KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/július
KRÓNIKA
• N. N.: Rökk Marika (1914-2004)

• Ardai Zoltán: Negyedik típusú találkozások Jazz és film
• N. N.: Jazzfilmek
• Mátyás Péter: Éjféli szimfónia Jazz-dokumentumok
• Takács Ferenc: Mámor és hamvazószerda Fitzgerald, a jazzkorszak krónikása
MAGYAR MŰHELY
• Bori Erzsébet: Nehéz fiúk klubja Beszélgetés Tarr Bélával
• Szőnyei Tamás: A megvilágosodott Beszélgetés Szemző Tiborral
• Antal István: Lázad a rajz Reisenbüchler Sándor (1935-2004)

• Nevelős Zoltán: Rosszak és csúfak Euro-western
• N. N.: Eurowestern
• Géczi Zoltán: A komponista, aki lelőtte az éneklő cowboyt Morricone westernzenéi
• Kubiszyn Viktor: Közösség elleni izgatás Kult-western: Délidő
HORROR
• Varró Attila: A mi húsunk Zombi genezis
• Hungler Tímea: Halvajárók Romero zombifilmjei
• N. N.: Zombik a vásznon (válogatás)
• Herpai Gergely: Gonosz halottak Zombik a számítógépben
KÖNYV
• Takács Ferenc: Félközelben Magyar filmtörténet – angol optikával
• Veress József: Lengyel-magyar Encyklopedia Kina
FESZTIVÁL
• Matyasovszki József: A szabadgondolkodás plebejus luxusa Hajdúböszörmény
DVD
• Pápai Zsolt: Kertvárosi gótika Peter Bogdanovich: Célpontok
KRITIKA
• Vágvölgyi B. András: Társutasfilm retróhangulatban Comandante
• Vaskó Péter: Egy amerikai Páriszban Trója
LÁTTUK MÉG
• Tosoki Gyula: Betörő az albérlőm
• Köves Gábor: Wilbur öngyilkos akar lenni
• Pápai Zsolt: Zseton és beton
• Vaskó Péter: Időzavarban
• Varró Attila: Örökség
• Hungler Tímea: A holtak hajnala
• Kis Anna: Chouchou
• Dóka Péter: Shrek 2
• Nevelős Zoltán: A szem

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Comandante

Társutasfilm retróhangulatban

Vágvölgyi B. András

JFK és Nixon után Oliver Stone a nyugati hemiszféra újabb emblematikus politikusáról készített filmet.

 

Aki már a hatvanas, hetvenes években nézett tévét, az egy időben éppúgy hozzászokott Fidel Castro póneméhez, mint, mondjuk Jasszer Arafathoz. Castro a szocmacho, Castro szivarral, Castro egyenruhában, Castro Lollobrigidával vagy a korai Oriana Fallacival. Fidel itt (Kuba), Fidel ott (Angola, Etiópia, Mozambik), Fidel mindenütt (Moszkva), aztán Fidel Castro úgy eltűnt a rendszerváltott médiából, mint a kubai szövőnők Pestlőrincről. Amikor vége lett a szoctábornak, akár a botnak, Kuba eleinte még érdekeskedett – mikor omlik össze, meddig húzzák még? –, találgatások mentek, hogy majd ott is úgy lesz, mint Romániában és az NDK-ban: véres belső puccs + népmozgalom, majd az az egy millió gazdag kubai Miamiból átveszi az irányítást: lesznek megint kaszinók, legális kurvák, áruk a boltokban és big time turizmus. Nem ez történt, Kim Dzsong-il rendszere mellett Kuba sem omlott össze, pedig a Szovjetunió szétesésével a szovjet gazdasági segélyezés is megszűnt. Azóta Kuba zárvány, háromféle ember jár oda: régi, kipróbált elvtársak; tőlük nem teljesen függetlenül azon veszélykeresők, akik bárhová elutaznak, ahol jó koktélokat mérnek; illetve a Hamu és Gyémánt magazin (szivaros, nem lengyelfilmes) tulajdonosainak vendégköre. Az Amnesty International és társszervezetei listáján Kuba előkelő helyet foglal el az elnyomó rendszerek listáján, magam is jól emlékszem, Frank Calzonnak hívták azt az embert, egy emberijogi szervezet kubai referensét Washingtonban, 1990 őszén, aki az egyik neves kubai ellenzéki a börtönből cigarettapapíron kijuttatott levelét mutatta többünknek – a kódexmásolók óta nem írtak ilyen apró betűkkel a nyugati kultúrában –, sorolta a bekasztlizott ellenállókat, ha jól emlékszem Tania Diazt nevezte a kubai Havelnek.

