KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/június
KRÓNIKA
• Csantavéri Júlia: Ferreri halott

• Csejdy András: Egyedül nem egy Lost Highway – Útvesztőben
• Horváth Antal Balázs: Végtelen rosszullét David Lynch-portré
• Báron György: Az örökös háború korában Brigantik – VII. fejezet
• Schubert Gusztáv: Szépen égnek? Délszláv harcművészet
• Bakács Tibor Settenkedő: Utolérni Joszelianit Portrévázlat
• Kemény István: Hogy állunk a Gonosszal? Német filmek
• Landesz Tamás: A valódi humor fekete Beszélgetés George Táborival
LENGYEL FILM
• Pályi András: Másról, másnak, máshonnan Lengyel filmtavasz
• Bori Erzsébet: Nagyok a kispályán Dokumentumfilm: Kieslowski és a többiek
• Kovács István: Mozgóképrombolás Beszélgetés Jerzy Wójcikkal
MAGYAR MŰHELY
• Kövesdy Gábor: Krumplibogár és telehold Független Film- és Videófesztivál
• Bihari Ágnes: Távol Afrikától Beszélgetés El Eini Sonjával
• Muhi Klára: Nosztalgiaműhely, kevés illúzióval Beszélgetés Surányi Andrással és Vészi Jánossal
• Sós B. Péter: Pénzszerzők vagy szerzőtársak? Magyar producerek

• Bikácsy Gergely: Don Bábu és Szenyorita Ordas Egy regény Buñuelig
• Kovács Ilona: Casanova papagája A titokzatos tárgy
• Tillmann József A.: A kartéziánus bazilika Mozi-hatalom
• Almási Miklós: Égi háborúk Szatellit-Monopoly
KRITIKA
• Nádori Péter: Idegen Lucifer Gyilkos kedv
• Schubert Gusztáv: Mennyei békétlenség Az Út
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Mennyei teremtmények
• Simó György: Államérdek
• Hegyi Gyula: Két túsz között
• Tóth András György: Halálos tézis
• Hirsch Tibor: Sorvadj el!
• Ardai Zoltán: A nagy dobás
• Nevelős Zoltán: Balhé Bronxban
• Hungler Tímea: Esthajnalcsillag
• Tamás Amaryllis: Zűrangyalok
• Békés Pál: Egy igaz amerikai
• Takács Ferenc: Változások kora

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Délszláv harcművészet

Szépen égnek?

Schubert Gusztáv

Jugoszlávia mitológiája a békeidőben is a végeérhetetlen partizánháború kényszerképzetére épült.

 

Nagyszerb propagandafilm-e A szép falvak szépen égnek vagy, ahogy egy angol kritikus védte, véres-ironikus háborúellenes pamflet, valamiféle szerb M.A.S.H? Ehhez csak azt az apróságot kellene tisztázni, ki kezdte a háborút. A szerbek? Mondjuk, hogy ők. Mi következik ebből: az, hogy szerb rendező kamerájából ezentúl (de meddig?) csakis mocskos csetnik propaganda bugyoghat elő? Az Undergrounddal minden ex-jugoszlávnemzet haragját magára zúdító bosnyák-szerb Kusturica példája már világossá tette: azt hogy, ki a „szerb” egyébként is én, az elfogult néző, kritikus döntöm el.

Filmjét a bosnyákok nagyszerb propagandafilmnek, a szerbek nemzetgyalázó bosnyák förmedvénynek látták.

Ki kezdte? Ki a felelős? Még egy családi drámában is fantomkergetés, hát még egy nemzeti tragédiában. Ki kezdte volna más? A fantomok. A délszláv háborút a halott Tito kezdte.

Tito halála nemcsak a bizonytalanság harangszava volt, hanem a bizonyosságé is. A tetemet úgy hordozták körül az országban, mint a véres kardot, még a képernyőn át is megborzongatott a sírhideg, itt valami rémség készülődik, szívszorítóbb annál, hogy meghalt egy nagy politikus. A délszláv tévék egyenesben és maratoni hosszban közvetítették az össz-jugoszláv gyászt, nem annyira a végtisztesség okán, inkább utolsó kétségbeesett kísérlet volt ez arra, hogy mint egykor a lőcseiek a meglőtt bíró vérével, körülkerítsék a birtokaikat. A bakacsínba borult Jugoszláviában nem a múltat temették, hanem a jövőt. Okkal. Tito halála Jugoszlávia halála volt, nem az a kérdés, hogy a halált miért követte a test bomlása, hanem az hogy mi tartott olyan soká, mi konzerválta tizenegy éven át a tetemet. A „testvériség egység” titói balzsama? A „geopolitikai helyzet”, az európai status quo? A marakodó délszláv politikai lobbik erőegyensúlya? Vagy a propagandacsinálók kaptak túl lassan észbe, hogy miközben a „testvériség egység” szövegét fújják, már más nóta járja. Mondjuk a „megállj, kutya Szerbia”, vagy az „usztasa gyilkosok” vérgőzös dallama. Akárhogyan is történt, a felbomlás elkerülhetetlen volt. És az volt a polgárháború is.

