KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 27. Magyar Filmszemle díjai
• Szilágyi Ákos: Stalker halott Alekszandr Leonyidovics Kajdanovszkij
FILMSZEMLE
• Ardai Zoltán: Száz forintnak ötven a fele Játékfilm
• Jeles András: Vászka és a kisbaba Gothár, Szirtes
• Vajda Mihály: Tényleg van? Játékfilm
• Dániel Ferenc: Zsűritag, távkapcsolóval Dokumentumfilm
• Muhi Klára: Rövid képzelet Kisjátékfilm
• Bakács Tibor Settenkedő: Mi lesz veletek? Csajok
• Báron György: Repríz Szamba
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Megabyte és öröklét Hírnév az interneten
• Nyírő András: A netburger Infománia
• Bodoky Tamás: Egyetlen szárnycsapás Pillangó-hatás a Műcsarnokban
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: Globális szemek Műholdmonopoly
• Várkonyi Tibor: Privát tévék, közerkölcsök A TF 1-botrány
• Spiró György: Altatás Égi manna

• Karátson Gábor: Buster Keaton még csak száz éves
• Déri Zsolt: Adapter Beszélgetés Volker Schlöndorff-fal
• Csejdy András: Belefér az időbe Halott ember
• Bori Erzsébet: Polanski szökései A Halál és a lányka
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Jane Eyre
• Takács Ferenc: Értelem és érzelem
• Schubert Gusztáv: Othello
• Vidovszky György: A hetedik testvér
• Barna György: Szemtől szemben
• Tamás Amaryllis: Óvakodj az idegentől
• Hungler Tímea: Játékháború

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Multimédia

Hírnév az interneten

Megabyte és öröklét

Hirsch Tibor

Ötszáz éve válogatnak helyettünk a könyvkiadók, négyszáz éve az újságszerkesztők, száz éve a stúdió főnökök. Az Internettel minden másképpen van, megrendült a protokoll hatalma.

Vállalni kell a sznobságot, ha egyszer kultúra-fogyasztásunkat protokollhoz és fétisekhez igazítottuk. Mert mire is mondhatnánk elgondolkodó homlokráncolással, hogy „figyelemre méltó”, ha előttünk mások nem méltatták volna figyelemre?

Régi protokollról van szó. Ötszáz éve válogatnak helyettünk a könyvkiadók, négyszáz éve az újságszerkesztők, és a színigazgatók, kétszáz éve a tárlatrendezők és szalon-tulajdonosok, száz éve a stúdió-főnökök, mozi-forgalmazók, ötven éve a tévé-agytrösztök, lemezgyárak, koncert-vállalkozások és filmfesztiválok. Amit ez a sok ember és intézmény műélvezetre ajánl, azt rögtön kínálja is, amit pedig nem ajánl, azt nem is kínálja, merthogy azt még forgatókönyvként, vers-fogalmazványként, színmű-kéziratként, demo-kazettaként szemétkosárba dobta. Fél évezrede, hogy nem bízunk a helyettünkválogatókban, és mégsem tehetünk mást: rájuk hagyatkozunk.

A fétisek is régiek. Egy nyomtatott szöveg-oldalt tartalmától függetlenül azért becsülünk meg, mert milliónyi kéziratoldalt érzünk mögötte, melyek közül csak az az egy részesült a szerkesztés és sokszorosítás kitüntetésében. Egy bemutatott film esetében talán rögtön a pénzt tiszteljük. Azt a megpántlikázott tőkét, melyet valaki éppen ennek az embernek ehhez a produkciójához bocsátott rendelkezésre, kiemelve ezt az egyet a naponta születő milliárdnyi álom és fantáziakép, a havonta születő több százezer szóban elmesélt filmterv, és az évente többezer, hiába beadott forgatókönyv képzetes mozidarabjai közül. Ez az egy, éppen hozzájuk képest vált valósággá, amennyire csak vetített látvány valóságos lehet.