Pedig Kuba népszerű volt, az ötvenes évek egyik legostobább rezsimét, Fulgencio Batista diktatúráját Fidel Castro maroknyi guerilleróval megdöntötte, államosíttatta a United Fruit Co. ültetvényeit (az is volt olyan szitokszó akkoriban, mint a McDonald’s ma – igaz, mára a Banana Republic sem jelent már mást, mint ruhaipari brandet), bezáratta a kaszinókat, átnevelésre küldte a kurvákat, ám a hidegháború viszonyai között nem kerülhette el a szovjetizálást, az összeütközéseket Eisenhower és Kennedy amerikai elnökökkel. Kevéssé szimpatikus vonása az akkori/mai kubai vezetésnek, hogy 1962-ben, a rakétaválság idején bevállalták volna a világszintű nukleáris háborút piti és partikuláris problémáik feloldására. A ravasz parasztnak, Nyikita Hruscsovnak hálisten több esze volt. Ettől még a hatvanas évek elejétől Kubának nagy nimbusza volt balos értelmiségi körökben, Csoóri Sándortól Susan Sontagig lelkesedtek Fidel ügyéért. Valamennyire magam is foglalkoztam még a nyolcvanas években a politikai zarándoklatok társadalmi lélekrajzával és eszmetörténetével Koestler Arthur kapcsán, ám Oliver Stone munkája láttán Hollander Pál könyvét (Paul Hollander: Politikai zarándokok. Cserépfalvi, Bp. é. n. [kb. 1991.]) lapoztam fel elsőként. A baloldali értelmiség 1917 után szimpatizált a szovjet kísérlettel, számos jelese vonult oda, mint Mekkába, egy jelentős részük kiábrándult, vagy igen furcsa ön- és szovjetigazoló pszichés praktikákba kezdett, hogy álmai országának előtte egyébként gondosan palástolt és kozmetikázott valóságát feledje, vagy megmagyarázza. Húsz-harminc év elszelelt, jött a XX. kongresszus, a katarzis preacox, ‘56-57 fordulóján a Moszkvába látogató Yves MontandSimone Signoret házaspárról karikatúrát közölt az egyik párizsi lap: a neves művészek a Kreml mellvédjénél állnak, nyugat felől füstölgés, Yves megszólal: „Nézd Simone, milyen szépen lángol Budapest!”. A reálisan létező szocializmus enyhére vágyó nyugati értelmiségben ekkor fellángolt a nem-szovjet típusú kommunizmusba vetett remény. Kína, mely nagy ugrásával épp a totális proletárkultúra megvalósítására törekedett, s ezzel akár megszüntetni is hajlandó lett volna a megelőző hatezer év eredményeit; Vietnam, a hősies ellenállás országa, Hanoi Jane (Jane Fonda) beült az észak-vietnami légvédelmi ágyú célzókájához, jobboldali, keresztény-hazafias és katonai körökben azóta sem népszerű („American Traitor Bitch”). 1968 és Prága megszállása után már nem volt semmi, ami a szovjet tábor mellett tarthatta volna a nyugati baloldalt, eurokommunizmus lett, Kubát, Nicaraguát szerették, a titoizmus víziója jelentette a pozitív jövőképet. A hetvenes években aztán Kuba a „forradalom exportjába” kezdett, kevésé szimpatikus afrikai rendszereket igyekezett felváltani újabb kevésé szimpatikusakkal, 1980 táján pedig kubai ellenzékieknek mondott börtöntöltelékeket engedett ki Castro, de lásd erről Brian De Palma Sebhelyesarcú című kontribúcióját. Ettől kezdve Kuba egyfajta pálmafás karibi munkatábor benyomását keltette, mely elsősorban a Kolumbiából az USÁ-ba tartó kokain tranzitállomása, Fidel a nyolcvanas évek közepén hisztérikusan kivégeztette Ochoa Sanchez tábornokot, az állami drogbiznisz atyját, feltehetően nem azért, mert meghatotta, hogy a kokain és kristályosított változata (crack) milyen káros hatással van az amerikai társadalomra, hanem mert illető hadfi túl szoros komaságba keveredett a panamai diktátorral, bizonyos Noriegával.

