk eljutó lengyel filmeket. Először csak egyes rendezőkben csalódtam, főként Filip Bajonban, az utolsó nagy lengyel fellendülés, az 1980/81-es „új új hullám” legeredetibb tehetségében. Az Ária egy atlétáért, a Rekonstrukció, s egy ugyancsak ’81 őszén, a gdanski szemlén bemutatott közép-hosszúságú tévéfilmje rendkívüli filmnyelvi erőről árulkodott. Csalódtam, de hát dúlt a szükségállapotos tél, a tehetségek szétszóródtak. Wajda, Zanussi, Agnieszka Holland, Rybczynski Nyugatra, mások a hallgatás birodalmába. Aztán a szükségállapot enyhültével az otthon maradottak ismét feltünedeztek. Keserű viszontlátás lett ez Filip Rajonnal. Epikus, tablószerű filmfolyamot gyártott; hatórás tévéfilmből négyórás moziidőre rövidítve, melyben a „német-lengyel probléma” soha nem látott, őszinte módon, újszerűen ábrázoltatik... – hirdette, nyi-, latkozta. Ez volt A mágnás: alig elviselhető epikus massza, fényesre, csillogóra subickolt újkonzervatív képeskönyv, benne önálló életre kapó, függetlenedő s, érdekesebb formanyelven ábrázolt epizódokkal, melyek viszont hamisítatlan önparódiák. Munkácsy-tabló, Daumier-karikatúrákkal megspékelve.. „Afelől, hogy ez eddigi legjobb filmem, nincs kétségem. Meg vagyok győződve, hogy az Ária... őrültség volt... Lehet, hogy magával ragadó, de őrültség.” Így a „filmmakerré” diadallal átváltozó egykori formateremtő poéta-író-rendezőtitán.

A fagy enyhültével jöttek új rendezők is. Örültem Piwowarski Yesterdayének, e Megáll az időhöz és Kusturica korai, Emlékszel Dolly Bellre? című kis remekére emlékeztető rokonszenves opuszának. Mulattatott Piwowarski Vonat Hollywoodba című, ötletesen ironikus komédiája is: nem rossz, de mi közöm Marilyn Monroe-hoz, még ha ez a Marilyn egy erotikus varázsával szánnivaló lengyel pincérlány is, és a legnagyobb keblű kelet-európai színésznő, Katarzyna Figura, egy kislányosabb és emberibb Anita Ekberg domborít benne. (Jancsónál, a Szörnyek évadjában is domborította, amit kell és lehetett, ki tudja, jó színésznő-e, vagy csak paraszt-Diana?). Ú rendezők? Igen, talán Piwowarski látszott a legígéretesebbnek, már persze a 79/80-as nemzedék, Marczewski, Bajon, Falk, Szulkin, Kijowskiék után. Az 1968-as antiszemita lengyel tavasz idején játszódó ifjúsági filmjét, a Mandulavirágzást is szerettem, bár a téma újdonsága volt inkább meglepő, s nem eredetisége.

Aztán csalódtam a végre ismét rendező Marczewskiben, aki a Hideglelés után sokkal gyengébb dolgozatot mutatott be. A Szökés a Szabadság moziból olykor ötletesen, olykor ólomnehezen csak tétován vívódni tudott az új, cenzúrátlan világ bizonytalan lehetőségeivel. Utálatos cenzor-hőst ábrázolt, mesei iróniával, de a rendező belső cenzora még gúzsbakötötte tehetségét. Furcsa módon akkor igazán, mikor már „kívül” alig volt hatalma. Feliks Falk mozipublicisztikáját nagy 1981-es sikerei idején is mulandóan naprakésznek éreztem, hőtanég az évtized végi olvadáskor. Talán nem véletlen, hanem csendesen szép igazságtétel, hogy a legelső élvonalba soha nem tartozó „középfajú mester,” Stanislaw Rózewicz Nő, lila kalappal című halkszavú filmjét becsültem a legjobban. Meg annak a Piotr Szulkinnak a parabolisztikus, jelképes fantasztikumait, az Obi-Obát például, akinek Gólemje 1981-ben még oly kevéssé rokonszenvesnek, túlzsúfoltnak, fontoskodónak, sokatmondóan bosszantó, „kikacsintó” ál-sci-finek látszott. Pedig Szulkin meglelte, s a szükségállapot éveiben makacsul építgette a sci-fi-allegória útjait. Meglepő módon értéket tudott belőle teremteni. „Nem jön bárka! Nem jön bárka...” – hirdette letargikusan a csodaváróknak egy józan hang a jövőben játszódó történet kulisszái mögül.

