KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/június
KRÓNIKA
• Csantavéri Júlia: Ferreri halott

• Csejdy András: Egyedül nem egy Lost Highway – Útvesztőben
• Horváth Antal Balázs: Végtelen rosszullét David Lynch-portré
• Báron György: Az örökös háború korában Brigantik – VII. fejezet
• Schubert Gusztáv: Szépen égnek? Délszláv harcművészet
• Bakács Tibor Settenkedő: Utolérni Joszelianit Portrévázlat
• Kemény István: Hogy állunk a Gonosszal? Német filmek
• Landesz Tamás: A valódi humor fekete Beszélgetés George Táborival
LENGYEL FILM
• Pályi András: Másról, másnak, máshonnan Lengyel filmtavasz
• Bori Erzsébet: Nagyok a kispályán Dokumentumfilm: Kieslowski és a többiek
• Kovács István: Mozgóképrombolás Beszélgetés Jerzy Wójcikkal
MAGYAR MŰHELY
• Kövesdy Gábor: Krumplibogár és telehold Független Film- és Videófesztivál
• Bihari Ágnes: Távol Afrikától Beszélgetés El Eini Sonjával
• Muhi Klára: Nosztalgiaműhely, kevés illúzióval Beszélgetés Surányi Andrással és Vészi Jánossal
• Sós B. Péter: Pénzszerzők vagy szerzőtársak? Magyar producerek

• Bikácsy Gergely: Don Bábu és Szenyorita Ordas Egy regény Buñuelig
• Kovács Ilona: Casanova papagája A titokzatos tárgy
• Tillmann József A.: A kartéziánus bazilika Mozi-hatalom
• Almási Miklós: Égi háborúk Szatellit-Monopoly
KRITIKA
• Nádori Péter: Idegen Lucifer Gyilkos kedv
• Schubert Gusztáv: Mennyei békétlenség Az Út
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Mennyei teremtmények
• Simó György: Államérdek
• Hegyi Gyula: Két túsz között
• Tóth András György: Halálos tézis
• Hirsch Tibor: Sorvadj el!
• Ardai Zoltán: A nagy dobás
• Nevelős Zoltán: Balhé Bronxban
• Hungler Tímea: Esthajnalcsillag
• Tamás Amaryllis: Zűrangyalok
• Békés Pál: Egy igaz amerikai
• Takács Ferenc: Változások kora

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Német filmek

Hogy állunk a Gonosszal?

Kemény István

Másodszor rendezte meg a budapesti Goethe Intézet az új német filmek fesztiválját. A hét filmből négy: előadás gonoszságról és szeretetről.

 

Egy neves magyar író (K. M.) nemrégiben fiatal értelmiségiekből álló részeg hallgatóság előtt kijelentette, hogy a kilencvenes években immár visszavonhatatlanul a Gonosz uralma alatt élünk. Mondta pedig ezt a ráismerés örömével, boldogan. Mert erről (a gonoszról) szólnak a könyvek, a zenék, a filmek, és ettől (a gonosztól) retteg az is, aki ugyan nem olvas, nem hall és nem lát, de rettegni azért még tud, és van is neki mitől.

Egy neves magyar írónőtől (M. K.) meg azt hallottam egyszer, hogy szép, szép ez a katasztrófás szemlélet, hogy itt kő kövön nem marad utánunk, és már most is a gonosz uralkodik bennünk, csak nem igaz. Merthogy ennek az elméletnek a hívei mindig megakadnak azon az apróságon, hogy létezik a szeretet. Kiirthatatlanul, a hülyeségig konokul létezik, és ez a tény némileg megkavarja a dolgokat.

Melyiknek van igaza? Előbbit csak az eszéért tisztelem, utóbbit szeretem is. De rossz pillanataimban sajnos erősen hajlok az első véleményre. Hogy a rosszba megyünk befelé. Merthogy túl sok túl neves író túl sok értelmiségiből álló túl részeg társaságok előtt túl sokat beszél a gonoszról. Meg túl sok újságíró. Meg túl sok filmrendező. Meg stb. Festik a falra.

