KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 35. Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: 8. Francia filmnapok az Unifrance Film International és az Upperstudio szervezésében
• N. N.: Képtávíró
FILMSZEMLE
• Gelencsér Gábor: Árnyékvilág Játékfilmek
• Muhi Klára: Fölösleges bátorság Beszélgetés Herskó Jánossal
• Varga Balázs: Rövidre vágyva Kisjátékfilmek
• Bori Erzsébet: Mindennapi tabuink Dokumentumfilmek
TELEVÍZÓ
• Rádai Eszter: Adáshiba Közszolgálati televíziózás
• Rádai Eszter: Elnézett milliárdok
• Schubert Gusztáv: Magyar plazma Magántévék, közerkölcsök

• Horváth Antal Balázs: Gonoszság-kurzus Neil LaBute
• Stőhr Lóránt: Az ellenállás tragikomédiája Jean-Pierre Melville
• Kubiszyn Viktor: A halál kék angyala A szamuráj
KULTUSZMOZI
• Géczi Zoltán: Katódsugár Misszió Videodrome
• N. N.: Cronenberg a Filmvilágban
KRITIKA
• Szilágyi Ákos: Gömbfilm Visszatérés
• Hirsch Tibor: Vész-kijárat A mohácsi vész
• Takács Ferenc: Szomorú játék Montecarlo!
• Ágfalvi Attila: Múlt, nincs Mélyen őrzött titkok
• Stőhr Lóránt: Szívem visszahúz Getno
DVD
• Pápai Zsolt: Fekete, fehér, igen, nem Delmer Daves: Sötét átjáró
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: A kiskirály
• Győrffy Iván: Bodysong
• Vaskó Péter: Ítélet eladó
• Mátyás Péter: Ház a ködben
• Nevelős Zoltán: Oké
• Varró Attila: Gothika
• Kovács Marcell: Underworld
• Dóka Péter: Minden végzet nehéz
• Kolozsi László: Vodka Lemon

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Magántévék, közerkölcsök

Magyar plazma

Schubert Gusztáv

Cuius televisio, eius religio. A kép ura a lelkek ura. Avagy a közszolgálati televíziózás nehézségei.

 

Tévé által homályosan látunk, nem lehet elégszer leírni, és ha így van, szellemi életünk (hát élet ez?) túlélő készletében a legfontosabb kérdésnek éppen annak kellene lennie, mit látunk a tévékben, mi folyik a csapból, mi zúdul ránk és nézőtársainkra reggeltől estig. Ha már a törzsfejlődés eme új szakaszában homo televisus, „távolbalátó ember” lett belőlünk, ajánlatos eszerint szemügyre venni magunkat. Mert körülöttünk a képözön. A képernyő előtt: kiporciózott agyhalál, mindennapi önkéntes elektrosokk, teljes szellemi leépülés. A képernyő mögött: szimónia, korrupció, üzletszerű kéjelgés, féktelen pazarlás, cinizmus és kriminalitás. Minden katodikusnak el kellene gondolkoznia azon, érdemes-e megvárni a képromboló reformációt.

 

 

Képköztársaság

 