 

 

A vérnősző orosz

 

És jött a bárka. Ám hamarosan keserűség, bizonytalanság lett úrrá a csodahívőkön, meg a csodáról már rég lemondókon. Tavaly nagyon gyenge lengyel filmhetet láttam, a leggyengébbet időtlen idők óta.

A cenzúra-tilalom feloldása utáni, 1987-es premierje óta a Királyok anyja, Janusz Zaorski műve áll a legújabb lengyel film bölcsőjénél. (A magyar cím túl közvetlenül erősíti fel az eredetiben lappangó célzást, üzenetet, holott Kazimierz Brandys 1957-es kisregénye ’68-ban magyarul is megjelent a Romantika című kötetben pontosabb, A Król fiúk anyja címmel. Talán a legjobb magyar címváltozatot Kovács István ajánlja egy Zaorski-interjúban: Királyék anyja...)

Kazimierz Brandys a magyar olvasók körében nemrég még meglehetős ismertségnek örvendett, talán Andrzejewski mellett a legbecsültebb kortárs lengyel regényíró nálunk (csak ’66 és ’68 között három önálló kötete jelent meg magyarul). A film értékeit felnagyította betiltása (a lengyel cenzúra a szükségállapot után butábban működött, mint bárhol Kelet-Európában). 1982-ben fejezték be, de csak az 1987 őszi gdyniai fesztiválon mutathatták be, ahol rögtön zajos sikerrel nagydíjat nyert.

Találóan írta az akkori tudósító: „Ennek a hivatalos elismerésnek azonban csak akkor lehet szívből örülni, ha az elkövetkező évek termése bizonyítja majd, hogy nemcsak filmjeit, de az >>erkölcsi nyugtalanság mozijának« szellemét is kiengedték a palackból”.

A Királyok anyja a politikai változások elültével sokat vesztett akkor látott értékeiből. Mintha Herskó Párbeszédét tiltották volna be elkészültekor, mára annak is legendája volna, mint van Bacsó Tanújának. A Királyok anyja, hogy a rosszabbik, de megszokott címváltozatnál maradjunk, jelentéktelen és illusztratív film. Nem hamis, csak feledhető. Brandys könyve 1957-ben reveláció: olyan, mintha Örkény kisregényt írhatott volna a sztálinizmus éveiről. Elbert találóan jegyzi meg utószavában, hogy „makett-regény”, van benne valami dühödten elsietett és tömörített. Sugallatában a francia egzisztencializmus érződik: Camus kicsit zsurnalisztán. Formája részben, távolról a Rozsdatemető formája és világa; ha szabad játszani tovább a hasonlatokkal, egy olyan Rozsdatemető, melyet Örkény írt. Tele remek villanásokkal, a kétségbeesés fényeivel. Ugyanakkor olykor túltömörített, zanzásított, szinopszis-jellegű; a könyv magyar kiadásához írt, érdekes Elbert János-utószó szerint részben tudatos shlparódiája (is) az extenzív totalitás zsdánovi igényének, az ebben a jegyben született műveknek, így magának Brandys sztálinista-sematikus nagyregényének (Örkény is teljesített hasonló penzumot). Zaorskinak viszont, húsz év múltán az illusztráláson és a keserűbb, illúziótlanabb szemlélet sugárzásán kívül semmi nem jutott eszébe. Húsz év múltán persze már a felismerésnek másfajta élménye és ihlete szükségeltetik. Mai érzékenységünkkel szürke „történelmi film” képzetét kelti, üres és érdektelen tanulságokkal. Csak a Frantiszek Pieczka megformálta kemény és szerény mellékfigura, a derék kocsis bölcselme visszhangzik majd: „Jobb lett volna lónak születni”.

