KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/június
KRÓNIKA
• Csantavéri Júlia: Ferreri halott

• Csejdy András: Egyedül nem egy Lost Highway – Útvesztőben
• Horváth Antal Balázs: Végtelen rosszullét David Lynch-portré
• Báron György: Az örökös háború korában Brigantik – VII. fejezet
• Schubert Gusztáv: Szépen égnek? Délszláv harcművészet
• Bakács Tibor Settenkedő: Utolérni Joszelianit Portrévázlat
• Kemény István: Hogy állunk a Gonosszal? Német filmek
• Landesz Tamás: A valódi humor fekete Beszélgetés George Táborival
LENGYEL FILM
• Pályi András: Másról, másnak, máshonnan Lengyel filmtavasz
• Bori Erzsébet: Nagyok a kispályán Dokumentumfilm: Kieslowski és a többiek
• Kovács István: Mozgóképrombolás Beszélgetés Jerzy Wójcikkal
MAGYAR MŰHELY
• Kövesdy Gábor: Krumplibogár és telehold Független Film- és Videófesztivál
• Bihari Ágnes: Távol Afrikától Beszélgetés El Eini Sonjával
• Muhi Klára: Nosztalgiaműhely, kevés illúzióval Beszélgetés Surányi Andrással és Vészi Jánossal
• Sós B. Péter: Pénzszerzők vagy szerzőtársak? Magyar producerek

• Bikácsy Gergely: Don Bábu és Szenyorita Ordas Egy regény Buñuelig
• Kovács Ilona: Casanova papagája A titokzatos tárgy
• Tillmann József A.: A kartéziánus bazilika Mozi-hatalom
• Almási Miklós: Égi háborúk Szatellit-Monopoly
KRITIKA
• Nádori Péter: Idegen Lucifer Gyilkos kedv
• Schubert Gusztáv: Mennyei békétlenség Az Út
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Mennyei teremtmények
• Simó György: Államérdek
• Hegyi Gyula: Két túsz között
• Tóth András György: Halálos tézis
• Hirsch Tibor: Sorvadj el!
• Ardai Zoltán: A nagy dobás
• Nevelős Zoltán: Balhé Bronxban
• Hungler Tímea: Esthajnalcsillag
• Tamás Amaryllis: Zűrangyalok
• Békés Pál: Egy igaz amerikai
• Takács Ferenc: Változások kora

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi-hatalom

A kartéziánus bazilika

Tillmann József A.

A kereskedelem és a közügyek intézésének közös, szent terepe.

 

A mozit kartéziánus bazilikának nevezi Vilém Flusser A filmezés gesztusáról szóló írásában. Az első látásra talán meghökkentő fogalom érvényességét jelentésrétegei magyarázzák. A bazilika ugyan eredetileg a király (bazileusz) palotájának neve az athéni agorán, ám Rómában már a törvénykezési és egyéb tárgyalásokra, valamint kereskedelmi célokra szolgáló épületeket nevezték így. Tágas, nagy tömegeket befogadni képes, téglalap alaprajzú épületek voltak ezek, amelyeknek egyik rövid oldalán állt a bejárat, vele átellenben díszes emelvény helyezkedett el. (Ebből az építészeti formából ered a kora keresztény bazilikák alapformája és neve – és terjed el a későbbiekben.) Ezért aztán a mozit újkori bazilikának nevezni nem egészen alaptalan. Mi több, e metafora révén válik beláthatóvá a mozi helye és jelentősége a modern világban.