Krízis? Miféle krízis? A tömegkultúra forradalmát éljük, az elektronikus média eddig sohasem látott mértékben tette hozzáférhetővé a kultúrjavakat, egy régi vágású elitkultúra védi itt hadállásait és ideológiáját, mondja a liberális médiaelmélet. A média csak közvetítő, a néző választ, mi csak kiszolgáljuk; tilos minden beavatkozás a piaci viszonyokba, tilos a cenzúra, tilos tiltani. Szimpatikus álláspont, feltéve, hogy az a bizonyos „láthatatlan kéz” feleslegessé téve az emberi beavatkozást, mindent elrendez a médiapiacon. Csakhogy a laissez faire humánusnak ígérkező elve, mely az értelmes önzés gyakorlatára alapozza kényelmes optimizmusát, a kelleténél többször belebukott már abba, hogy az értelmes önzés a gyakorlatban fölöttébb könnyen képes átváltozni mértéktelen önzéssé. Szabályok nélkül a piac nagyon hamar „a mindenki harca mindenki ellen” parancsát kezdi követni, mert a legkisebb vállalkozást is a hegemónia ideálképe hevíti, minden piaci szereplő végcélja az, hogy megnyerje, s ezzel egyszer és mindenkorra megszüntesse a versenyt. Nincs ez másképpen az eszmék piacán sem, minden politikai vagy tudományos teória kizárólagosságra tör. A szabadpiac előbb-utóbb a teljes anarchiába zuhan, majd miután véresen megszenvedte a káoszt, a zsarnokság élettelen rendjébe fagyva kénytelen feladni a szabadságát. A kereskedelmi televíziózás anarchiája szükségképpen hívja elő a cenzori szemléletet, minél frivolabban profit-orientált a kereskedelmi tévézés, annál hangosabb az ideológiai televíziózás híveinek kórusa, akik legszívesebben mindent és mindenkit szabályok béklyójába vernének.

Nincs kiút? A magyar médiahelyzet nem sok jóval kecsegtet, a hazai gyakorlat ismeri ugyan a köztelevíziózás fogalmát, de nem tud vele mit kezdeni, mert Magyarországon nincs és nem is volt soha tiszta formában megvalósuló köztelevízió. Az MTV, amelyet magától értetődően, de teljességgel tévesen titulálnak közszolgálati televíziónak, sohasem volt az. A szocializmus idején a Párt szócsöve volt, és ezen alapvetően nem változtathatott egy-egy szerkesztőjének, vagy szerkesztőségének rebellis gondolkodása sem. A „királyi tévé” a rendszerváltás után sem vált pártsemleges médiummá, a mindenkori kormány befolyása alól, ha akart volna, sem szabadulhatott. (A kevesebb politikai teherrel induló Duna Tévét, anyagi függése és az égi sugárzás korlátja zárta el a lehetőségtől, hogy igazi közszolgálati televízióként teljesedhessen ki.) A politikai elit sohasem a független közszolgálat megteremtésében, hanem az ideologikus televíziózásban érdekelt. Ha kell, az ország kettéosztása után a médiát is megosztja, a meglévő jobboldali párttelevízió után már körvonalazódik egy baloldali televízió rémképe. Rémkép, mert észérveken alapuló politikai viták helyett befelé kritikátlanul rajongó, kifelé önfeledten gyűlölködő politikai klikkek bebetonozásával fenyegeti a magyar politikai életet.

Nincs, nem lehet tehát gyakorlati tapasztalatunk sem tévésként, sem nézőként arról, hogy mi is volna a közszolgálat. Könnyebb megfogalmazni azt, hogy melyek a kizáró okok. Az a tévé, amit állami pénzekből finanszíroznak nyilvánvalóan nem lehet független a pártpolitikától. De ez az egyszerűbb eset, az ügyetlenebbül álcázott, és ezért könnyebben kikerülhető csapda. A köztelevíziózás nem a párttévék, hanem a kereskedelmiek hibáiból és bűneiből tanulhat sokat. A földi sugárzású kereskedelmi televíziózásnak a médiatörvény nálunk ugyan előírja, hogy műsoridejének egy részében „közszolgálati” tevékenységet folytasson, de, akárhogy is nézzük, ez erőszaktétel a gazdasági célú tévézés szellemén. A kereskedelmi televíziózástól a közszolgálat épp oly idegen, ha egészen más okok miatt is, mint az állami vagy a párttelevízióktól. Köztelevíziózáshoz a köz – vagyis a civil társadalom – léte és megbízása szükséges. Amíg a magyar civiltársadalom nem elég erős, addig a hazai köztelevíziózás csak hipotetikus lehetőség. Ábrándozni róla nem érdemes, de gondolkodni igen.

