KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/november
KRÓNIKA
• Báron György: Charles Bronson (1920-2003)
FEDERICO FELLINI
• Bikácsy Gergely: Asa – nisi – masa Fellini Rómái
• Csont András: A jóízlés lovagja Nino Rota
• Ardai Zoltán: Most élünk Fellini démonai

• Ludassy Mária: Ellenforradalmi akvarell Egy hölgy és a herceg
MAGYAR MŰHELY
• Horeczky Krisztina: A szabadság fátuma Beszélgetés Fliegauf Benedekkel
• Muhi Klára: Fröccsöntött képek kora Operatőr-kerekasztal

• Vágvölgyi B. András: Kopár szigetek Japán ezredvég
• Kubiszyn Viktor: Az alvilág királya Teruo Ishii
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Szigetek a szárazföldön Karlovy Vary
KÖNYV
• Harmat György: Filmtörténet filmekben elbeszélve Kelecsényi László: A magyar hangosfilm hét évtizede …
DVD
• Pápai Zsolt: Téli álom Robert Altman: McCabe és Mrs. Miller
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A test testamentuma Táncalak
• Pápai Zsolt: Földalatti hullámvasút Kontroll
• Forgách András: Bovaryné, 1955, Connecticut Távol a mennyországtól
• Vaskó Péter: Berlini falfirka Good Bye, Lenin!
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Kegyetlen bánásmód
• Korcsog Balázs: Visszajátszás
• Békés Pál: Lélekszakadva
• Dóka Péter: Se ördög, se angyal
• Köves Gábor: Válás francia módra
• Csillag Márton: Tizenhárom
• Frecska Sándor: A nyugodt város
• Hungler Tímea: Birkanyírás
• Vincze Teréz: Tiresia

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Karlovy Vary

Szigetek a szárazföldön

Varró Attila

A kirekesztettség témáját sokféleképpen lehet vászonra vinni, csak épp konzervatív szellemben nem érdemes.

 

Noha a karlsbadi filmfesztivál szervezői bizonyára szívesebben látnák rendezvényüket a Tavaly Marienbadban mintájára arisztokratikus és szemet gyönyörködtető hölgyek-urak elegáns összejöveteleként, a filmes összkép egyre inkább emlékeztet a Nyolc és fél fürdőhelyén reumásan csoszogó kriptaszökevények groteszk kavalkádjára. Az idei versenyszekció legalábbis ezt a látványt nyújtotta: mintha csak egy nyugdíjaskör csigagyűjtő versenyén kellene győztesért szurkolni, miközben a résztvevők lábai közt sorra suhannak át a fürge zsákmányállatkák. Nem csoda, hogy a 38. mustra különösen nehéz helyzetben lévő zsűrije a legfontosabb díjakat hamisítatlan gerontofilmeknek adta: jóformán mutatóban sem akadt az elmúlt évek friss, izgalmas, lendületes kisebbségéből, amelyek rendre kitermeltek egy-egy nyilvánvaló nyertest (Amélie, Az ördög éve).

Nem mintha a Kristály Glóbusz idén méltatlan kézbe került volna: Fernan Ozpetek A szembenéző ablak című filmdrámája több szempontból a versenymezőny fölé emelkedett. Elegánsan kivitelezett meseszövése két párhuzamos szálat ötvöz mondhatni hibátlanul: központi történetét, amely egy mai olasz fiatalasszony házastársi hűségének és saját értékrendjébe vetett hitének megrendülését beszéli el, újra meg újra ütközeti egy bő ötven évvel korábbi tragédia lépésről-lépésre feltáruló históriájával. A török származású rendező finom ízléssel és meggyőző biztonsággal vezeti végig rutinos színészeit a melodramatikus fordulatokon (köztük az élete utolsó alakítását nyújtó Massimo Girottival), az utolsó harmadban azonban menthetetlenül előbújik az emberi sorsok mögül a bosszantó didaxis: példabeszéd közönségévé válunk, akiknek okosan-érzékenyen elmagyarázza a magas művészet, mit is jelent kirekesztettnek és kiszolgáltatottnak lenni. Ozpetek egyenesen besétál a csapdába, amelyet Todd Haynes a melodráma műfaji kellékeit egyszerű, leplezetlen őszinteséggel felvállalva el tudott kerülni a Távol a mennyországtól-ban: így (a tavalyi év legsikeresebb olasz filmjének számító) művével közelebb kerül Hollywood ódivatú giccs-művészfilmjéhez, mint azt míves konzervativizmusa indokolná.