Az Underground nem hibátlan műremek, A szép falvak... még kevésbé, viszont mindkét film telibetalálja, hogy a polgárháború nem véletlen sorscsapás volt, nem is személyek, csoportok ördögi leleménye (ami persze nem mentség semmiféle háborús bűnre), hanem össz-nemzeti, össz-jugoszláv produktum, és nem 1991-ben, nem is a vezér halálakor (1980-ban) kezdődött, hanem a születés pillanata, 1944 óta belé volt kódolva a titói Jugoszlávia sorsába.

Az Underground kezdetben kissé kiagyaltnak tűnő, a film végére mégis igen meggyőző metaforája szerint 1944 és 1991 között két Jugoszlávia létezett, egy evilági és egy földalatti Jugoszlávia, miközben odafent béke volt, odalent folytatódott, már amennyire ellenség híján folytatódhatott, a honvédő partizánháború. Nagy truváj, mondhatnánk, a múlt be nem hegedt sebei felfakadnak. Minden nemzet történelmében előadódik ilyesmi, Csakhogy Kusturica hozzáteszi, Jugoszlávia esetében egy döntő apróságban mégiscsak más volt a helyzet, felvilág és alvilág, nyilvános és titkos, cinkosan összejátszott, a sebeket minden nap újra felszaggatták, Jugoszlávia ünnepei, mitológiája, ethosza a végeérhetetlen partizánháború kényszerképzetére épült. Jugoszlávia egyszerre volt a szegény és bigott rokonokhoz képest gazdag és felvilágosultan reformer világi köztársaság, és szakrális diktatúra, három vérben megfürdött „partizánállam”, élén a szent generalisszimusszal. Tito nélkül odalett a liturgia, liturgia nélkül odalett Jugoszlávia. Egy világi politikus nem ugorhatott be a pontifex helyébe. Eljátszani, hogy csapataink örök harcban állnak, bár ellenség sehol, majd negyven éven át szépen működött. Eljátszani a partizánvezért, az a hazugság azonnal lelepleződött volna. Ez a földalatti partizán liturgia persze kutyakomédia, volt azonban egy nagyon is evilági funkciója, az 1941-44 között dúló polgárháború gyilkos indulatait terelte mederbe, sikeresen. Tito országában tilos volt kutyaszerbiázni, rohadtbosnyákozni, nem is nagyon akart senki, akiben megvolt rá a hajlandóság, jól el volt az össznépi partizánosdival, futhatott Tito-maratont, elmehetett a hegyekbe partizánemlékművet szentelni, a moziban apríthatta a németeket Bata ®ivojinović-tyal (nem annyira csetniktempó, mint inkább találó irónia, hogy A szép falvak...-ban ő, a legendás partizánszínész játssza a Boszniában vérnősző, gyilkolászó szerb csapat parancsnokát: „Tito marsall győzni fog!”, énekli, mikor végső rohamra indul a jugoszláv néphadsereg ezredeseként szerb martalócok élén a bosnyákok ellen. Így kerek a téboly.) A hideg polgárháború kiválóan működött. Úgy is, ezzel az alapító atyák persze nem számoltak, mint egy leendő testvérgyilkosság előiskolája.

A polgárháború szelleme A szép falvak...-ban is a föld alá, egy alagútba (neve „Testvériség, egység”, mi más is lehetne) van elrejtve. Muszlim és szerb kisfiú, a film hamarosan gyilkoskorba cseperedő főhősei, stírölik a beomlott tárna baljós homályát. „Óriás alszik odabent, amikor felébred, fölgyújtja majd a falvakat, lesz nemulass.” Lesz? Nem lesz? Mulass? Nemulass? Mindegy. A dal, a csatamars ugyanaz marad. Lesz háború? – kérdi a bosnyák, már nagyranőve, nyárdélutáni kosarazgatás közben a legjobb baráttól. Mán, hogy ne lenne – nyugtatja a szerb. A lélek ötven éve folyamatos készenlétben, csak a test erőtlen. Hogy labda helyett kalasnyikovot ragadjanak, hogy a barátságos meccs vérbe boruljon, nincs különösebb akadálya. Várja őket az alagút meg a vége. Azt a hét mesterlövészes partizánfilmet ott a hegy mélyében nem Dragojević találta ki. Apáról fiúra álmodták tovább szerbek, bosnyákok, horvátok, amit végre élőben játszanak. Meglehet, hogy az Underground és A szép falvak... után sem lesz másképp, és nem látni az alagút végét. De legalább látni végre az alagutat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/06 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1544