A kartéziánus bazilika, akárcsak görög elődje, hatalmi székhely: magatartások, érzések, eljárások, értékek, vagyis az utóbbi évszázad szinte teljes kulturális színképtartományának kialakításában meghatározó intézmény. A dominancia nem ér véget a dominum, a filmszínház határán, a tudatküszöb alatt és fölött beérkezett hatásokat hazavisszük: többé már nem tudom azt gondolni, amit akarok – írja George Duhamel francia író 1930-ban –, a mozgóképek gondolataim helyébe léptek. Ahogy korábban a király hathatós megnyilatkozásai törvénnyé válván kihirdetésre kerültek, és betartásuk megfelelő magatartást kívánt (ellenkező esetben különféle szankciók léptek működésbe), úgy a mozielőadások is magatartásmintákat hirdetnek meg. Mi több: a mozi merő életforma-hirdetésként működik. Meghirdetett mintáitól ugyan lehetséges eltérés, de nem minden kockázat nélkül: az így cselekvő a mindenkori mainstreamtől tér el – ami akár súlyos egzisztenciális következményekkel is járhat.

 

 

A törvények szelleme

 

A hatalmi hatás persze nemcsak ilyen áttételesen és egyirányúan működik; a kartéziánus bazilika – közvetve – törvényhozásra is képes. Példa-képein keresztül formálja és alakítja azt a lelki-szellemi mintázatot, amely a törvényhozók (és a törvények által érintettek) kulturális környezetében – s így a későbbi törvénykezésben is – meghatározóvá válik. A mai törvényalkotás ugyanis nem valamiféle Mindenek Felett Álló Magasabb Megfontolásokat követ: „a törvények – mondja Sajó András alkotmányjogász a vele folytatott Ezredvégi beszélgetésben egy modern polgári társadalomban egyáltalán nem az ésszerűség, az átlátás, a segíteni akarás és a szeretet jegyében készülnek, hanem vannak nagyon kemény érdekcsoportok, fogalmazással foglalkozó bürokráciák, amelyek a szöveget írják.” Ezért a kartéziánus bazilikában folyó „törvényelőkészítő tevékenység” döntő jelentőségű. Egyenesen arról van szó – mint azt Mark Stahlman felülmúlhatatlan tömörséggel megfogalmazta –, hogy a mai kultúra meghatározó birtoklása tizenöt év múlva a törvények fölötti uralmat jelenti. A világ filmgyártását és az európai filmforgalmazást uraló amerikai mozi egy ideje már itt is meghatározó a köz ügyeinek alakításában. Ez akkor vált nyilvánvalóvá számomra, amikor nemrég egy gyógyszergyár hirdetésén A Keresztapa című korszakalkotó munka főszereplőjét láttam meg: A/4-es formátumban emelte éppen intésre kezét, és atyailag imígyen szóla: egy ajánlat, amit nem érdemes visszautasítani. (Ez volt a message, amit – félreértések elkerülése végett – a hirdetők a figura köré ki is nyomtattak.)

 

 

A szem megszállása

 

A vadnyugati pionírok kései leszármazottainak militáns szelleme és mozgóképipari termékei azonban nem csak ilyen kirívó esetekben találkoznak. A közügyek intézésének és a kereskedelemnek a kartéziánus bazilika ideális helye. Tetszőlegesen kezelhető képei, tömeges látogatottsága, kultikus aurája folytán nemcsak a hirdetéshiénák kedvelt zsákmányszerző területe, hanem maga is hadszíntér: egy sok fronton folyó küzdelem kitüntetett terepe, ahol a szemek megszállásáért és a mögöttes agyi tájék meghódításáért folyik a harc. A mozi, akárcsak a háború „mindig a megtévesztés útját járja” (Szun-ce), mindig látszatokat kelt. De nem pusztán ezért érvényes rá a kínai hadművészet klasszikus könyvének, A hadviselés törvényeinek stratégiája. Szun-ce művében több olyan alapelv is szerepel, amelyeket érzékeink ostroma, szemeink megszállása során is alkalmaznak: kecsegtetés előnyökkel, áltatás a távolság, illetve a közelség tekintetében, kifárasztás, váratlan támadás stb.