Hasonló lelkesedéssel csattantak egymásnak a cérnakesztyűs kezek az Oroszhonból delegált Nagymama láttán, noha Lidia Bobrova (zsűri-különdíjjal jutalmazott) filmje stílbravúr helyett inkább egyfajta tévéjátékos valósághűséggel hitelesítve prezentálta a régóta simára koptatott szocreál történetsémát, amelyet legegyszerűbben a „miként szorul ki védtelen hősünk a társadalomból?” címkével foglalhatnánk össze. A film történetéről annyit, hogy körülbelül ezt kapnánk, ha lecseréljük a Fekete fülű fehér Bim meséjében a gazdátlanná vált ebet egy senkinek sem kellő nagymamával: a különbség mindössze annyi, hogy a lakótelepi panellakások és kiskertes garzonok rögvalóságát a zárlatra költői szimbólummal próbálja átlényegíteni a humánus alkotótábor. Úgy tűnik, ez a bosszantóan elpusztíthatatlan filmtípus eredendően orosz betegség – ráadásul ragályos is, miként ezt Lukas Moodysson Lilya örökké című filmje már itthon is bizonyítja.

 

*

 

Hogy az integráció/izoláció témáját akár konzervatív szellemben is lehetséges izgalmas, netán magával ragadó módon vászonra vinni, arra azért akadt remek példa a versenyszekción kívül. Carlos Carrera az Amaro atya bűne című filmjében a neves portugál író, Eca de Quieroz 1845-ös (vissza)fejlődésregényét dolgozta fel, teleregényektől cseppet sem idegen kivitelezésben. A velejéig korrupt kisvárosba érkező fiatal pap fokozatos erkölcsi züllését bemutató történet azonban nemcsak drámai fordulatokban és karakterklisékben gazdag, de meglepő módon bőven találni benne a harminc éve oly divatos társadalomkritikából is, ami sem az intézményeket, sem a családot nem kíméli. Laikus szemmel nézve elsőre nehezen érthető, mitől lett ez a film a tavalyi botránydarab a mélyen katolikus Mexikóban (bár a szent ostyával etetett macska képsora elég árulkodó), a szokatlanul sötét végkicsengésre azonban nyilvánvalóvá válik, hogyan lehet látványos külsőségek nélkül, akár a legsematikusabb eszköztárral is őszintén és radikális merészséggel beszélni egyetemes morális problémákról a Halálos irambanhoz szokott nagyközönségnek.

Az elszigetelődés másik említésre méltó passiójátékának hőse ellenkező utat jár be, mint padrecito Amaro: a dán Nicholas Winding-Refn amerikai bemutatkozását jelentő Félelem X hűvös, kisvárosi dráma, főszerepben egy áruházi biztonsági őrrel, aki felesége értelmetlen meggyilkolása után megszállott elszántsággal próbálja megoldani a rejtélyt, napról-napra elszaggatva az életét a külvilággal összekötő szálakat. A Bleeder és a Pusher aszfaltközeli bűndokumentumai után Winding-Refn szótlan, mértani pontossággal komponált szenvedélyfilmet teremt, valahol Lynch és Kubrick határsávjában a Nagyítás mintájára. Amiben azonban a film túlmutat a neves elődök korszerű plagizálásán, az a szívszorítóan nyilvánvaló lemondás, amivel a dán rendező az emberi kapcsolatokat, a világot összetartó kohéziós erőket szemléli – talán a nagy japán klasszikusok tudták ilyen egyszerű erővel ábrázolni a rezignáció szomorú szépségét, azt a bizonyos mono-no-aware-t.

A mizantrópia vérbőbb, cinikusabb oldala is megmutatkozott a fesztivál két kiemelkedő lelkesedéssel fogadott szerzői munkájában: Jean-Claude Brisseau Titkok című filmjében, és az amerikai függetlenek elsőszámú embergyűlölője, Neil LaBute legújabb ujjgyakorlatában, A dolgok formájában. Mindkét művész esetében erőteljesen kísért az irodalmi ihletettség. A Titkok egyfajta Justine/Juliette zanza a modern francia vállalati világba helyezve, ahol két elbűvölő menedzser-asszisztens úgy határoz, saját gondosan manikűrözött kezébe veszi karrierje irányítását: a szende és a femme fatale hideg fejjel, szexuális vonzerejüket felhasználva haladnak előre a zsírosabb posztok felé, mígnem szembe találják magukat a csúcson trónoló hamisítatlan libertinussal, aki kéjes kegyetlenséggel töri meg őket, hogy aztán a végkifejletre a Sade-tól megszokott lidérces várkastélyban találkozzon össze a bizarr kis menage-a-trois. LaBute ezzel szemben Shaw Pygmalionját fordítja fonákjára: helyszíne a Vonzás szabályaiból ismert kisvárosi campus, hősei pedig első látásra szimpatikus szerelmespár, akiknek kapcsolatát azonban őszinte érzelmek helyett a lehető leghidegebb számítás és manipuláció vezérli – arra a kérdésre, hogy ezúttal melyik fél a gyanútlan Galatea, csak a csattanóra kihegyezett végkifejlet ad (a LaBute-on edzett nézők számára nem túl meglepő, sőt kifejezetten szájbarágós) választ. Mind a francia, mind az amerikai darab igazi comedy of manners (LaBute mellesleg saját színpadi darabját vitte filmre az eredeti szereposztásban), amelyek rutinosan, szellemesen, okosan feszegetik erkölcsi kérdéseiket – leginkább inspiráló filozófiadolgozatok, sajnos a mélyből épp csak felizzó indulattal levezényelve.