Most, hogy szépen végigéltük, hogy pár száz kilométerre több tízezer embert géppuskáztak bele tömegsírokba pont ugyanúgy, ahogy hajdan a nagyok, mostanában mindenesetre kicsit zavarban vagyok a szeretettel. Azt hiszem – és ennek a kissé hosszú bevezetőnek ez az oka –, hogy ezekben a kilencvenes években a fehér ember uralta világban egy új, bensőséges viszony alakul ki a gonosszal. Megértjük őt, tiszteljük a másságát, elnézzük a baklövéseit. Cserébe ő is megpróbál ugyanígy viszonyulni hozzánk. Jobb társaságban visszafogja magát, nem piszkálja annyira a lelkiismeretünket, el lehet élni mellette. Szeretetteli viszony van kialakulóban a gonosszal.

De az írónő, akit szeretek, azt hiszem, mégsem erre a szeretetre gondolt. Ő ezt a szeretetteli viszonyt minden bizonnyal közönynek nevezné.

 

 

1.

 

Sexy Sadie. 1995. Rendezte: Matthias Glasner. A kedvcsináló előzetes a következőképpen írja le az első jelenetet: „Egy nő, szemlátomást orvos, világosan kijelenti: Ön meg fog halni. Mindez Edgarnak, a fiatal, többszörös gyilkosság miatt elítélt bűnözőnek szól, akinek állítólag agytumora van. Edgar lelki nyugalommal pisztolyt ránt, túszul ejti az orvosnőt, és elmenekül. Snitt.” De van egy apróság, amit nehéz lett volna ebbe az előzetesbe beleszuszakolni. Edgar ugyanis, ahogy ül az asztal túloldalán, és tartja, tartja azt a pisztolyt a nőre, hirtelen rosszul lesz. Elsápad, kifordul a szeme, remegni kezd, és az asztalra ejti a pisztolyt. A nő nézi, nézi, aztán ad egy injekciót Edgarnak, aki lassacskán magához tér, fölveszi a pisztolyt, megint ráfogja a nőre, majd együtt indulnak új kalandok felé, kezdődik a film.

Bunte Hunde (Rossz posztók, avagy – a szinkrontolmács fordításában: – „Tarka kutyák”), 1995. Rendezte: Lars Becker. Szintén krimi. Kissé nyeglén fogalmazva egy autótolvaj meg egy rendőrbanda küzdelméről szól. Az autótolvajok vezére, Toni kétszer szökik meg a börtönből, és mindenképpen kevesebb vér tapad a kezéhez, mint bármelyik rendőrnek. De ez végül is így természetes, vannak ilyen filmek. Van azonban egy jelenet, ahol Toni barátnőjét, Monát tartja sakkban Dolores, aki elárulta Tonit. Dolores erősen rajta van a drogokon, és idegileg is teljesen kimerült. Ül a kanapén, szemben Monával, és a pisztolya előtte hever az asztalon. Aztán elveszti az eszméletét. Mona meg ül, ül vele szemben, és csak el kéne vennie a pisztolyt. Nem veszi el. Megvárja, amíg Dolores tényleg magához tér és megint elalél. Ha nem jönnének meg a rendőrök, talán inkább ott maradna foglyul, ápolná Dolorest. (Aztán persze megjönnek a rendőrök, és ügyetlenül elrontják ezt a szelíd viszonyt, menekülésre késztetik Monát, kihozzák belőle az életösztönt.) A Stockholm-szindróma: megszeretjük, aki túszul ejt.

Mutters Courage (Kurázsi mama; valójában: A mama kurázsija), 1995. Rendezte: Michael Verhoeven. Az írták róla, hogy az első német „fekete komédia a Holocaustról”. 1944 nyarán egy reggel Budapesten elindul otthonról egy sárga csillagot viselő hölgy. Frau Tabori, a film írójának, George Taborinak az édesanyja. Mellélép két fekete öltönyös, rozzant vénember, és megbilincselik. Ők a magyar nyomozók. Egyikük azonnal rosszul lesz, és nem is csatolja a bilincset rá a saját csuklójára. Elza asszony a másik vénemberrel együtt ijedten próbál segíteni rajta. Amikor valahogy összeszedi magát, továbbindulnak. Fel akarnak szállni a hatos villamosra (erre a „hatos villamosra” később még visszatérek), de a tömeg és a kalauznő felismerve a helyzetet nem engedi fel a nyomozókat, és a villamos elindul Táboriné asszonnyal. Ő azonban a következőnél leszáll, leül egy padra, és szépen megvárja a lihegve közeledő két vén bűnöst. Aztán együtt mennek a Nyugatiba, és máris szabad az út Auschwitz felé.