Vagy „Varsói napló” a nyolcvanas évekből, vagy illusztrálás... Brandys ekkoriban valóban egy Varsói naplón dolgozik: a Król fiúkat „újraírni” nem lehet: már megírt és kihűlt regényt, élményt felmelegíteni semmiképp. Brandys szövege mai szemmel is érdekes: különös tömörítő képessége, bujkáló iróniája ellenére is inkább elsőrangú, megkerülhetetlen kordokumentum, mint esztétikai értékeivel maradandó mű. Holott sokfajta stílusbravúrral jeleskedik. Zaorski, mintha szegénységi bizonyítványt nyújtana be: klasszikusként filmesíti meg a maga korában revelatív, kordokumentum mivoltában jelentős, de stílusával is érdekes művet. Már fogantatásában bukásra ítélt vállalkozás”mission impossible”. A filmből az irónia nyomtalanul hiányzik. Lehúzza a földnehéz történelmi téma.

„Amikor Brandys megírta regényét, egy kicsit önmagával is le akart számolni. Mert ő is tagja volt a pártnak, ő is szolgálta a sztálinizmust. Engem nem nyomasztottak olyasféle terhek, mint őt. Én nem azért csináltam a filmet, hogy a lelkiismeretfurdalást végre kiolthassam magamból..:’ – mondja Zaorski. Árulkodó szavak. Talán az a kedvező, ha a szellem a palackban dörömböl, talán az, ha az alkotó saját lelkiismeretdrámájából indul ki, ha Ibseni módon: „az írás ítélőszék önmagunk felett”. A történelmet, a világszellemet, Istent, a Sátánt, a „kommunistákat”, az „oroszokat” is lehet – hitem szerint bizonyos alkalmakkor kell is – ítélőszék elé állítani, csak mindez nem a művészet, hanem a bíróság vagy a zsurnalizmus dolga, mindebből műalkotás nem keletkezhet, komikumba fúló propagandisztikus fércmunka annál inkább.

A Királyok anyja természetesen nem elvetendő hamisság, csak szürke történelmi illusztráció. Ha mégis méltányoljuk, méltányolható politikai igazsága, a rendező formai fegyelmezettsége, bizonyos stiláris visszafogottsága, amellyel a mozipublicisztika hamisságait elkerülve a szürke mozi-akadémizmus kevésbé bosszantó hamissága felé kormányozta a filmet. Értéke az az érzékeny látásmód, mellyel Brandys sugallatához itt kivételesen belülről is híven, elmélyülten, a szürke számtalan árnyalatával igyekszik megrajzolni az öngyötrő, válságba zuhant értelmiségi-kommunista vezető portréját (Zygmunt Zapasiewitz egyik legjobb színészi teljesítménye is kellett ehhez).

A következő, már a szabadságban született Zaorski-film viszont menthetetlen. Komikumba fúló, nagyot akaró opusz. S még rosszabb talán: „hivatalosízű” új „rendelt film”. Igen, Zaorski nevéhez fűződik az új, kommunizmus utáni Lengyelország első reprezentatív, „állami ideológiától” sem mentes eposzfilmje, az Özvegyek és lányok. Miként a hetvenes évek közepén Jerzy Hoffman és Józef Antczak készítette el az állami reprezentatív, kommunista történelemhamisító és ideologikus filmet, most e feladat várt a televíziós igazgatóvá előlépett Zaorskira: egy reprezentatív, állami, hivatalos opusz. Özvegyek és lányok: tárgya a lengyel történelem utolsó oroszellenes szabadságharca és függetlenségi háborúja, 1863, s innen a vereségek sora a Szolidaritás megszületéséig. Százhúsz keserves év öt anya-nemzedék történetén át. Öt anya, akik közül négyet barbár orosz férfiak erőszakolnak meg és használnak ki, általában Szibéria jégmezőin és tajgáin, orosz cári tisztként avagy szadista Gulag-parancsnokként, mindegy, csak egyenruhájuk változik, született, állatias gonoszságuk nem. Bocsánat: a négyből csupán három a vérnősző barom, a negyedik inkább mitugrász kis figura, hímzett fehér ingecskét viselő tornatanárféle, aki (e filmben meglepő, de nem kevésbé utálatos módon) könyörögni, koldulni se restell szerelemért, s akit ugyan – tán szánalomból – magára enged a rabságba vetett gyönyörű lengyel hősnő egy almával borított padláson, de azért társául nem fogadja él, s a nézőnek helyesléssel kell néznie, miként iszkol ki a nem neki való ősi kastély kertjéből a mitugrási, valahova a faluvégre. Jegyezzük meg még talán azt a figyelemreméltó tényt is, hogy e komikus figura nem orosz, csak ukrán. Sapienti sat.