A rendező-hadvezérnek és stábjának, akárcsak a hadseregnek „megtévesztéssel kell helytállnia; egyszer gyorsnak kell lennie, akár a szélroham, máskor azonban nyugodtnak, akár az erdő; egyszer úgy kell előretörnie és pusztítania, akár a tűzvész, máskor mozdulatlannak kell lennie, akár a hegynek; egyszer kiismerhetetlennek kell lennie, akár a sötétségnek, máskor úgy kell mozognia, mint a mennykőcsapásnak.”

Mindez akár a hagyományos színjáték, a színházi dramaturgia hatáselemeinek leírása is lehetne. A filmszínház azonban a szenvedélyek felkeltésének és felhasználásának, a szemek megszállásának más eszközökkel történő folytatása: a döntő különbség a jelenlét közvetlensége és közvetítettsége, a közelség és a távolság, a megsokszorozott távjelenlét tekintetében mutatkozik. A hadművészet 13 törvénye e kérdésben is érvényes leírással szolgál a mozgóképipar működtetői számára: „ha közel vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy távol vagyunk; ha távol vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy közel vagyunk.”

Nemcsak az éppen néző alanyokhoz, hanem a távollévő nézőkhöz is közel kell férkőzni. Mind a nyilvános, mind pedig a házi mozi esetében ki kell ismerni őket. Fel kell deríteni „gyengéiket”, hogy ott lehessen támadni, ahol a legsebezhetőbbek. „Kémek alkalmazásáról sosem szabad lemondani” – tanácsolja traktátusa végén a nagy stratéga, akinek az idők során nemcsak menedzserek, hanem olyan Nagy Tanítók, mint Mao Ce-tung is tanítványául szegődtek. Ennek jegyében a különféle kartéziánus bazilikák működtetői módszeresen kémlelik a nézési szokásokat, a bekapcsolási kvótákat, a nézettségi mutatókat. (A kémlelés legkifinomultabb technikái ma már közvetlenül a szemekre szegeződnek: a vetítőfelület köré helyezett berendezés a tekintetek követésére, a figyelem megfigyelésére szolgál.) A köz(vélemény) tudományos kutatásával, a demoszkópia kémlelési technikáival így készítik elő következő csatájukat a mézédes megtévesztés területén. (A legnagyobb támadási felület – a legszélesebb közös nevező – kémlelése újabban már nem csak a közvetett hatás érdekében történik. Az utóbbi amerikai elnökválasztási kampány e tekintetben fordulópontot jelez: a jelenlegi elnök tévébeszédeinek hatását kiderítendő nem utólagosan kérdezték ki a „reprezentatív mintát”, hanem előre: a választói várakozások telefonbeszélgetések sokaságából kiszűrt közhelyeiből építették fel a beszédeket.)

Szun-ce egyébként már írásműve elején hangsúlyozza, hogy aki „meghallgatja ezeket az elveket, az olyan hatalmat teremt magának, amely segíteni fogja őt más dolgaiban is.” Vélhetően ezért is tanulmányozzák törvényeit ma már nemcsak a magasabb katonaiskolákban, hanem – amerikai menedzsertankönyvek alapján – kereskedelmi tanfolyamokon is.

Talán ezek a tanítások is közrejátszanak abban, hogy egy ideje már a kartéziánus bazilika sem csak közvetett módon, az életforma- és egyéb hirdetései révén színhelye a kereskedelmi tevékenységeknek. Nemcsak szimbolikus javak, magatartásminták, arcok, értékek és arculatok forgalmazása folyik bennük, hanem kézzelfogható tárgyak kereskedelmének is kiindulópontját képezik. Korábban is árultak már az előcsarnokban a belső teremhez kötődő termékeket (a rágcsálnivalók és üdítők mellett sztárfotókat). Mintegy két évtizede azonban az ott vetítésre kerülő képekkel együtt tervezik meg azokat a tárgyakat (földövkívülieket, betmeneket, dinoszauruszokat, indián hercegnőket stb.), amelyeket már az épületen kívül, a kereskedelem csatornáin keresztül terjesztenek. Ezek a tárgyak a bazilikában hirdetett kultusz hatásának terjesztésére és hasznának hatványozására szolgálnak. (Figyelemreméltó, hogy a Csillagok háborúja volt az első olyan film, melynek már a bemutatójára elkészültek a különféle járulékos termékek, és a sorozat „minden idők” legnagyobb hasznot hozó képipari vállalkozásának bizonyult. Eredményes expanziója húsz év után újabb területeket hódított meg; előretolt egységei most már az itteni üzletekben is felbukkantak; kihelyezett képmásaik negédes levekkel kecsegtetnek.)