Poussieres d’Amour, 1996. Rendezte: Werner Schroeter. Dokumentumfilm. Beszélgetések főleg operaénekesekkel, őszintén, a végső kérdésekről. A rendező állítása szerint „minden, amit a hangunk által fejezünk ki, terméke a közelebbi kontaktus keresésének másokkal, és ebben szeretet van, és minden lehetséges kifejezése a szeretetnek”. E derék gondolat jegyében hívott meg híres énekeseket a rendező egy festői helyre, ahol kérdezte és szeretettel provokálta őket. Azok pedig (egy-két kivételtől eltekintve) bődületes közhelyekkel hálálták meg ezt. „A zenében, ebben a nagy művészetben Isten nyilatkoztatta ki magát.” Ilyeneket szólnak. (A film erényeire később térek vissza.) Távol álljon tőlem, hogy azt állítsam, tudom, mi és mire való a művészet, de azt nem hiszem, hogy már csak arra való lenne, hogy megállás nélkül azt szajkózza, hogy ő tehetetlen, beteg, öreg, dekadens, és nem képes segíteni senkin. Mert a végén még elhisszük neki. Ha teszem azt Hollywoodtól félti az érzékeny, copfos rendező a régi, szép művészetet, az érthető, de nem ártana akkor is vigyáznia a finomkodó kérdésekkel, a hervadt kerttel, és főleg az egyszer csak felbukkanó pucér férfilovassal.

Összegezzük az eddigieket: ha valaki pisztolyt fog ránk, akkor kettőnk közül valószínűleg inkább ő a gonosz. Ha tehát rosszul lesz, azonnal el kell venni tőle a pisztolyt. A hatos villamossal tovább kell menni, egészen a Moszkva térig, és onnan nagy kerülővel, óvatosan haza. Az európai művészetnek pedig nem árt néha azt hazudnia, hogy erős, életképes, és varázserővel bír.

Különben nagy gáz lehet.

 

 

2.

 

Természetesen a Kurázsi mama a legfontosabb film a négy közül.

„Fekete komédia a Holocaustról”. Kérdés, hogy Michael Verhoeven tényleg ezt akarta-e, vagy csak reklámcélokból akasztották rá e címkét a filmre. Nyilatkozatai, és főleg a film tanúsága szerint nem ezt akarta, de az, hogy várnak, várunk egy ilyen filmre, az immár biztosnak látszik.

Létezik a kihívás: megérinteni az érinthetetlent. Az utóbbi jó ötven évben talán történt valami, ami Mózes óta nem: felvésődött egy új tilalom a kőtáblákra: a Holocaust-típusú ölés. (Amit már nem lehet egy emberről elnevezni.) Az ötödik parancsolatnak tehát lett talán egy b) pontja. Ha valóban felvésődött már. Ha igen, akkor a Holocausttal is lehet már úgy viccelni, mint az a) ponttal, az öléssel. Ha nem, akkor a téma még tabu.

Elméletben fergeteges burleszket lehet csinálni a Holocaustból. Tragédia, dokumentumfilm, sőt, giccs született már belőle, de komédiákba legfeljebb ízesítőként került csak bele. Gyaloggaloppot csinálni Auschwitzból, hogy mindenki dől a röhögéstől, és még csak nem is sül le a bőr a képéről, és nem jelent föl senki senkit, és hogy a jóízlés sem lesz megsértve – ez az a kihívás. Ez az, ami ma lehetetlennek tűnik.

Lehet, hogy az utolsó auschwitzi túlélőnek is meg kell halnia, az is lehet, hogy mindannyiunknak, akik még ismertünk auschwitzi túlélőt. Akkor aztán majd biztosan meglesz a film, mert akkor már biztosan megengedi a világ. Akkor már biztosan fel lesz vésve a b) pont.

 

 

3.

 

Michael Verhoeven nem ezt a filmet csinálta meg, és valószínűleg nem is ezt akarta. Mint ahogy valószínűleg George Tabori sem ezt a filmet írta meg. Ő a saját édesanyjának egy 1944-es nyári napját írta meg, azt, amikor reggel az utcáról elrabolták, elvitték a Nyugatiba, marhavagonba terelték, elvitték az országhatárig, és onnan – saját összeszedett bátorsága és egy SS-tiszt szeszélye folytán – haza is hozták estig.