„Itt ki kell majd ganézni”: ez már szimbolikus mondat, összefoglaló igényű; így, valamikor 1980 őszén a saját kastélyába visszalátogató ötödik nemzedékbeli arisztokrata-sarj; a feladat megjelölésével egyszersmind minősítve a legújabbkori lengyel történelmet. A film ideologikus tanúsága szerint az orosz mint démonikus, bár primitív figura, akit tán azért teremtett azúristen; hogy a lengyel ember magánördöge, a lengyel nép vérszopója legyen a történelem hajnalától a mai napig. Gombrowicz dühödt iróniájára méltó mozi.

Sajnos, Robert Gliński, a Vasárnapi játékok egykor nagy feltűnést keltett rendezője is eme érzület hatása alatt vitte vászonra egy lengyel-zsidó avantgárd költő özvegyének Párizsban megjelent memoárjait. Itt nem a Gulág, csak kitelepítés várja a hősnőt, Kazahsztán. De nőnek lenni, lengyel nőnek, az új legendárium szerint csak mártíromsághoz vezethet. Zaklató politikai-társadalmi jelentésével, hátterével bizonyára szentségtörő és revelatív motívumok fedezhetőek fel a filmen: a kitelepített kis lengyel társadalom egyhangúan bojkottálja és veti meg a hősnőt a gyerekével, mert az kommunista, s főként, mert zsidó. Gliński tehát igyekszik megőrizni a memoár igazságait, nem szépít szolidaritást, ha nincs. Lengyel nacionalisták bizonyára megvetik. Viszont nagy kedvvel egyszerűsít ő is a tények jegyében. Kazahsztánban csak a kazahok emberségesek (olykor, ha idejük van), az oroszok soha. A film néhol erős, plasztikusan szép képekkel lep meg, Gliński magabiztosan tartja a ritmust, ért a képi feszültséghez, ismeri a filmvászon csendjeit. Mégis lefoszlanak értékei, csorbul tehetsége az egész művön elúrhodó egyszerűsítő, propagandisztikus, „igaz történetíró” szemlélet miatt.

 

 

Találkozás egy fiatalemberrel

 

A legsúlyosabb tanulságokat görgető és legnehezebben „elintézhető” film Wajda új munkája, a Gyűrű koronás sassal. Írója, Scibor-Rylski, a Márványember szcenaristája. Nemrég halálhírét olvastam, de az új Wajda-film forgatókönyvét még ő jegyzi. A Márványembert is tíz évvel elkészülte előtt vetette papírra.

Wajda alkotása 1944 szeptemberének heroikus képeivel indul, a varsói felkelés leverésével. Egyikjelenetében a rendező megismétli a Hamu és gyémánt talán leghíresebb képsorát, amelyben Cybulski és Pawlikowski vodkát gyújtva emlékeznek elesett bajtársaikra. Az „hommage” gesztusánál több bujkál ebben a képsorban. Wajda szembe akar nézni korai filmjeivel és akkori hitével. Kettős és kényes feladat ez. Bár a Márványember elején már ironikus önleplezéssel íratta ki névét sematikus szándék és hazug híradók főcímére, a párhuzam csalóka, a mostani szándék fogantatásában vitatható és talán teljesíthetetlen. Múltjának, életművének legendás két filmjével, a Csatornával és a Hamu és gyémánttal kell szembesülnie. Találkozás egy fiatalemberrel, igen, de gomolyog itt olyan jellege, sugallata, dallama, utalása, („árnya” – keresnénk a pontos szót) ennek a szembesítésnek, mintha a mai, „érett” Wajda magyarázni, kiigazítani, helyrehozni szeretné a fiatal rendező naivságait. Pedig a művelet teljesíthetetlen és felesleges: a naiv, fiatal Wajda „átírhatatlan”, e műveletet nem igényli a két korai remekmű.

Wajda új változatot fest a két filmről, mégpedig az ábrázolt tárgy, a filmek – esztétikumtól részben független hazugsága (vagy vélt hazugságtartalma) alapján. Mi az, amit akkor nem egészen láttam még, vagy amit nem mondhattam el, halljuk kimondatlan kérdését. Felesleges kérdés, téves törekvés, vélem századszor meggondolva is.