 

 

A bejutott boldogok

 

A filmszínház – akárcsak közelebbi polgári és még inkább messzi görög előzménye, a színház – kultikus hely. A színházban űzött kultuszt a görög városállamokban olyannyira fontosnak tartották, hogy halványulása jeleit észlelve egyes poliszok napidíjat fizettek a színházlátogató polgároknak. Azóta, ahogy a városok, úgy a színházi kultuszok is jelentékeny változásokon mentek keresztül. Ez nemcsak a teátrumok, a szemlélés és a tartalmak különbözőségében, de a bejutás módozataiban is megmutatkozik: ma nem nekünk fizetnek, hanem mi vagyunk kénytelenek fizetni azért, hogy bejussunk, és részesei lehessünk az odabent űzött kultusznak. Ami egy ideje már nemcsak színházakban, hanem a filmszínházakban él, méghozzá meglehetősen magas hőfokon. Úgy fest, e téren a kartéziánus bazilikák üzemeltetői felvilágosultabbak a felvilágosítóknál. Alapvető antropológiai felismerésük az, hogy a magunkfajta, későújkori emberek religiózus nyitottsága, hitre való hajlandósága többé-kevésbé állandó. A tárgya viszont változtatható, azaz a hajlandóság megoszlásra és szétszóródásra is vezethet. Így aztán akár filmről filmre, előadásról előadásra különböző kultuszoknak lehet hódolni. A technikai képek köré szervezett szertartások, mindennemű különbözőségük ellenére, mégis egy irányba mutatnak: „a sztár, a sztárkultusz szó is jelzi – mondja Hannes Böhringer a western kapcsán –, hogy ebben az esetben egy csillagkultuszról, egy csillaghitről van szó. Ennek a kultusznak szoros tartozéka a valóság és a fikció, a sztár filmszerepének és életrajzának sajátos vegyítése.”

A csillag-hit űzése mindazonáltal nem kizárólag Hollywood hiedelemvilágának része. Ismeretes, hogy a rös Csillag Filmszínház és vidéke, akárcsak a Moszfilm munkás-paraszt figurái, csillag-hitet éltettek. Ugyan némiképp más módon, és a kezdetekhez képest egyre kisebb hatékonysággal. Képtelennek bizonyultak például olyan intenzitású kultusz kialakítására, mint amire nemrég a Csillagok háborújának (újjá)születésnapi bemutatóján került sor. A tudósítások szerint ugyanis „a bejutott boldogok több moziban együtt mondták a szöveget a vásznon látott színészekkel”. (HVG, 97. 02. 10.) Vagyis a kartéziánus bazilikában nem pusztán képletes kultusz, szemlélődő részvétel, hanem igazi liturgia, a hit hangos megvallását, az orációt is magába foglaló, klasszikus templomi tevékenység folyt. (Beleértve az ott ínszcenírozott istenség, a távol-keleti és vadnyugati elemekből vegyített „Erő” szólítását is.)

Ma a mozi, a kartéziánus bazilika a hatalom, a törvénykezés, továbbá a kereskedelmi és kultikus tevékenység meghatározó tényezője. Flusser metaforáját pedig előzményeinek és computer generálta utódainak megértéséhez is érdemes tekintetbe venni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/06 50-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1527