De tényleg burleszkként indul a film. Tabori nyolcvanadik születésnapját ünnepli a stáb. A film helyszíneit ő maga magyarázza. – Az anyámról csinálok filmet – mondja., – Megyek, hogy találkozzam vele. És találkozik is: Pauline Collins, a főszereplő már Frau Tabori-jelmezbe öltözve a teljes stáb élén hozza fiának a tortát. Be vagyunk vezetve a filmbe. És Tabori, a lógó bajszú, nyolcvanéves vagány még nem tűnik el. Beszél az apjáról, Cornelius Taboriról, az újságíróról, akit elvittek majd megöltek a nyilasok. Illusztrációként valóban tuszkolják is a nyilasok egy félhomályos lépcsőházban lefelé, és ekkor a főnyilas (Iglódi István) utána rúg. Seggbe akarja, de elvéti a dolgot, és kificamítja a lábát. Amíg káromkodik és a nézők kacagnak, lenn az udvaron megint megjelenik Tabori. Szakértelemmel mutogatja a nyilasoknak, hogy a németek mennyivel profibbak voltak náluk. Nagy kár, hogy Tabori később eltűnik, és csak a legutolsó jelenetben kerül megint elő. Azt hiszem, a film végig kibírt (sőt, igényelt) volna egy ilyen álcinikus narrátort. Miért?

Szerintem túl sok a közhely a filmben. A marhavagon nyílásán kibámuló Táboriné kislány-önmagát látja szaladni a réten, és egy ajtóhoz érkezik, amely édesapja orvosi rendelőjének a bejárata. Második megnézésre sem jöttem rá, hol láttam már ilyenfajta álomjelenetet, de láttam, ezért merem közhelynek nevezni. Verhoeven több nyilatkozatában is hangsúlyozta, hogy idézeteket használ Chaplintől Jacques Tatiig, de ha a kislányos jelenet történetesen idézet volna, az sem mentené a szimplaság vádja alól. Ugyanez a helyzet az SS-tiszttel is, akinek másságát más filmek kultúratisztelő, ám perverz SS-tisztjeihez képest szintén nem éreztem, bár Verhoeven a sajtóértekezleten azt magyarázta, hogy mennyire új az, hogy ez a tiszt azért olvas folyton, mert nem akar látni és hallani. Ugyanezen a bemutató utáni sajtóértekezleten meg is jegyezte egy néző, hogy neki a film túl stilizált volt. Szó szerint ezt mondta: „nekem hiányzik a borzalom”. Verhoeven pedig, aki otthon, Németországban megszokta már, hogy a filmmel kapcsolatban nem csak művészi problémák merülnek fel, azonnal tiltakozott: ezt nem fogadom el, mondta, ez a film igenis kegyetlen.

És valóban. Amikor a nyilasok a zsidó lányt a vécébe fojtják, nem zsidó barátnőjét pedig tévedésből megerőszakolják és deportálják Auschwitzba, csak mert véletlenül ő is a lakásban volt, az kegyetlen jelenet. És van ilyen több is. De azt hiszem, éppen ezek mellé a kötelező borzalmak mellé kellene végig Tabori, aki korlátlan fekete humorral magyarázna. Azt hiszem, a humor hiányzik Verhoevenből.

Ez volt az egyik, amit számon kérek rajta, a másik pedig a hitelesség. Pedig tudom, hogy ő maga éppen nem rekonstrukciót akart: „egyértelművé akartam tenni, hogy ez a film nem történelmi dokumentum, hanem egy elmesélt történet” (Magyar Hírlap).

De én mégsem tudom hatos villamosnak látni azt, ami nem hatos villamos! És a prágai helyszíneket sem bírom pestieknek látni, és a szelíden mosolygó Frau Taborit sem tudom az utcáról elrabolt, rettegő Tábori Kornélnénak látni. De hát Verhoeven és George Tabori tényleg nem is ezt akarta, hanem egy „előadást”.

Márpedig Verhoeven látott már egy „előadást”. Négyéves korában szemben laktak azzal a wannsee-i kastéllyal, ahol éppen ekkor (1942. január 20.) döntöttek „a zsidókérdés végleges megoldásáról”. Úgyhogy, ha ez az ember nem akar hiteles mozit csinálni, akkor lehet, hogy tudja, mit beszél. Én csak annyit mondok, hogy nem féltem a filmjén. És még egy: a Taviani fivérek filmje jutott eszembe, a Szent Lőrinc éjszakája. Hogy abban a szelíd műben ölnek úgy, mint ebben. De azok olaszok.