 

*

 

A közönség szokatlan élményekre éhes rétegének idén is az éjszakai sávokba vagy a legtávolabbi vetítőkbe helyezett távol-keleti filmek jelentették az elsődleges élményforrást. Érdekes módon ezek a filmek is kirekesztettségről meséltek, a modern Pekingtől (I Love You) az ősi Edóig (A tenger figyel): ám többnyire szokatlan, formabontó szerelmi kapcsolatok krónikáit mesélték el, a lehető legkülönfélébb eszközökkel. Aki azonban igazi amour fou-ra volt kíváncsi a bőséges kínálatban, a koreai felhozatalban kellett körülnéznie. A versenyszekcióba helyi népszerűsége folytán bekerült friss Kim Ki-duk munka (amely végül a FIPRESCI díjával távozott) például valódi őrülteket láncol egymáshoz: noha az életmű középpontjában eddig is a kóros szenvedélyek játszották a főszerepet, a 2003-as Parti őr főszereplői már vitathatatlanul a klinikai esetek közé számítanak. Tébolyuk egyazon incidensből fakad: miután a félrészeg Kim rámenős fiújával a lezárt parti határsávot választja éjszakai szeretkezésük színhelyéül, majd partnerét a feje fölött lövi cafatokra az egyik fanatizált határőr, a túlélő lány és a gyilkos baka egyaránt összeroppan a tragikus élmény hatására. Kang, a parti őr a Tökéletes Katonává válásban látja az egyetlen menekülési utat a lelkiismeret furdalás kínzó erünniszei elől, Kimet pedig eszelős nimfománná alakítja a sokkoló emlék. Miután a fiút leszerelik aggódó felettesei, a két figura közös elszántsággal kísérti a kis laktanya egyenruhás lakosságát: egyikük bosszúszomjas rambóként ritkítja soraikat, mialatt a másik a legváratlanabb pillanatokban kínálkozik fel nekik. Erosz és Thanatosz, bólogathat elégedetten a művelt néző, Kim azonban ezúttal sem állt meg holmi végzetes szerelem vulgár-szürreál meséjénél, (amelynek fináléjában szükségszerűen veszi át a hatalmat az álom a valóság felett): kegyetlen politikai szatírát mellékel lenyűgöző erővel kivitelezett víziójához, meghasadt hazáját meghasadt elméjű szerelmespárral modellezve.

Komoly várakozás előzte meg a több fesztiválon is szép sikerrel szerepelt Oázist is, amely két szellemi fogyatékos románcát követi nyomon egyik kopár szöuli hétköznapról a másikra. A honi Titanic-nézők számára a Mentolos cukorka fordított meséjével bemutatkozó Lee Chang-dong új munkájában óvatos távolságba húzódik a stilizáció minden formájától: néhány álomszerű képtől eltekintve egyszerű, dokumentarista eszköztárral ábrázolja igencsak kényes témáját – az Oázis egyfajta válaszként is tekinthető Kim hivalkodó teatralitására, épp olyan kényelmetlen, gyakran a hatásvadászat határát súroló botrányopusz, de elidegenítés helyett teljes azonosságot vállal főhőseivel. Hasonló empátiával fordul témája felé az elsőfilmes Park Jin-pyo Túl fiatalok a halálhoz című munkájával, ami az idény legszaftosabb botrányfilmjét jelenthette volna a fürdővárosban, ha akad nézője hajnali egykor. Bár a hetven feletti főhősök vadrománca az aggkori szenilitás ötletéből kiindulva remek lehetőséget kínálna egy Farrelly-féle színes amnézia-love story készítésére, Park valamennyi fél legnagyobb szerencséjére inkább a DV-technikás valóságmozi mellett voksolt. Az idős pár saját sorsfordító szerelmi kapcsolatát játssza el a fiatal rendező kamerája előtt, semmit sem tagadva meg a nézőktől (nyílt szerelmi jelenetei Dél-Koreában tiltólistára száműzték a filmet): az apró, hétköznapi eseményeket felvonultató életkép-sorozat attól válik szokatlanul megindítóvá, hogy nem a filmvilágtól elvárt életkorban zajlik. Park nem avatkozik közbe, akkor is csak rögzít, amikor a profik már belenyúlnának a képbe: furcsa dokumentumfilmet kínál, ahol képtelenség eldöntetni, mikor élnek és mikor játszanak szereplői. Gyengéd, felkavaró és minden ízében fiatalos mű, szemben a vörös szőnyegen felvonultatott közízlés agyérelmeszesedett presztizs-filmjeivel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/11 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2172