Olyan demokráciánk van, amilyet megérdemlünk. Dolgozni kellett volna rajta, sokkal többet, mint egy választásokon sikeres párton, sokkal többet, mint a zsarnokságon, az évekig, rosszabb esetben évtizedekig eljár tengelyén, aztán reccsen egyet, s elnyaklik hirtelen. Dolgozni kellett volna rajta, s nem tettük. Köztelevíziózás (és a vitákra kész, de gyűlölettől mentes közgondolkodás) nélkül nincs demokrácia. És abban, hogy nincs köztelevíziónk, erős és sokszínűen izgalmas civiltársadalmunk, nemcsak a konzervativizmus gátolt meg minket, nagyban felelősek érte liberális dogmáink is. Mindegy milyen színeket viselünk, hajlunk a közhelyekre, a frázisokra, az egyszerű megfejtésekre és a kényelmes megoldásokra, szeretnénk, ha a demokrácia is egy-két srófra járna, csakhogy a szép nehéz, hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, hol demokrácia van, ott demokrácia van. Többek közt minden tévéműsorban.

 

 

Hurrá, agymosás!

 

Vegyünk egy példát. A demokrácia egyik sorskérdése, van-e mobilitás, fölemelkedhet-e valaki a társadalom mély bugyraiból, ha nem is feltétlenül a csúcsra, legalább a napvilágra. Az ezredvégen biztos bukás bármelyik politikusnak, vagy tévének, ha másra játszik, mint a felemelkedés reménységére. Csakhogy a mobilitásnak legalább két verziója van, egy demokratikus és egy populista. Nem azzal születünk, hogy tudnánk, melyik-melyik, meg kell tanulnunk. És a televízió tanít, sok tucat csatornával, sok száz műsorral, éjjel-nappal, és ezerszer rafináltabban, mint valaha is a legjobb propagandista tehette (ezért is hülyeség párttelevíziót gründolni, ennyi erővel ki is írhatnák csupa nagybetűkkel: Vigyázat, agymosás!). De hogy mire tanít, jóra, rosszra, olyasfajta tudásra, ami működik odakint a való világban is, vagy olyasmire, ami egyből elolvad, mint hó a napsütésben, ez már nagyon is műsor- és tévéfüggő. A Big Brother és a Való világ a társadalmi felemelkedés populista, velejéig hazug verzióját sulykolta: te is lehetsz sztár, csak szerencse kell hozzá. A Megasztár csak egy ici-picit módosított rajta, de ettől rögtön egy másik, szabadabb és igazabb világban találta magát a nézője: bárhonnan jöttél is, te is lehetsz sztár, ha tehetséges vagy. A kereskedelmi televíziózás mitikus fogalma és vezérlő csillaga a nézettség; nos, a Való világ populista sztár-verziója mögött a Megasztár labdába sem rúghat, az unatkozó, egymást hergelő, áskálódó, és többnyire mindenféle tehetség híján lévő villalakók sokkal szimpatikusabbak a publikumnak, mint az alulról, de legalábbis az ismeretlenségből jött énekes-zsenik. És innentől kezdve már erkölcsi kérdés, mit lép erre egy k. televízió. „A cinikus -- mondja Oscar Wilde – olyan ember, aki mindennek tudja az árát, de semminek sem ismeri az értékét.” Épp ez a különbség a képekkel való kereskedés és a közszolgálat között, az első az árral kalkulál, az utóbbi az értékkel. A Való világ példája nem ritka, a kereskedelmi televíziózás a demokrácia jegyében („ezt kívánja a publikum”) folyamatosan megtéveszti a nézőit a „való világ” (mármint az „igazi”) mibenlétét illetően. Az ilyesmit szigorúan tiltja a reklámetika, mikor jutunk el oda, hogy egy velejéig hazug műsor miatt is szívni kelljen, és kivételesen nem a nézőnek, hanem a televíziónak. A kereskedelmi tévézés mindig a legnagyobb közös osztóval számol: kerül, amibe kerül, azt választja, amivel a legtöbben tudnak azonosulni, ami a legkevesebb embernek fáj. Mindig csalhatatlan ösztönnel nyúl a perfekt megoldás helyett a félmegoldáshoz, a minőség helyett a gagyihoz, akár a közönsége, mely viharos gyorsasággal eltanulta, hogy így kell ezt. A kereskedelmi tévézés minden kulcsfogalma erre épül, válaszd a minőség helyett a csillogó, de olcsó hamisítványt. Így lép a személyiség helyébe a sztárság, a hír helyébe a szenzáció, a tények helyébe a hiedelem, a tudás helyébe a babona, a hiteles tévés személyiség helyébe a showman. És végül a való világ helyébe a „való világ”, vagyis a televízió.