 

 

4.

 

Maradjunk végig a gonosznál. Ne veszítsük szem elől. Ahogyan a Kurázsi mama a gonosz ellen szólt, úgy a Sexy Sadie ugyanennyire félénken, de inkább mellette. A Kurázsi mama minden közhelye ellenére lehetséges, hogy mégis nagy film (én nem hiszem), a Sexy Sadie biztos, hogy nem az. David Lynch- és Quentin Tarantino-hatások keverednek benne: egymást nem magyarázó rejtélyek, groteszk halálok, a véletlenek törvényszerűvé válása, váratlan pillanatokban jelentkező könyörület stb. Nehéz lenne tehát ezt a filmet nem egy már meglévő filmtípusba sorolni (amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk el a kilencvenes évek filmjének, de még változhat). Az egyik, amit hozzátesz ehhez Mathias Glasner, az a főszereplő, Edgar feje. Ilyen csapzott, szőke, beesett arcú, szomorú és bamba gyilkos amerikai filmben nincs, ez egy közép-európai jelenség. Derrick- és Jiri Menzel-filmekben szokott kallódni. A másik különlegesség a másik főszereplő, az orvosnő mosolya a film legvégén, amikor végre ő is gyilkolt. Ez a meglepett, büszke és gonosz mosoly hátborzongatóra sikerült. Egy kis remekmű.

A legjobb film a négy közül a Rossz posztók (Bunte Hunde): a leginkább eléri azt, amit akart. Lars Becker egy krimit akart csinálni, vagy ha tetszik, egy balladát a kétszer szökött rabról. Ha itt a műfaj kliséin kívül klasszikus eszményt keresünk, talán a Kifulladásig juthat eszünkbe. A bűnözők ahhoz képest, hogy bűnözők, üdék és jók, a rendőrök éppen fordítva. A filmben többé-kevésbé végig létezik jog, erkölcs, hűség, szerelem, árulás, könyörület, ráadásul többé-kevésbé hihető szituációkban.

Ígértem, hogy dicsérni is fogom még a Poussieres d’Amour-t. Elsősorban Anita Cerquetti miatt illeti ez a dicséret Werner Schroetert. A kétszeres anyakirálynő-termetű hölgy az ötvenes évek egyik legnagyobb operaénekesnője, akinek volt ereje visszavonulni. Még nem volt huszonöt éves. Beszél az életéről, nem bánta meg a visszavonulást. A film végére egyértelműen ő válik főszereplővé a sok, többnyire nála fiatalabb, aktív énekes és színész közül. Mert az ő élete egy nagy élet, ő nem bír közhelyeket mondani, ő bölcs. Schroeter érdeme, hogy (hacsak nem így tervezte eredetileg is) hagyta Cerquettit fokozatosan eluralkodni a filmjén. Rájött talán, hogy tíz artisztikus kérdés és válasz a művészetről, a szerelemről vagy a halálról a nyomába sem érhet annak a károgó, elégedett felröhögésnek, amit két vén énekesnő hallat a próba közben, hogy igen, igen, így lesz ez jó.

 

 

5.

 

Voltunk idáig a gonosszal, most nézzük meg, hogyan is állunk a szeretettel.

Frau Taborit nem tudtam elhinni, a pisztollyal való hadonászás alapján nem érdekelt, a többi énekes buta volt; Anita Cerquettit szerettem meg a négy filmből a leginkább. A második helyen George Tabori van, akit – mondom – elnéztem volna másfél órán át, a harmadik helyre viszont egy olyan szereplő fut be, akiről eddig nem beszéltem.

Készítik a pályaudvaron a marhavagonokat a több mint négyezer összefogdosott zsidónak, és jön az SS-tiszt. Kipucoltatja a cipőjét, de nem mulaszt el egy pillantást vetni a cipőpucoló srácra sem, hát nem cigány?! Úgyhogy a tiszt hozzácsapja a zsidókhoz. A fiú persze az első adandó alkalommal meglóg. Lőnek utána, de eltűnik. Ennyi.

A Cigány Filmnapokra lennék most kíváncsi.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/06 20-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1516