Wajda filmjét olyan elhibázott alkotásnak érzem, mely kötetnyi jó vitaanyagra nyújt lehetőséget.

Hőse a Hamu és gyémánt Maciékjének fiatalabb és naivabb alteregója. A felkelés bukása után, mint ott is, előbb kedvetlenül, utóbb gyerekes módon tovább küzdene, most már a kommunista rend ellen. Megpróbál „beépülni” a kommunista pártba. Hóhérok sofőrje lesz, majd, minden jószándéka ellenére hóhérok eszköze és áldozata. Finoman megfordult persze az alaphelyzet. Ott a Honi Hadsereg illegalitásba szorult tisztjei róják rá a gyilkossági parancsot, itt a kommunisták gyilkosságaihoz kell asszisztálnia.

Wajda iróniája megint célba veszi a lengyel heroizmust: szembeszökően és nyilvánvalóan néhány apró jelenetben, az egyikben például piros-fehér pettyes női ruhában ül valami börtönszerű kórházi elfekvőben egy naivan hithű kommunista, ellenálló hősünk „pendantja”. A film felesleges kalandok sorozatát mondja el. Főkérdése tehát a történelmi és a magán-naivitás. Naiv és hiszékeny itt mindenki, az eszmékben hívő kommunista, az eszmékben hívő antikommunista főhős, de azok illegális parancsnokai is, s az a hírneves professzor is, akit egy szibériai szovjet transzportból emel ki a lengyel állambiztonság egy dühöngően megszállott ifjú tisztje. Elképesztő és már-már hihetetlen kavalkádja zajlik itt a naivitásnak. A film főkérdése természetesen főhősünket érinti: vajon miért válhat idegen szándékok bábjává e fiú, miért ravaszkodik ostobán naiv vezetőin is túltéve? Egy történelembe vetett kamasz magán-ügyetlenségének krónikája volna mindez? De hát az illegális Honi Hadsereg tovább működő helyi vezetősége és főhadiszállása is A Pál utcai fiúkat tehetségtelenül imitáló kiscserkészek gyülekezőhelyének látszik. A film hőse bokrok közt lopakodva kukkerezi a kommunista államvédelem titkos épületét egy erdőszélen. E ténykedésben az is zavaró s kicsit nevetséges, hogy nemrég szállította oda kommunisták sofőrjeként az elfogott London-barát professzort, akit most ki akarna szabadítani... (Az épület egyébként kísértetiesen hasonlít a Nádas Péter egyik legerősebb napló-novellájában szereplő budai villaépülethez, melyben Szász Bélát s talán Rajkékat is vallatták 1949-ben.)

Egyik, hamari „olvasatban” Wajda feltételezhető ügyetlenségével nézhetünk csodálkozva szembe, hiszen az ellenálló hősök kuncogtató és dermesztő naivitásait és balfogásait mintegy természetesnek ábrázolja, mintha nem látná patetikusan öngyilkos hősi gesztusaikat, történelmi idétlenségüket, mintha leplezné a maga véleményét minderről, mintha kommentár nélkül hagyná, sőt majdhogynem „igazolná” minden hibás döntésüket a szovjet-kommunista terror szorításában. Mindenesetre a film – így, e szemszögből nézve – itt-ott krimiszerű paródiába fullad.

Más szemmel is lehet azonban nézni. Sokkal valószínűbb (én legalábbis efelé hajlok), hogy Wajda nagyon is tudatosan, száraz, de metsző iróniával ábrázolja e sok cserkész-ostobaságot. Ugyanis eddigi életművében is rendkívül kritikusan szemlélte a lengyel heroizmust. Van, ami szinte Gombrowicz-csal rokonítja. E szemszögből legheroikusabb és egyben leginkább illúzió-foszlató filmje a Csatorna. Don Quijote-i figurák botorkálnak nemcsak a történelem, de a magukra önként mért pokol útvesztőjében. A Lotna ulánusainak vitéz szablya-rohamát ne is említsük. De miért nem rögtön a valóságos történeti tényekre hivatkozunk, a Wajda-filmeket megelőző tényekre? Magának a valóságnak volt cserkész-szürrealizmusa, logikát megcsúfoló jellege: a felkelés kirobbanása, időzítése is hebehurgyán tragikomikus, a számtalan könyv és krónika nagyrészt megegyezik ebben. A sztálini történelmi bűntettet korántsem elhallgatva, a gaztett súlyát nem csökkentve (hogy ugyanis bizonyíthatóan szándékosan hagyták elvérezni a felkelést) én magam minden dokumentumban és memoárban a Honi Hadsereg vezetőinek számtalan menthetetlen és minősíthetetlen tévedéséről olvastam.