Csak idő kérdése, hogy ez a fajta tévézés megtalálja a közönségét és a hőseit. Ez tényleg egy emberbarát világ, nem kunszt képernyőképessé válni. Ha megbízhatóan rosszul választottál a fenti listából, ha amolyan fordított Akhilleuszként mindig tévedhetetlenül nyúltál a gagyi felé, fölléphetsz a világot jelentő kamerák elé. A puszta tény, hogy képernyőre kerültél -- sztárrá avat. Csakhát Tükörországban minden másképp verődik vissza: jaj a győzteseknek! Rémálmainknál csak az rosszabb, ha a bennünk élő giccsőr álmodozhatja tele a világot. Hittük volna valaha is, a testközelből vagy hallomásból megismert fekete, barna vagy vörös diktatúrák nyomán, hogy rózsaszín zsarnokság is létezik? És ha sejtettük is, azt biztos nem gondoltuk, hogy mézesmázos nyomulását még nehezebb kivédeni. Nincs az az agresszív agymosás, amiből ne lenne ébredés, de ezt az édes ragacsot az ember le nem vakarja magáról. „Demokratának lenni annyi, mint nem félni”, de lehet-e Bibó erőt adó mondatát úgy mondani, „demokratának lenni annyi, mint nem ragadni”.

Hurrá tévézünk! Azért ennél kicsit több kell a létező világok legjobbikához. A demokrácia nem velünk született adottság, ellenkezőleg, civilizációs vívmány, rengeteg balfogás, bukás, csalódás, vér van minden eresztékében. Akkor viszont nem illik viccelni vele, az nem lehet, hogy annyi ős… A csökött görögök, nem tudták, hogy csak esemesezni kell, aztán már össze is áll a közakarat, kész is a demokrácia. De tudták, cserépszavazásnak hívták akkor az SMS-t, s ha nagyon megkaparom, bele is buktak abba, hogy mindig mindent jobban tudtak, s a kiválóakat rendre elzavarták. Ugyanolyan paranoiás gyanakvók voltak, mint mi, de előtte legalább lenyomták a perzsákat kettő nullra. A beszólós SMS-televíziózás, rádiózás nem újítás, hanem regresszió, visszaesés: „zsigeri politizálás”. Ortegától Frommig rengetegen leírták, hogyan torzul el a tömeg mágneses erőterében az egyéni akarat. És egy régi SMS-botrány, mind közt a legnagyobb: Barabbásé. A demokrácia hozzáértő, választott és visszahívható képviselőket jelent, nem közbekiabálást. A közszolgálati televíziózásban a szerkesztők felelőssége és személyisége garanciája a köz szolgálatának: az „arcukkal” felelnek azért, hogy a képek hatalmával ne egy gazdasági vagy politikai érdekcsoportot szolgáljanak, hanem a civil társadalmat.

