KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/július
KRÓNIKA
• N. N.: Rökk Marika (1914-2004)

• Ardai Zoltán: Negyedik típusú találkozások Jazz és film
• N. N.: Jazzfilmek
• Mátyás Péter: Éjféli szimfónia Jazz-dokumentumok
• Takács Ferenc: Mámor és hamvazószerda Fitzgerald, a jazzkorszak krónikása
MAGYAR MŰHELY
• Bori Erzsébet: Nehéz fiúk klubja Beszélgetés Tarr Bélával
• Szőnyei Tamás: A megvilágosodott Beszélgetés Szemző Tiborral
• Antal István: Lázad a rajz Reisenbüchler Sándor (1935-2004)

• Nevelős Zoltán: Rosszak és csúfak Euro-western
• N. N.: Eurowestern
• Géczi Zoltán: A komponista, aki lelőtte az éneklő cowboyt Morricone westernzenéi
• Kubiszyn Viktor: Közösség elleni izgatás Kult-western: Délidő
HORROR
• Varró Attila: A mi húsunk Zombi genezis
• Hungler Tímea: Halvajárók Romero zombifilmjei
• N. N.: Zombik a vásznon (válogatás)
• Herpai Gergely: Gonosz halottak Zombik a számítógépben
KÖNYV
• Takács Ferenc: Félközelben Magyar filmtörténet – angol optikával
• Veress József: Lengyel-magyar Encyklopedia Kina
FESZTIVÁL
• Matyasovszki József: A szabadgondolkodás plebejus luxusa Hajdúböszörmény
DVD
• Pápai Zsolt: Kertvárosi gótika Peter Bogdanovich: Célpontok
KRITIKA
• Vágvölgyi B. András: Társutasfilm retróhangulatban Comandante
• Vaskó Péter: Egy amerikai Páriszban Trója
LÁTTUK MÉG
• Tosoki Gyula: Betörő az albérlőm
• Köves Gábor: Wilbur öngyilkos akar lenni
• Pápai Zsolt: Zseton és beton
• Vaskó Péter: Időzavarban
• Varró Attila: Örökség
• Hungler Tímea: A holtak hajnala
• Kis Anna: Chouchou
• Dóka Péter: Shrek 2
• Nevelős Zoltán: A szem

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kult-western: Délidő

Közösség elleni izgatás

Kubiszyn Viktor

Fred Zinnemann filmje a legfeszültebb westernek közé tartozik, jóllehet fegyverropogás alig hallatszik benne.

A westernben a jó győz, a rossz veszít. Továbbfejlesztett változatban a rossz (aki jó) győz és a jó (aki rossz) veszít. Az igazán hardcore westernekben pedig mindenki meghal. Aztán vannak az olyan westernek, amikor nincs nyertes, csak vesztes, mert pusztul a világ és ennek bemutatására a vadnyugat ideális hely: anarchia és pisztolykáosz, aki gyorsabb, azé az igazság. A westernben lőnek. Vagy nem – a Délidőben például csak a film végén. Egy férfi kering egy városban, rója az utcákat, egyre fáradtabban, egyre több redővel az arcán, csorog róla az izzadtság, és közben omlik össze körülötte a társadalom, a közösség, az amerikai álom. Csak a szenny marad, a leleplezett illúziók és a csillag a porban.

Fred Zinnemann 1952-es filmje egyszerre korkép és kórtünet, minimalista antiwestern és a különböző toplisták zsáner number one-ja. (A maga korában szintén díjazták a filmet: a legjobb férfi főszereplőnek, a legjobb vágásnak és a legjobb főcímdalnak járó Oscar-díjat a Délidő kapta.). Az öregedő Will Kane marsall (Gary Cooper) épp házasságot köt ifjú arájával (Grace Kelly), boldogság és szakmai visszavonulás várja – valamint egy boldog, rendbe tett kisváros emléke a háta mögött. Mindez délelőtt fél tizenegykor történik. Öt perc telik el, ünneplés és idill, majd hír jön sebesen: a déli vonattal érkezik egy rég leírt bűnöző, aki bosszúra és Will Kane vérére szomjas. Kevesebb, mint másfél óra van hátra délig, kevesebb mint másfél óra van hátra a filmből – a filmidő és a filmbeli idő egy vágányra kerül, a bandita közeledik, a kérdések pedig sorjáznak: mit tesz a város, mit tesz az ara és mit tesz Will Kane, a férfi, akinek már semmi dolga itt?