Kicsit is figyelmesebben nézve, vagy a vetítés után átgondolva a látottakat, a Gyűrű... -nek szembeszökően számos jelzése tanúskodik arról, hogy Wajda tudatosan és nem cserkész-hódolattal, nem mintegy szándéka ellenére ábrázolja a kapkodást, a külső és belső következetlenséget. A főhős például a kórházban utasítja vissza a parancsnok harcbahívó szavát. Késobb, függetlenül a parancsnoktól, egy gittegyleti kamasz együgyű konspirációjával ad parancsot osztaga néhány élvemaradt és harcolni tétova tagjának, köztük egy féllábú fiúnak.

Hamu és gyémánt-emlék: CybulskiMaciek ugyanúgy vonakodott. Csak bizarrabb, sértőbb, dezilluzionálóbb jelenet helyszínén: egy férfivécében. A „hűlő romantikát” e viszolyogtató helyszínen ábrázolta a rendező, példátlan művészi leleménnyel... Hasonlóan eredeti és meghökkentő helyszínei, képi megoldásai nincsenek most.

A Gyűrű koronás sassal hőse vonakodik, majd kettősjátékba fog. Játszik. Miben fedezhető fel morális vétke? Miben hibáztatható? A vonakodásban? A beleegyezésben? A felsobb jóváhagyással engedélyezett kettős játékban? (Ez; ha akarom, nem egyértelmű: a parancsnok csak utólag értesül róla, vagy ő maga lépteti be?) Mindenesetre bent a pártközpontban is lappang egy párhuzam: a Baka-kommunista tudja, hogy hősünk a Honi Hadsereg harcosa volt, (hisz személyesen ismerte és felismeri), de nem árulja el, felveszi sofőrnek. Itt tehát, a „másik oldalon” ő játszik kettős játékot.

Cybulski figurája, erkölcsi dilemmája többféle fénytörésben és szemszögből is megidéződik; ez a mostani fiatalember (ez a mostani színész) azonban rendkívül súlytalan figura, Wajda robusztus tehetségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy fáradtan, politikai szerepléstől, nyugati kommersz igények zsákutcájából „visszatérve” óriás ambíciójú szándék fűti: nem történelmi illusztrációként, de hősei belső rajzába ágyazva, emberi sorsokon nemcsak hogy „átszűrve”, de e sorsokba építve, egyéni sorsot és történelmet széttéphetetlenül összeötvözve próbál szembenézni a lengyel történelemmel és saját régi szemléletmódjával. Talán ő maga kicsit e kettős játékot űző naiv fiatalember, aki dupla feladatot vállal?

Lehet. Csakhogy tanácstalansága árulkodóan átüt a képeken. Tanácstalanságát viszont be sem vallhatja, hiszen ezzel valami olyasmit állítana, (valami, számára, úgy látszik, vállalhatatlan és cinizmusnak ítélt történelmi relativizmust, fatalizmust), mely szerint a külső körülmények semmiféle jó megoldást nem kínáltak, 1945 után csak rossz és még rosszabb között lehetett választani. Az az érdekes, hogy Wajda jobb és öntörvényűbe rendező annál, hogy a történet minden nemesítő illusztrativitása ellenére ne bujkálna majd mindenütt mégis e keserű és sajnos igaz sugallat.

Wajda ezt nem vállalhatja, de egyik mellékfigurája igen. A film elején egy súlyosan sebesült fiatal fiú, afféle nyegle kültelki srác bizonyos túlkoros értelmiségi bölcsességgel színezve a kórházi ágyon neveti ki a „harcolni vagy abbahagyni” dilemmán gyötrődő főhőst. E cinikus sebesült (talán mindkét lábát vesztette) a fekete humor vigyorával magyarázza, hogy még akkor is bűnös lesz és hülye, ha erdőbe vonul remetének vagy favágónak. Itt nem az a dilemma már, hogy harcolni tovább a szovjet megszállók ellen, vagy csendben, politikátlanul, a köznek s önmagadnak „hasznosan” élni! Az a dilemma, hogy élni, vagy öngyilkosnak lenni. Minden más gondolat már kérdésfeltevésként is hamis és hazug, mondja vigyorogva, halálútra kész bohócként e fiatal fiú.