 

 

Harmadik típusú televíziózás

 

Amikor a köztelevíziót emlegetjük, továbbra is egy hipotetikus képződményről beszélünk, olyasmiről, ami nincs, de lehetne, sőt mindannyiunk érdekében lennie kellene. Közszolgálati műsorok természetesen ma is vannak (akár egy párttelevízióban vagy kereskedelmi televízióban is), a köztévé azonban nem pusztán „közszolgálati” műsorok összessége. És azzal sem megyünk sokra, ha negatíve következtetünk vissza rá: attól hogy egy műsor, vagy akár egy egész televízió mentes a politikai vagy gazdasági propagandától, még nem lesz közszolgálati. A létező politikai és gazdasági televíziózáshoz képest a közszolgálat gyökeresen más szellemiségből eredő, „harmadik típusú” televíziózás. Olyan televízió, amely nem egy hatalmi érdek (egy párt, egy ideológia, egy gazdasági csoportosulás, vagy akár a „piac”) szemszögéből mutatja be a világot, hanem a köz érdekéből. Hát persze, de sokféle közösség van, ki mondhatja meg, melyik egyenlőbb a többinél, kinek az érdekét képviselje a köztévé, egyikét, másikét, vagy mindegyikét egy kicsit? A válasz egyszerű, a köztévé nem a mikrotársadalmak ezerszínű szövetkezése (persze ezek bemutatása, képviselete fontos eleme lehet), hanem a közérdek szellemének képviselete. Ha a pártideológia vagy a piaci szemlélet (és a szempontjaik szerint működtetett média) a versengés és a minden áron való győzelem szellemében képzeli el a világot, akkor e harmadik típusú televíziózás világképe a kooperációra, a kölcsönösen előnyös együttműködésre teszi a hangsúlyt. (Természetesen nem a versengés pozitív szerepét, hanem kizárólagosságát tagadva.) A demokrácia éppen annak felismerése, hogy az egyéni szabadság csak önkorlátozás révén érhető el, önként lemondok a teljes szabadságomról, hogy cserébe a lehető legszabadabb lehessek. A piaci szemlélet az ember egyéniségét, a hatalmi gondolkodás pedig a közösségi énjét abszolutizálja. Emberképük karikaturisztikus (és mivel ennek nincsenek tudatában, egyszersmind tragikomikus): az egyén közösségi érzés nélkül éppoly groteszk lény, mint egyéniség nélkül, személyiségét a „közösség oltárán” feláldozva. A modernitás, huszadik század egyik legnagyobb bűne és legnehezebben gyógyítható sebe, hogy totalitáriánus, az egyéniséget üldöző, és tömegemberré torzító ideológiáival diszkreditálta a közösségi gondolatot. A mai demokrácia-képzet ezért is leng ki a szélsőséges individualizmus felé, a legparányibb kompromisszum, egyéni jogaim ezreléknyi átruházása a közösségre is a diktatúra rémképét idézi fel. Érthető az eltúlzott óvatosság, de életveszélyes (feltéve persze, hogy helyesen gondoljuk: az egyéniség személyesség és közösségi finom összhangja), mert a szélsőséges individualizmus nagyon is gyorsan és hatásosan megágyaz a szélsőséges kollektivizmusnak.

A kereskedelmi televíziózás (és az ideológiáját szolgáltató szélsőséges és dogmatikus liberalizmus) legnagyobb hibája (tévedése? bűne?), hogy miközben abban a hiszemben munkálkodik, hogy a szabad embereket nevel, valójában tömegemberekké, személyiség és szabad akarat nélküli fogyasztókká szabja át őket. A nézőjét nyilvánvalóan nem veszi emberszámba, hiszen olcsó tömegterméket kínál neki, bóvlit, amivel „a valós világban” nem megy semmire. A tévépiac hiánygazdaság, az emberi ínséggel kereskedik, amikor valódi élmények helyett azok silány pótlékát kínálja. Maholnap már csak a legszegényebbek néznek tévét, a kicsit is tehetősebbek moziba, színházba járnak, utaznak, élnek, egy biztos, nem a tévé előtt gubbasztanak napi négy-öt órában.