A fétis és protokoll hatalma többször látszott már megrendülni. Először csak mennyiségi változások okán: sok az írástudó, különösen sok a költő és a hírlapíró, sok a papír, sok az újság, és kiadó, túl gyors a rotációs gép, gyors a fényszedés, gyors a szövegszerkesztő. Túl sok a film, a filmgyár, a mozi. Ezután jöttek csak a megrendítő minőségi változások: a mindenevő médiadzsungel, amely bármilyen rendű-rangú produkciót megvesz, elnyel, egymás mellé rendel, szecskáz, kiköp az éterbe. Jött a videó-galaxis, ahol a tegnapi professzionális technika a mai amatőrök prédája.

 

*

 

Ez volt a tegnap. Ma Hálózat van. Tudjuk róla, hogy baljós kísérletek ellenére egyelőre cenzúrázatlan, sőt, cenzúrázhatatlan. Tudjuk róla, hogy a böngésző és ajánló szolgáltatások úgy lebegnek az óriás-rendszer fölött, olyan spirituális létmódban, ahogyan kiadó és forgalmazó semmiképpen sem létezhet. Hiszen ez utóbbiak tekintélyét éppen az adja, hogy nem mutatnak meg mindent abból, amit a világ előzőleg nekik látni enged.

A jó Internet-szolgáltató nem ilyen. Egyszerre büszke „hot” és „cool” ajánló listáira, de arra is, hogy a keveseket érdeklő információs szemetet éppen olyan gyorsan varázsolja elő, mint azt, amit ajánló listáin éppen ajánl. Szuperszerkesztőség tehát, mely nem szerkeszt, hiszen nem selejtez ki semmit, de szuper-könyvtár, levéltár, fotó- és filmarchívum is, mely azonban mégis gigászi faliújságként viselkedik, benne megannyi rovatvezetői elfogultsággal.

Lépjünk be a jelenlegi program-favorit, és fő-böngésző, a Netscape képernyő kulisszái közé. Pötyögjük be, hogy „afgan hound” – afgán agár. Hosszú bolyongás, ebtenyésztői-almanachok, vándorgyűlés-jegyzőkönyvek, állatorvosi tanácsok után, ha a labirintusban jókor, jófelé kanyarodunk, el fogunk jutni egy Seattle-i ebtenyésztő hölgy fotókkal illusztrált naplójához. Sok kép készült Jessicáról, a család kedvencéről: különösen tetszetős közülük az, amelyiken az ifjú afgán kutyaszépség, ő maga kissé alulexponáltan, elfújni készül a gyertyát első születésnapi tortáján. Hány példányban áll rendelkezésünkre a kutya-köszöntő versike, hány példányban a család ember-gyerekeinek Internetre szkennelt ünnepi Jessica-rajzocskái?

Valamivel kevesebben, mint ahány nyomtatott példányban a Biblia. Ez azonban, tudjuk, ideiglenes állapot, az ezredfordulóra a hálózati kutya-napló megelőzi majd a Szentírást. Mármint a papírra írottat, mert az Internet-változattal mindig éppen holtversenyben lesz.

Ami magát a tortás képet illeti, azt talán méltányosabb egy fotóművész, mondjuk André Kertész fotóinak publicitásához mérni. A helyzet ugyanaz. Ha a mester fotói netán még nincsenek „fent”, akkor e fotók nyilvánossági esélye nagyjából annyival kisebb a Jessica-képekhez képest, mint amennyivel kisebb nyilvánosság adatott egy tíz évvel ezelőtti amatőr kutya-fényképésznek egy tárlatokon kiállító, albumban, magazinban publikáló világhírű fotóssal összemérve.

Ennél azonban félelmetesebb az, ami akkor történik, ha az illető klasszikus maga is felkerül a hálózatra A hátrány ugyan ekkor egy szempillantás alatt kiegyenlítődik, de a régi szép protokoll garantálta nyilvánosság-differencia, aminek azért mégiscsak volt köze az érték-különbséghez, már soha többé nem áll vissza. A Seattle-i kutyabarát háziasszony esélyei, ha némi pénzt áldoz a dologra, semmivel sem rosszabbak, mint egy élő európai zsenié, vagy halott zseniket hálózatra-menedzselő múzeumigazgatóé. Sőt a kábelek áteresztő-képességét, az infoszupersztráda ottani és itteni szélességét is figyelembevéve, Jessica az ő tortájával jóval hamarabb megjelenik a képernyőn, mint a bitjeit lassan és akadozva csorgató olajba álmodott remekmű, mondjuk a madridi Pradóból.