 

 

Az óra körbejár

 

A válaszokat fokozatosan és kicentizett adagolásban kapjuk, egyre részletesebbeket, egyre több szempontból, egyre közeledve a végső leszámoláshoz. Will Kane és b. neje (aki kvéker, s mint ilyen irtózik az emberöléstől) először elmenekülne az érvek súlyától meghajolva („Jobb lesz úgy nektek és nekünk is”), majd a seriff mégis visszafordul, és úgy dönt, hogy szembeszáll a gonosszal. A városért, a becsületért és mert a klasszikus westernekben az individuum a főszereplő, a közösség pedig a fundamentum. A Délidőben ez úgy módosul, hogy az individuum rendíthetetlen, a közösség meg csak egy szóbuborék. A leszámolásra készülő seriff segítséget verbuválna a városból, de ahogy a telik az idő, a marsall helyzete úgy lesz egyre reménytelenebb: a város harcképes férfijai sorra utasítják vissza a segítséget (ki az életét félti, ki szakmai féltékenységből, ki azért, mert a banditáknak drukkol), a város jószándékú elöljárói pedig jószándékkal toszogatnák ki őt a városból, menjen bárhová, csak ott ne maradjon. A Délidőben lelepleződik a társadalmi szolidaritás és összetartás illúziója: mindenki a saját bőrét menti, mindenki homokba dugja a fejét, vagy ahogy a CPG fogalmaz, másról és máskor, de enigmatikusan – mindenki tetű. A marsall egyre magányosabban kering az egyre elidegenedettebb képekkel bemutatott városkában (ami a bíró szerint, aki a banditák előli menekülést választotta: „Piszkos kis falu a semmi közepén. Nem érdemes itt maradni”). Miért marad a seriff mégis? Kötelességérzet és fatalizmus munkál benne, valamint valamifajta tudás arról, hogy mi a helyes. Artikulálni ezt csak a tetteivel tudja, mert a szavak és az emberek fokozatosan cserbenhagyják. Az idő pedig fogy. A formai bravúr (a film játékideje közel egyenlő a filmbeli események idejével) igen feszes keretet ad az elbeszélésnek – itt sűríteni kell, célozni és utalni, feszes dramaturgiai hálót szőni az események köré. Fred Zinnemann rendező és Carl Foreman forgatókönyvíró ezt maximálisan meg is valósítja. Az eredmény pedig egy párbeszédekből, gesztusokból, tekintetekből, közelítésekből és távolodásokból összeálló, remek tingli-tangli zenével és olykor fémes kattogással aláfestett suspense-bomba. Az idő a maga sűrítettségében jelenik meg, minden másodperc egy dráma. Hol a főszereplő kálváriáját látjuk (időről időre visszatérünk hozzá, és ő egyre szétesettebb), hol pedig a város lakóinak reakcióit, benne az ifjú feleség reményvesztett várakozásával. A történetszálak egybesodródnak, érkezik a vonat, közeledik a leszámolás – a pszichológiai párbaj-drámát valódi párbaj váltja, pisztolyropogás, tűz és halál. A marsall búcsúzóul még porba vágja státuszszimbólumát, a seriffcsillagot, és otthagyja a várost – a dél elmúlt.