És lassan már csak a legnyomorultabbak mennek el civilszereplős showműsorokba szerepelni (persze a született exhibicionistákon kívül), az ő intim titkaikhoz bagóért, vagy ingyen (a tévészereplés presztízséért cserébe) is hozzá lehet jutni. A tévéshow-k és a bulvárdokumentumok a párperces sztárságért cserébe épp sorsuk és személyiségük bonyolultságától fosztják meg riportalanyaikat, nem emberként érdekesek, hanem rákbetegként, százötven kilós hústoronyként, transzvesztita hajléktalanként, az alkoholista férj rendszeresen félholtra vert feleségeként, esetleg -- ha már nincs kameraközelben egyetlen sorsüldözött vagy csudabogár sem -- a kéjgyilkos mit sem sejtő szomszédaként. Míg a dokumentumfilm (amit egyébként kereskedelmi televízió a legritkább esetben vetít, nem annyira az alacsony nézettségtől, mint inkább az árulkodó kontraszttól tartva) a sztárból is embert csinál, a bulvárdokumentum épp fordítva jár el, a riportalany életéből csak a „kinyerhető” szenzáció érdekli, az az extremitás, ami egy kérészéletű pillanatra „sztárrá” teheti az egyébként névtelen nullának tekintett riportalanyt. (Filmvilág 2001/6.)

Ez persze nem épp erkölcsös, de hát honnan is lennének a fogyasztói társadalomnak és a kereskedelmi televíziózásnak erkölcsei. A demokráciának kultúrája van, a tisztán piaci szemléletű társadalomnak csak trendjei. A divat követéséhez nem kell személyiség, elegendő a pénztárca is. A politikai divatok követéséhez pedig még ennyi sem kell, elég, ha az ember a szavát, lelkét adja, s máris a legtrendibb ideológia színeibe öltözhet. A két, látszólag ellentétes világ között átjárás van. Egyre megy, hogy lázas dühvel fogyasztunk vagy politizálunk. Mindkettőért a személyiségünkkel fizetünk.

 

 

Multiplex maximus

 

A kor, amiben élünk, megvolt már egyszer a történelemben, igaz elektromosság és távolbalátó készülékek nélkül, archaikusabb, kezdetlegesebb, de épp ezért még mindig valóságosabb formában. Volna miből okulnunk a római amfiteátrumok gladiátorjátékai és tengeri csatái láttán. Hollywood és a plazmatévé csak szánalmas hanyatlás Néró és Caligula kolosszális produceri-rendezői-tévécézári ambícióihoz és eredményeihez képest. Ahogy a köztársaság szabad római polgára átváltozott „proletárrá”, államilag eltartott, kenyérrel és cirkusszal jóllakatott naplopóvá, úgy fenyegeti a média társadalmát is a dologtalan osztály kialakulása. Az ókori multiplex, a Colosseum óriásképernyője, ha nem is oka, de felgyorsítója volt a folyamatnak. A Colosseum vagy a televízió mindig mintát ad, nem kell ahhoz agresszíven nevelnie, mint az ideológiai furortól fűtött pártprogandának. A médiaelmélet közhelye, hogy a politika miközben próbálja uralma alatt tartani a médiát, testestül-lelkestül idomul hozzá, a reálpolitikusból egyetlen poénért, egyetlen vastapsért minden politikai elvét feláldozni kész showman válik. Első fázisban a császár lesz véres költő, fogathajtó vagy gladiátor, a másodikban a médiasztárt emelik a császári trónusba a nézők.

Az unalomba fulladt császárkori Róma valójában barbárokra vágyik, mert a látszat uralma alatt hamar elsorvad a realitás. A cirkuszok közönsége vonzza a katasztrófát. Még mindig azt hisszük, demokráciában, köztársaságban élünk. Azért a kép az úr.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/04 23-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1878