Wajda ilyen keserű és kétségbeesett filmet, melynek ugyanis ez a fiú, vagy ez a gondolat lenne a „főhőse”, már nem akar csinálni.

Isten tudja, számomra mégis erre a dallamra csendül ki a film. Hősünk, önként kiagyalt, vagy felettesei tanácsára vállalt kettős ügynöki szereplésének teljes és ostoba kudarca után, amikor barátai és szerelme is megvetéssel sújtják, kiássa a felkelés végén elrejtett fegyvert, és agyonlövi magát. A jelenet olyan gyenge és hatástalan, hogy még csak eszünkbe sem juttatja a Hamu és gyémánt befejezését. Katarzisnak, megrendülésnek nyoma sincs. Talán azért nincs, mert sajnos a film alapkérdése addigra már szűkösebb, soványabb és vékonyabb a fenti mérhetetlen súlyú és a görög tragédiák megoldhatatlanságához méltó nagy dilemmánál. A Gyűrű koronás sassal addigra már egyszerűen csak arról szól, hogy nem szabad paktálni a megszállókkal, a kommunistákkal, még a legjobb szándékból sem, mert bukás, kudarc, a jó szándékok keserű kudarca és bűnhődés lesz a vége.

A felkelést leverték, a kommunistaellenes belső lengyel fegyveres erőt megsemmisítették a németek, Varsót a földdel tették egyenlővé, mint Karthágót, majd a romok közé, a „légüres térbe” bevonult az új megszálló. Velük kompromisszumot kötni még ravaszságból sem szabad. Egyszerűsítés, úgylehet, de azért valamiképp ez is igaz. Egy film értéke nemcsak, sőt nem elsősorban morális, vagy történelmi igazságaitól függ. A Hamu és gyémánt leegyszerűsíthető tanulsága ennek épp az ellenkezője volt, az ugyanis, hogy nem szabad, és felesleges elérhetetlen célokért gyilkosságot is vállalva fegyveresen küzdeni. A Hamu és gyémánt eme – leegyszerűsített igazsága – ugyancsak vitatható talán. A film nem mondandója révén remekmű, mint ahogy a legújabban Wajda-opusz sem másfajta mondandója miatt félresikerült alkotás.

Mégis kár, hogy nem ama másik, ama teljesen megoldhatatlan, rettenetes, kiúttalan zsákutcáról szólt, melyről az a vigyorogva halálba készülő (szószerint és jelképes értelemben egyaránt „vesztes”) felkelő fecsegett a film elején. Ez a tünékeny alak egy nagy film igazi főhőse lehetne. Sebeivel, hisztériájával, tépelődéseivel, tétlenségével. Hiszen egy más módon tétova és nem-cselekvő hősről a Sámsonban (egy másik Brandys-elbeszélés nyomán) már egyszer maradandó figurát teremtett Wajda. Mindenesetre a Gyűrű... majd minden mellékalakja érdekesebb lett a választott hősnél. Például a magát ravasznak tudó, de naivan hithű kommunista. Méginkább a súlytalan főhős ellenpárjaként kreált ördögi, emlékezetesen démonikus alak, az ifjú államvédelmis tiszt. E figurát láthatóan Dosztojevszkij Ördögje ihlette.

...Elkanyarodtam. Részletekbe fúlok. A Gyűrű... elhibázott alkotás, didaktikus is, meg tanulságnélküli. Annál azonban sokkal súlyosabb és rejtélyesebb, hogy kudarcának, hatástalanságának okát meg tudnám magyarázni, hogy „okos kritikussá” váljak. Tétován és izgatottan búcsúzom tőle.

 

 

A BUDAPEST FILMSTÚDIÓ VÁLLALAT, A LENGYEL KULTÚRA LENGYEL FILMNAPOKAT RENDEZETT A BEM MOZIBAN.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/07 04-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1319