Aztán a nyolcvanas évek közepe óta műmájerkedéssel és trendfigyeléssel foglalkozó Wim Wenders elkészítette a Buena Vista Social Club című filmjét, és megint divat lett Kuba. Volt egy hosszú pillanat, mikor úgy tűnt, az öreg kubai zenészeket bemutató dokumentumfilm önálló műfaj lesz. Elmúlt ez is, a nagyszerű vénasszonyok és vénemberek bejárták a világot, isteniek, nagyszerűek etc. Most meg, az ezredforduló után sikeresnek mondott film nyitott Amerikában Motorcycle Diaries címen, Che Guevara szerepében Gael Garcia Bernal.

Oliver Stone trendérzékeny szerző: mikor Vietnam-film kell, akkor Vietnam-filmet csinál, mikor a vicces erőszak jön divatba, akkor megveszi Tarantino második forgatókönyvét, igaz, QT az elkészült filmtől elhatárolta magát – vagy pedig úgy dönt: elmegy Kubába három napra, forgat az agg diktátorral, és piszokul ott lesz megint témaválasztásban, megoldásban, miegyébben a topon. Ott is lett, a Sundance Fesztiválon díjazták filmjét. Oliver Stone úgy fordult Fidelhez, mint az a középkorú szociológuskollégám, aki az antiglobalizmus kibontakozásának néhány év előtti időszakában egy általa szervezett buliban pohosan és vidáman házigazdáskodott Che Guevara-rajzolatú – az olasz Feltrinelli kiadó ismert 1968-as foltportréja – vörös pólóban. Stone ráérzett egy politikai divatra, és ennek a divatnak egy még ma is elérhető előképére, Fidel Castróra. A korai halál sokat segít a forradalmár-imázs őrzésében, Che romantikusabb emlék, mint FidelTrockij is szexibb, mint Sztálin, noha valószínűleg a permanens forradalmat sem lehetett volna kevesebb emberéletből megúszni, mint a „nagy terrort”, a perek-csisztkák-gulagok rendszerét.

De Che nincs, 1967-ben, Bolíviában, internacionalista küldetésben elhunyt, van viszont Fidel, a nyugdíjas államférfi, a népek barátja, aki kis országot vezet ugyan, de felemeli szavát, mint mostanában is, Irak ügyében. Számomra fájdalmas volt Stone filmje – leszámítva azt a technikai bravúrt, hogy párhuzamos spanyol-angol beszédből, sok kamerából, hangászatból, három nap forgatásból profin pörgő filmet csinált –, és nem azért, mert szeretni akarta Castrót (szíve joga, ha van rá gusztusa), hanem mert riporterként megkerülte a kemény kérdéseket, elsikálta őket. Egyszer-kétszer – a „jegyzőkönyv kedvéért” – bekérdezett, de olyan kérdések felett siklott el, mint a rakétaválságban tanúsított intranzigencia, az afrikai szerepvállalások brutális oldala vagy rendszerének reformképtelensége.

Alapvetően mégis hálás vagyok Oliver Stone-nak – így közvetve Fidelnek is –: miattuk olvastam el Zoé Valdes A semmi édenében című könyvét. Zoé Valdest Castro Kuba három „legfőbb ellensége” között említette, az 1959-es születésű, párizsi emigrációban élő írónő hőse már a forradalom győzelme után született, a május elseji havannai ünnepségen maga Che Guevara terített kubai zászlót anyja terhes hasára, mikor megindult a vajúdás. A főhősnő egy irodalmi folyóirat főszerkesztője, a mindennapi szűkösségek elszenvedője, „Kubában nem létezik méltóság – hogyan lehetne méltósága az embernek dezodor nélkül –, és nincs se krumpli, se szeretet...”, jegyrendszer van, cukornád-aratási verseny, és az emberek cukros vizet isznak éhség ellen. Ahol kirakattörő garázdaság miatt 13 évre ítélnek valakit politikai okból, a guantanamói bázison tálibokat kihallgató „különleges felhatalmazású” amerikaiak humánusnak számítanak a sziget maradékán regnáló politikai tisztekhez képest, hogy Szibéria és Kuba között az éghajlat a legnagyobb különbség, de a tropikus GULAG sem szívmelengetőbb az arktikusnál. Dúl a besúgóvircsaft, „hapsikám gyanút fogott, hogy cigarettánk parazsával jelzéseket adunk a jenki imperialistáknak”, és „valahányszor eszembe jut a jelszó, hogy állva kell meghalnunk, fájni kezd a lábam! Ki az istennek jutott eszébe ekkora hülyeség?” Ugyan kinek?

Fidelnek! Socialismo o muerte!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/07 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1868