Nincs többé fétis és protokoll, ami a Seattle-i háziasszonyt akár a művészeti, akár az információs hierarchiában helyére utasítaná. Vegyük csak számba, hogy neki, éppen neki, milyen feltételeket nem kellett teljesítenie, hogy a sokmilliós világnyilvánossággal találkozzon. Mindenek előtt, nem kellett életművet produkálnia. Nem kellett alulról kezdenie, fokozatosan kiemelkedve az ismeretlenségből, de nem volt szüksége látványos véletlenre sem. Nem kellett fölfedeztetnie magát, nem volt szüksége ügynökre, menedzserre, mecénásra. Nemcsak tehetségre és tehetségét igazoló pecsétes papírokra nincs szüksége. Nem baj, ha nem járt egyetemre, nem baj, ha kibukott a művészeti akadémiák felvételi vizsgáin. Ettől még, ha éppen festőnek vagy költőnek hiszi magát, és nem kutyatulajdonosként kíván bemutatkozni, olyan Home Page-t csináltathat a Hálózaton, amelyik arról tájékoztatja az idetévedőt, hogy ő híres és népszerű. Közli az újonnan érkezővel, hogy virtuális menedékében százezrek látogatták már meg eddig. Ha jól és szellemesen csinálja, elhiszik, és talán tényleg szaporodnak a látogatók.

De erre nincs szükség, ha képes a hírnevet, nyilvánosságot másképpen, új – vagyis Internet-módra felfogni. Belátja, hogy elég, ha csak az idő dolgozik neki. Ekkor becsületesen lenullázza a Home-Page-én a látogató számlálót, és vár. No és persze fizeti a helyet a gépen. Biztos lehet a dolgában: a tíz, később százmillió barangolóból mindennap oda fognak tévedni néhány százan, vagy néhány ezren. Egy év alatt ez éppencsak egy jobb vezércikk olvasótábora, évtizedek alatt több Oscar-díjas produkció közönsége együttvéve.

 

A Seattle-i háziasszony már ma, de holnap még inkább, mozgóképet is kínálni fog a kutyabarátok számára. A monitoron a kép minősége ugyanaz lesz, mint a hálózatról már itt-ott lehívható filmtörténeti értékeké. Ez utóbbiakat ajánlani, reklámozni lehet éppen, de megkülönböztetve „helyzetbe hozni” aligha. Az Interneten ugyanis csak helyek vannak. Helyzet nincs. Hogy milyen helyzet nincs? Nincs mozi-helyzet, nincs televíziós programhelyzet, de még videotéka kirakathelyzet sincs. Jól tájékozódó barangolót feltételezve, Bergman Csendjét három-négy egérkattintás választja el a születésnapos Jessicától. A monitoron a kép az kép, a videó az videó, a szöveg az szöveg. Az elfoglalt kilobyteokból egységnyi mennyiség pedig végképp ugyanaz, akármit is hordoz.

Picassónak, Bergmannak, Thomas Mann-nak eddig az alacsonyabb rendű profizmustól kellett csak megkülönböztetnie magát, mert hogy azokat is kiállították, vetítették, kinyomtatták. Ez művésznek és mesterembernek egyaránt kijárt. Amatőröktől nem volt mit félni, ők ilyesmiről csak ábrándoztak. Nemsokára az amatőrök lesznek a veszélyesebbek. Százezer kreatív kutyatulajdonos, magát a százmilliós közönségnek kínálva, képes-szöveges formában, megkülönböztető jelzés nélkül fog nyüzsögni a Sztrádán, és ha a kínáló-programok nem is veszik őket rögtőn Bergmanékkal egy listára, azért ők hihetik, hogy az info-szféra magasságaiban eltűnnek a földi rangok.

Es a végén igazuk lesz. Odafenn szentek és egyszerű üdvözültek közös felhőn ülve lógázzák majd a lábukat, együtt dicsérik a Hálót, hiszen az Ő kegyelme adott virtuális öröklétet valamennyiüknek, hogy a boldog fecsegő együtt hozsannázhasson az aranyszájú kommunikátorral, amíg világ a világ.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/04 24-26. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=255