A Délidő a legtelítettebb és a legfeszültebb westernmozik közé tartozik – úgy, hogy a westernekre jellemző akció (tölts, lőj) alig van benne. A feszültség az alakítások erejéből és a kicentizett szerkezetből fakad, a zene (egy ballada Will Kane-ről) repetitíven ismétlődik, hol ironikusan, hol gúnyosan, hol pedig heroikusan ellenpontozva a képeket. Időről időre visszatérnek ugyanazok a képkivágatok is: Gary Cooper közelről, Gary Cooper félközelről, Gary Cooper felülről és távolról, nagyon-nagyon magányosan. A szerep és a színész a Délidőben remekül egymásra talált. A forgatás idején Gary Cooper épp gyomorbajjal küszködött és az aktuális démonfeleséggel viaskodott – ez meg is látszik rajta. Szemei táskásak, tekintete elgyötört, mozdulatai pedig olyanok, mint aki épp most tudta meg, hogy az asszony lelépett, ő maga rákos, a pisztolyában pedig vaktöltény van. A Délidő Will Kane-jének sokat adott az a néhány magánéleti ránc. A feleség bőrében Grace Kelly alakítja az alakíthatót, a film legszebb nője azonban mégsem ő, hanem a mexikói Katy Jurado. Egyfajta korai Salma Hayek, aki azonban később sajnos elkallódott és különböző zsánerfilmek mellékszerepeiben végezte. A Délidő Helen Ramirezeként ő a női nem örvényeinek és bugyrainak képviselője: viszonya volt a marsallal és a vonaton közelgő gyilkossal egyaránt, okítja az ártatlan feleséget és látja a város látszatidillje mögött rejtőző rothadást. Hatalmas, szomorú szemeivel és megvető eperajkaival a hollywoodi mozi egyik nagy idolja lehetett volna, ha nem mexikóinak születik – perzselő erotika és asszonyi tudás, a visszafogott szenvedély latin módján. Kevésbé karakán szerepben van jelen, de mindenképpen említendő még a fiatal és gonosz Lee Van Cleef, aki alig van ugyan képben, de karizmája már tapintható.

 

 

Sötétség Délen

 

A Délidő a McCarthy szenátor nevével fémjelzett antikommunista boszorkányüldözés kellős közepén készült – McCarthy egyik célpontja Hollywood volt, a „vörös fellegvár” gyanúsan liberális és kozmopolita filmesei. Ez a Hollywoodi Tízek időszaka, a besúgásoké és provokációké, ami, mondhatni alapélménye lett a korszak hollywoodi alkotóinak. Carl Foreman forgatókönyvírónak a Délidő az utolsó amerikai munkája: (vélt) kommunista múltja miatt feketelistára került és nem sokkal később elhagyta az országot. Sokan mások is így tettek: kiiratkoztak a filmszakmából és az Amerikai Demokráciából. A Délidő ennek a korszaknak a lenyomatát adja, a fenyegetettség és az arra adott magánbűnökkel terhes válaszok paraboláját. McCarthy ma szitokszó, az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság történelem, a hidegháború szintén. Az pedig már a Nagy Amerikai Skizofrénia lexikonának aranylapjaira tartozik, hogy ez a „destruktív, közösségromboló film” (co.: John Wayne) a mindenkori amerikai elnökök egyik legkedveltebb mozija. A nem is annyira meglepő indok szerint azért, mert a hős tántoríthatatlan, eltökélt és mert jobban tudja mi kell a birka népnek, mint a nép maga (forrás: All the Presidents’ Films). Ez az értelmezés is jelzi, hogy egy igazán nagy filmből mindenki azt olvas ki, amit akar.

A westernben a jó győz, a rossz veszít. Aztán persze vannak másféle westernek is. Minden idők egyik legjobb westernfilmjében, a Délidőben mindenki veszít, de mindenki túléli – a város prosperál tovább, a marsall a győztes leszámolás után elhajt az ifjú arával, az illúziókba mártott mindennapok pedig csordogálnak tovább – csak a csillag marad a porban. Ami, ha akarjuk metafora, ha akarjuk szimbólum. De leginkább egy gesztus: ezt nektek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/07 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1951